Megkérdeztük Lovas Ildikót
Ötödik regénye, a Cenzúra alatti főszereplője, Kiss Piroska emlékeztet a korábbi művek hősnőire, de különbözik is tőlük. Miben más ő?
Kérdése kapcsán rögtön az jutott eszembe, hogy ez nagyszerű. Mármint nagyszerű dolog számomra, hogy a hősnőim emlékeztetnek egymásra. Igaz, nem is küzdöttem ellene, sőt, igazából egyre jobban és határozottabban mentem, megyek abba az irányba, ami ezt a hasonlóságot jellemzi, erősíti. Van ebben némi otthonosság érzés, ha létezhet ilyen az írás folyamatában. És persze erőteljesen benne vannak azok az engem foglalkoztató kérdések, problémák, amiktől nem tudok, nem akarok szabadulni, amik egy életre szóló foglalatosságot jelentenek. De nem bontanám ki, mert akkor hirtelen eltűnik belőle az otthonosság és a fontosság is, és marad a hidegen csillogó, krómacél gender-, anyaság-, önmegvalósítás kérdés. Meg aztán, ha kibontanám, akkor elmaradna a bontogatás jelentette öröm: végső soron az irodalom és az írás öröme. És emellett el is veszne, tűnne minden, akár a hagymánál, a rétegek kibontásával, a szándékosan olyanra írt hősök jellemének, milyenségének, rétegeinek szét- és lebontásával nem marad(na) semmi. Az otthonosság érzése pedig másként fontos. Akárha ugyanazok a nők lennének, különböző alakot öltve. Nem tartom lehetetlennek, hogy mindig ugyanazt a történetet írom, csak máshonnan közelítve, mint ahogyan azt sem tartom lehetetlennek, hogy a hősnőm ugyanaz, és a történetek másmilyenek. A Rashomon és Miss Marple között egyensúlyozva? Igen, talán így van, de nem fontos, hogy így van-e. Ami fontos, az a belső viszonyom az irodalomhoz, annak a vágynak a megtartása, hogy rá akarjak kérdezni azokra a kérdésekre, amelyek izgatnak, izgattak az első leírt történetem/novellám/regényem óta. Ha mindezek mellett és ellenére valamennyire másmilyenek is a hősnők, az csak abból következhet, hogy mi magunk is másmilyenek vagyunk, változnak a nézőpontjaink, érzéseink, meggyőződésünk. Másként látunk rá egykori önmagunkra, és talán másként látunk rá arra, amit a szavakkal, mondatokkal megteremtünk. Kiss Piroska Kozma Lénivel együtt legalább annyiban különbözik a többi hősnőmtől, hogy nekik van nevük. Ma sem tudom, hogy ez jó döntés volt-e. De az biztos, hogy döntés eredménye volt. És ha innen nézem, akkor ők ketten különböznek a többi hősnőmtől. Erőteljesebb állásfoglalásaik vannak. Élénkebben, durvábban, egyértelműbben reflektálnak a jelenre. Akarnak kezdeni valamit azzal a jelennel, ami az ő idejük.
Még egy lényeges különbség feltűnik: Piroska Budapesten született és ott is él, nem pedig Szabadkán, s kelet-bánsági kötődése van nagyapja révén. Mivel magyarázható a délvidéki színtér elhagyása?
Nem hagytam el a vajdasági színtért, a délvidékit pedig be sem laktam soha – nem múló különbségtétel van a két elnevezés között, azonban lényeges változások történtek ebben a vonatkozásban: Jugoszlávia szétesése idején a balra sorolható, jugoszlavista, liberális beállítódásúak, a haladárok csakis a vajdasági kifejezést használták, míg a jobb oldaliak a délvidéki jelzőt részesítették előnyben. Tüntetőleg tette ezt mindenki, áthághatatlan távolság feszült e két jelző között. Mára talán nem annyira éles ez a szembenállás. Vagyis azok is elkezdték a vajdasági jelzőt használni, akik a szívükben Délvidékkel élnek, és fordítva is előfordul, számomra rejtélyes okokból kifolyólag. Mindehhez hozzájárul az a (legalábbis bennem nem múló) kérdés, hogyan is állnak azok, akik szinte egész életükben a jugoszláviai magyar irodalomban hittek, abból és annak éltek, az egyetemes magyar irodalom kérdésével. Nem tudom, miképpen lehet ezt egyetlen írói életműbe olyan kényelemmel belesűríteni, ahogyan ezt megteszik. Én a magam döntését meghoztam nagyon hamar, még el sem végeztem az egyetemet, 1990-91-ben. Furcsa, nemes és nehéz pillanatok voltak azok. Én akkor úgy döntöttem, magyar író vagyok, de nem megyek sehova. Nem fogok átköltözni Magyarországra. Akkor tehát én vajdasági magyar író lennék? Nem gondolom ezt. Viszont délvidéki biztosan nem vagyok. Lehet, hogy ennek semmi értelme akkor, amikor régi kommunisták magukat délvidéki írónak nevezik, liberálisok meg (talán tévedésből, műveltségformából kifolyólag) Tormay Cecile-t dicsőítik. Az ember eleinte pöfög, kapkodja a fejét, aztán olyan regényt ír, amelyik földrajzilag, szellemileg, lélekben és magatartásban egyetlen tapasztalatból indul ki: a perem tapasztalatából.
Azért hagytam el a vajdasági/délvidéki, ex-jugoszláv, észak-bácskai, szabadkai világot, hogy szabadon beszélhessek a regény lapjain arról, ami minderről az én személyes élményem, tapasztalatom: a peremen való létezés tapasztalata. A kívül maradott, a sehova sem tartozó tapasztalata. Erről akartam írni. És ahhoz, hogy elég jól érthető legyen – ugyanis a Jugoszlávia felbomlása kapcsán írt regényem, a Kijárat az Adriára kapcsán gyakran megjegyezték, hogy nehezen követhető, nagyon sok a belső szétágazás, a rövid, de véres és bonyolult történelemmel bíró ország tájainak ábrázolása –, Aradot választottam. Kelet-Bánságot. Ami Erdélyhez viszonyítva, de bizony még a Partiumhoz képest is, perem. Sehova sem tartozó. Kilógó, lelógó, távol lévő. Akár Bácska-Bánát-Szerémség. Egy izgalmas, csodálatos, izgalmas és nagyszerű világ a történelem és a jelent alakító történések szorításában.
Nagyon fontos történelmi-politikai kérdések bukkannak elő a könyvben, leginkább a két világháború közötti időszakból. Mennyire sajátos az ön nézőpontja a kétezres évek Szabadkájáról?
Nem a kétezres évek Szabadkája miatt sajátos a nézőpontom, hanem amiatt, hogy magyar vagyok. Folyamatosan azt érzem, hogy nem menekülhetek attól, hogy definiáljam ezen állapotom. És nem annyira ,,kisebbségi sorsban” (sose éreztem így és ezt) élő magyarként, hanem egyszerűen/bonyolultan magyar-magyar viszonylatban. Amikor már jól benne jártam, térdig gázoltam a regényben, éreztem, hogy jó úton járok, mert ebből jól nem lehet kijönni. Nem fogok tudni egy jobbra vagy balra húzó regényt írni. Nem fogom szeretni a nemzeti dohányboltot a trafik helyett (szigorúan csak Maigret felügyelő miatt), de nem fogom azt sem mondani, hogy rossz helyen üldögél József Attila. Vajon lehet-e ezt egyszerre megtenni? Természetesen nem lehet. És mivel megteszem, ráadásul a mindennapi életben még politikai szerepet is vállalok (ilyen a lelki alkatom, akkor sem tölteném az időm külföldön ösztöndíjjal, ha tehetném, ami azért igaz, mert nem tettem ezt meg 1993-ban sem, amikor Fejtő Ferenc közbenjárására párizsi ösztöndíjat ítéltek meg nekem. Egyébként életre szóló, meghatározó élmény volt számomra, hogy ismerhettem, beszélgethettem Fejtő Ferenccel), pontosan tudom, érzem és látom, hogy ebből nem lehet jól kijönni. De miért akarnék én jól kijönni? Persze akarnék, mert néha fájnak az ütések. De ahogyan Scarlett O’Harától megtanulhattuk…
Mostani regényében nem két szólam jön létre, hiszen a főhős egyes szám első személyben adja elő saját élettörténetét, amibe beékelődnek többek között nagymamája emlékei, s az Aradról 17 évesen 1919-ben a magyar fővárosba menekülő, eleinte vagonban élő nagyapa története. Mi előzte meg ezt az írói döntésben?
Korábban azért írtam két szólamban, mert jól esett, örömmel töltött el, izgalmas volt a különbözőségek ellenére összevenni a szálakat, rálelni az azonosságokra. Olyan volt, mint amikor szabályosra csiszolt kavicsra leülünk a tengerparton. Nem hisszük el, hogy a víz művelte, véletlenül, magától. A két szólam önmagában hordozta a rejtélyt, a felfedezhető pontokat, amiket az egy síkon futó szöveg nem tesz, nem úgy tesz lehetővé. Ebben a regényben nem a két önálló sík metszéspontjai adják meg az általam fontosnak tartott feszültséget, hanem a főhősben, mint egyetlen síkban alakulnak ki a metszéspontok. Nem a válaszok megszületése a fontos, hanem a kérdések megfogalmazása adja a feszültséget. Darabosabb, durvább, egyértelműbb helyzet teremtődött így.
„A nagyapám nem volt hős. (…) A nagyapám egy hétköznapi ember volt, apró árulásokkal, félrenézésekkel, elhallgatásokkal” – olvashatjuk. Hogyan viszonyul Piroska nagyapjához, annak múltbeli tetteihez?
Lehetne ez a központi kérdése a regénynek. A zsidó-törvények életbe léptetésével jutott munkához Kiss Piroska nagyapja, így válhatott belőle mozigépész a Broadway moziban, méghozzá gyerekkori barátja, Jávor Pál közbenjárásával. És persze azáltal, hogy tagja volt a Hangya szövetkezetnek. Akkor milyen ember ez a nagyapa? Elvette valakitől a munkahelyét? Kitúrt valakit? Árulást követett el? Kiss Piroska nehezen tud ebben dönteni, különösen azért, mert nem 1954-ben, 1963-ban, 1975-ben vagy 1989-ben élt, hanem most él, a jelenlegi Budapesten jár-kel, ahol ott feszül egymásnak két emlékmű. Az egyik kizárja a másikat, a másik nem tudja közvetíteni, hogy a bűn nem örökölhető és a bűnösség sohasem kollektív. Valahogy így rakódnak egymásra kérdések, kételyek, válnak labirintussá a súlyos nyári estékben a romkocsmák. Nem hiszem, hogy Kiss Piroska képes volna döntést hozni ezekben a kérdésekben, de nem is ez a dolga. Az ő dolga az, hogy megbékéljen azzal a múlttal, ami őt azzá tette, akivé vált. A családtörténet, induljon bár egy marhavagonból, amit az elcsatolt területekről érkező fiú (a nagyapa) kénytelen az otthonának nevezni, vagy egy anyától, aki elhagyva gyermekét egy trieszti hentesért, induljon bár abból a kérdésből, hogy ha nincsenek a zsidó-törvények, vajon sztárrá válhatott volna-e Jávor Pál, mindenképpen súlyos örökség. És csak akkor cipelhető, ha megvan bennünk a megértés vágya, a megbocsájtás ereje. Ez viszont már egy másik irányba viszi a történetet, a vallás, a hit, a meggyőződés irányába.
A nagymama zsörtölődéseként hangzanak el a következő mondatok: „Az ember valaminek születik, és nem valamivé lesz. Ezért aztán nem válthat hitet. Mert ha válthatna, akkor válhatna.” Miért váltak ezek kulcsmondatokká, s milyen értelmet kap a regényben ez az újra és újra felidézett gondolat?
Van a katolikus vallásban valami feloldhatatlan és nehezen érthető csoda, hogy minden nap lehetőségem van jobbnak lenni, megtisztulni, újra kezdeni, hibázni és azt három üdvözléggyel elintézni, kiváltani. És mindeközben felebarátnak lenni, segíteni, gyakorolni a megbocsájtást. Avíttnak lenni. Idejét múltnak. Megérteni a belső ellentmondásokat és elviselni a megvetést. De főleg nem akarni megmagyarázni. Én nem akarom megmagyarázni. Az engesztelhetetlen és szigorú, apácának készülő nagymama katolikus hite és a jelenben élő Kiss Piroska megengedő, nem csak a külsőségekben, de azokban is létező hite közti különbséget rejti ez a nagyanyai mondat. Aki volt már a Ferenciek terén estefelé misén, mert úgy érezte, hogy ott kell lennie, megérti, miről beszélek. Mindenki más megértése pedig az én feladatom, amikor mondatokat írok. A nagyanya, Piroska, a nagyapa, Jávor Pali, az anya megértése is ilyen feladat. Rashomon és Miss Marple között feszülve. Jól-rosszul.
Érzékelhető, hogy a Cenzúra alatti megszületését nagyon sok kutatómunka, olvasás előzte meg. Milyen módon épült be a regénybe a felhalmozódott ismeretanyag, hogyan kezelte a szépirodalmi utalásokat és a szakszövegekből átvett idézeteket?
Nehezen és izgatottan kezeltem. Volt ebben a folyamatban régen valami nagy és jól eső könnyedség, szabadság. Azt hiszem, akkor veszett el végleg, amikor az egyik hetilapban a vendégszövegekkel, azok használatával kapcsolatban egy kellemetlen vita kerekedett, persze az idéző író jött ki belőle jól, mit jól! Nagyszerűen, olvasva későbbi szövegeit, használt neki ez a kissé méltatlan eljárás. De rajtam semmi ilyesmi nem segítene, viszont amióta csak mondatokat írok abból a célból, hogy irodalmi szöveg legyen belőlük, idézek. Ráadásul sokszor fejből, tévesen, mert nem találom meg újra a mondatot. Nem szoktam mindent kijegyzetelni, legfeljebb a csokinyomok a könyvek lapjain vezethetnek vissza egy-egy sokat lapozott helyre. Így aztán iparkodtam idézőjelek közé szorítani az idézeteket, igyekeztem megkülönböztetett módon írni azokat az idézeteket, amelyek biztosan azok, de ki tudja, hol láttam, olvastam őket. És közben, míg írok, a hírekben a sok okos doktor plágium-ügye… Nem szeretem, hogy így van, hogy nem lehet szabad lélekkel, nyugodtan, örömmel és gondtalanul átvenni szövegeket regényekből, versekből, leírni graffitiket anélkül, hogy az embernek ne ugorna össze a gyomra, hogy megvádolják. De talán mégsem tartunk még itt. Talán az irodalom mégis azoké, akik írják és olvassák. És ha így van, akkor csak azokat az idézett mondatokat ismerjük fel, amely könyveket olvastuk, filmeket láttuk. És ezek a fel- és ráismerések csodás élményei az irodalomnak.
Néhány éves regényépítkezés után könnyen elengedi az elkészült alkotást, vagy idő kell ahhoz, hogy új regény előkészítéséhez fogjon?
Azonnal elengedem. Különben belepusztulnék.
Ménesi Gábor
