Megkérdeztük Péterfy Gergelyt
A könyvhétre jelent meg új regényed, a Kitömött barbár. A könyv fülén találunk egy figyelemfelkeltő adatot, miszerint a mű tíz éven keresztül íródott. Aki figyelemmel kíséri pályádat, tudja, hogy eközben elkészült doktori értekezésed Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságáról. Már akkor megfogalmazódott benned az új regény ötlete, amikor foglalkozni kezdtél a témával?
Az íráson kívül soha semmi más nem érdekelt, egyetemeken azért tanítottam, mert kellett a pénz. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy regényt akarok írni a témából, ezt sokszor, sok helyen elmondtam már a kétezres évek elején is. PhD dolgozat azért született belőle, mert így kaphattam pénzt és időt arra, hogy összegyűjtsem a regényhez az anyagot. És ha már az anyaggyűjtés közben nyilvánvalóvá lettek tudományosan értékelhető felismerések, azokat leírtam a doktori értekezésben. Íróként egyébként ezekre a felismerésekre semmiféle szükségem nem volt, nem is használtam fel egyiket sem a regényben.
Komoly tudásanyag halmozódhatott fel benned a kutatómunka során. Milyen kihívást jelentett, milyen problémákat vetett fel ennek regényesítése?
El kellett felejtenem őket, hogy a „művészi mondanivaló” kialakításával törődhessek. De persze nagyon jól jöttek ezek az információk, részben a mellékszereplők kidolgozásánál, apró részleteknél, részben pedig a nagy összefüggések szintjén is – bár ott a múlt emberi viszonyrendszereit a jelen tapasztalatával kellett ötvözzem.
Mit kell tudnunk arról a figuráról, akit műved középpontjába állítottál? Miért érdekelt Angelo Soliman alakja?
Angelo Soliman a kezdetektől fogva maga volt az érdekesség, a különösség, az egzotikum, az idegen archetípusa. Monstrum és monstrancia, botrány és delikátesz. De ettől önmagában még nem kellett volna érdekeljen: számomra igazán érdekessé Kazinczy figuráján keresztül, kettejük kapcsolatának viszonyrendszerében lett érdekes, a szabadkőművességük miatt, a felvilágosodás társadalmi mozgalmaiban való érdekeltségük miatt, a hatalomhoz való viszonyuk hasonlósága miatt, hiszen mindkettejüktől elvette a hatalom a testet, más-más módon ugyan, de el. De hát a regényben épp erről mesélek.
A cím elsősorban Soliman preparátumára utal, miközben a barbárság más összefüggésekben is felbukkan. Milyen jelentéseket hordoz még a regény címe?
A kitömöttség, mint ahogy a szó magyar jelentésrétegeiben is, jelenti a szexuális behatolást, ahogy egy test a másik testet betölti és kitömi, hetero- és homoerotikus értelemben egyszerre; aztán jelenti a sportnyelvi használatban a legyőzöttséget („A Diósgyőr kitömte a Fradit…”), ezt sem kell magyarázni; aztán jelenti a szó szerinti értelemben a preparálás folyamatát; átvitt, metaforikus és kontextuális értelmében a tanulás, a kultúra elsajátításának folyamatára is kiterjesztem, és kiterjesztem arra az eljárásra, ahogy a másik ember létezését valamely rögzített jelentés, előítélet alapján modellezzük magunkban. És még minden egyebet is jelent, amit az olvasó jelentésként él meg a szöveg összefüggései alapján.
Hogyan döntötted el, hogy Török Sophie legyen az elsődleges beszélő? Miképpen találtál rá arra a hangra, amelyen szereplőid megszólalnak?
Sophie elbeszélői szerepét a történeti valóság sakkozta ki: ő élt addig, hogy az egész történetre ráláthatott. Persze tehettem volna másként is, hiszen önkényesen bánok a történeti figurák életrajzával, Dienesnek, Kazinczy gonosz kisöccsének majdnem tíz plusz évet ajándékoztam a regényben annak érdekében, hogy az utolsó jelenetben felléptethessem. Azért választottam még Sophie-t, mert egy megtört nő szavainak könnyebben ad hitelt az ember, s így az olvasót jobban tudom befolyásolni, emellett számos olyan érzelmi szállal tehettem intenzívebbé a szöveget, amely csak egy szerelmes, megbántott, féltékeny nő pszichikumából szőhető meg.
Kazinczy alakját hogyan alkottad meg? Mennyiben találkozik az irodalomtörténetből ismert figura és regényed szereplője?
Ez nem életrajzi regény, nem regényes életrajz. Ez egy regény. Úgy bántam vele, ahogy az irodalom szokott, ahogy Tolsztoj Kutuzovval, Homérosz Odüsszeusszal, Gárdonyi Dobó Istvánnal, és így tovább: egy távolról sejlő történeti figura alapkontúrjait megtartva igazi, hús-vér regényfigurát kellett gyúrni, aki nem egy másik szövegvilág (amit a történelem hagyományozott ránk) viszonyrendszerében, hanem a regényem szövegének viszonyrendszerében kell megéljen, túléljen. Ezért a vonásait, élettényeit, szavait ehhez a szöveghez szabtam: ez olykor egybeesik a hagyományozott szövegek mondataival (ezt szokták az emberek – tévesen – valóságnak nevezni), máskor viszont nem esnek egybe.
Hosszú évek foglalatossága után hogyan tudtál kilépni a regény világából? Újabb munkába kezdtél, vagy egyelőre várni kell, amíg a következő könyv víziója megjelenik előtted?
Nagyjából tudom, hogy mit fogok írni, de egyelőre a regény recepciójának utómunkálataival foglalkozom.
Ménesi Gábor
