Kiss Judit Ágnest kérdeztük
Rég volt rám könyv ilyen felkavaró hatással, mint a Négyszög című versesköteted! Lehet, hogy a dramatikus műfaj is teszi, meg persze a téma: a születéstől a halálig ívelő élet, a lét-nemlét kérdései kerülnek elő. (Az olvasó kedvéért írom ide: első ciklusa a Szíved alatt, oratórium, amelyben anya, baba, férfi, pap beszélgetnek. A második ciklus Boksz-paralell librettó, (hódolat Lorca előtt) két pár szerepel, és a megmondóember, a meccs bírája. A harmadik rész Capriccio a meghalásról, misztériumjáték. A negyedik rész: Bábocska, gyászrítus.) A Négyszög kötetcím a négy részre utal, a borítón látható ellobbant gyufák négyszöge meg a „ringet” is eszünkbe juttathatja, ahol az élet „meccsei” zajlanak… Azt hiszem, ezzel a kötettel egy új fejezetet nyitottál a költészetedben. Hogy látod ezt?
Nagyon érdekel a líra és a dráma keveredése, a költői nyelv működése a színpadon, mert az ugyanúgy láttat, mint egy előadás. A kötet megírása óta is folyamatosan keresem ennek a lehetőségeit. A versben élem meg a legnagyobb szabadságot, mintha a nyelv feljogosítana arra, hogy kimondjak olyan dolgokat, amelyeket máskülönben nem mernék, mert illetlen, mert kíméletlen, mert tabu. Van ebben valami mágikus hit: ha kimondom, akkor nem történik meg. Ha jól „kifélem magam” egy szövegben, akkor nem kell szembenéznem a saját életemben a leírtakkal. Az írás mindig lehetőség. Az „így volt” helyett az „így is lehetne” vagy „így is lehetett volna” szabadsága. A dramatikus műfaj, a mondanivaló szerepekre osztása pedig segít eltávolítani a leírtakat, jobban, mint egy tisztán lírai szöveg. Mindazonáltal ugyanúgy folytatom az „alanyi költészetet” is, mint eddig.
Lényednek nagyon fontos része, hogy tanár vagy. Ezenkívül zenész, színpadi szerző. Hogyan alakul a pályád? Hogyan fér meg egy személyben ennyiféle tevékenység?
Sosem éreztem, hogy ez nem ugyanaz. Tanárként is figyelek, reflektálok, illetve elmondom, amiben hiszek. Hogy ennek a formája épp micsoda, az mindegy. Azt mondják, aki tud festeni, lábbal vagy szájjal is megtanul. Ezért gondolom, hogy ugyanazt csinálom mindenütt, csak más eszközökkel.
A Versek szódával című műsorban énekeltél is. Újabban Malek Andrea is előadja verseidet Fűri Anna zenéjével…
A Viharlámpa Projekt már három éve működik, Anna zenéit játsszuk, amiket az én szövegeimre írt. Persze megtiszteltetés, hogy a profi zenészek bevesznek maguk közé, és igyekeznek csak akkora zenei feladatokat rám bízni, amiket el is tudok látni. Malek Andi első hallásra beleszeretett Anna zenéjének a sokrétűségébe – teljes joggal. Amikor látta, hogy nem csak egy jó számot tud megírni, hanem akárhányat, akkor döntött egy olyan önálló est mellett, aminek az anyagát csak a mi szerzőpárosunk szolgáltatja. Jó érzés, hogy szereti a verseimet, amikor az estre készült, azt írta: kész pszichoterápia számára a szövegek olvasása, tanulása.
A Szó című versed a menni vagy itthon maradni kérdéskört boncolgatja. http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/kiss-judit-agnes-szo/ A blogodon sokan hozzászóltak (pl. azt, hogy: Ezzel a verssel beírtad magad a nagyok közé, meg hogy ezzel már megvan az életműved.) Úgy tudom, januárban született ez a vers. Azóta módosult-e a helyzet?
Ez a vers tavaly januári. Több évet hagytam ki, és mikor visszatértem a közoktatásba, azzal szembesültem, hogy a középiskolát kezdő tanítványaim érettségi után szinte mind külföldön képzelik el az életüket. Ebből a sokkból született a vers. Örülök, hogy lett visszhangja, a Katona József Színház Illaberek című előadásában méltó helyre került. A legnagyobb elismerést kaptam érte, amit csak kaphattam: egy emailt arról, hogyan fordította vissza a küszöbről ez a vers a kivándorlás előtt álló családot. Persze nemcsak vállveregetés járt érte, hanem rengeteg vád, számonkérés, felháborodott válaszversek. Ennek is örülök. Annak már kevésbé, hogy azóta még kiélezettebbnek látom a helyzetet, és lassan már azon csodálkozom, ha valaki megteheti, hogy elmegy, mégis itt marad. Én mostanáig azt hittem, az író kénytelen a nyelvi közegében maradni, ha bármi értékelhetőt akar alkotni. Kun Árpád Boldog észak című regénye győzött meg arról, hogy lehet emigrációban is jó magyar irodalmat létrehozni. Itt is lehet, hogy elfogy belőlem az íráshoz a lendület, és külföldi háztartásbeliként is alkothatok nagyot. Nem ezen múlik. Egyelőre félnék elhagyni az országot, de eljöhet az idő, hogy félek itt maradni.
„Léda lovam lánya, Lulu” – aláírással közöltél nemrég képeket a Facebookon. Számomra olyan volt ez a mondat, mint egy verssor! A kis csikó születése Bábocskát juttatja eszembe, a köteted utolsó része a kedvencem – számomra azt jelenti, hogy minden megpróbáltatás ellenére az élet a legfontosabb… Idézem itt az utolsó két versszakodat: „BÁBOCSKA Első lélegzet. Lehet, hogy élek./ Isten látja, hogy fekszem a napon./ Valaki ringat, ölelem magam, Földanya mellét simogatom.// Nem tudom, mi volt, s mi jöhet még,/ Hogy ez-e az a perc, mire vártam,/ Egy öreg fa kérgét simogatom./ Fekszem. Szárad a szárnyam.”
Jobb eset, ha a FB-bejegyzéseim tűnnek verssoroknak, mintha fordítva volna. A közösségi médiában láthatónak és átláthatónak lenni amúgy is életveszély. Tényleg nagy élmény és nagy tanulás volt nekem a lovam gyermekágyi dúlájának lenni, amit meg akartam és meg akarok osztani. Talán egyszer meg is tudom írni. A Négyszög utolsó része, a Bábocska megírása nekem azért volt fontos, mert úgy érzem, a szenvedésről akkor van jogom beszélni, ha felvillantom a megváltás, az újjászületés lehetőségét is. Féltem, hogy nem fog menni, hogy beleragadok a kilátástalanságba. És amikor megszólaltak bennem a Bábocska elsőnek megírt sorai, a Bábák dala „Bábocska, bábocska, gyere ki a fényre” – megnyugodtam, hogy van kiút, hogy nincs veszve semmi, amíg hallom a fényre hívó hangokat.
Szepesi Dóra
