Megkérdeztük Németh Zoltánt
Készülő, új versesköteted Frederik Ruyschnak, tizenhetedik századi botanikusnak és anatómusnak van ajánlva, aki az emberi szervek hatékonyabb konzerválását fejlesztette tovább. Hogyan találtál rá, és miért neki ajánlod a verseskötetet?
Néhány évvel ezelőtt Szentpéterváron jártam, és a helyi egyetem bölcsészkara közelében találtam rá a Kunstkamera múzeumra. Az itt kiállított tartósított embriók, „uborkásüvegben” úszó elvetélt, torz magzattestek elementáris hatást gyakoroltak rám. Akkor már volt néhány versem, amelyben egy teljesen érzelemmentes, minden szenvedésen túli, de mégis traumatikus nyelvet próbáltam kikísérletezni, s a Kunstkamera-élmény nagy segítségemre volt ebben. A Kunstkamerában kiállított testek a németalföldi Frederik Ruysch preparátumai, aki forradalmasította az emberi szövetek tartósításának technikáját. Szentpétervárra Nagy Péter cárnak köszönhetően jutottak el ezek a „kiállítási tárgyak”, aki csillagászati összegekért vásárolta fel Ruysch gyűjteményét.
Olyanok ezek a versek, mintha modernkori, a formai szabályokkal nem törődő haikuk lennének. „Akit megszültek, / millió életet pusztít el. / Nincs senkim.” „Galambra tetovált üzenet. / Széttekerve / száll a pihés felhők fölé.” Van ezekben a hús-vágó, paráztató versekben némi filmszerűség is. Milyen háttéranyaga van a verseknek?
Mindenképpen szembe kellett néznem a haikuk, epigrammák, egysoros-egyszavas versek hagyományával, másrészt pedig meg is kellett feledkeznem erről a hagyományról. Most, utólag visszatekintve úgy látom, hogy egy sajátos Kunstkamera-formát próbáltam találni magamnak, egy zárt üvegburát, amelyben fel lehet boncolni a testet és főként az érzelmeket, egy nyelvi laboratóriumot, amelyben traumatikus élményeket lehet közszemlére tenni, a nyelv terében preparálva. Ezeknek a traumatikus tapasztalatoknak mediális teret biztosíthat a film, de ugyanúgy a festészet, a történelem, a sport vagy a publicisztika is. Hogy saját kínzó fantazmagóriáimat ne is említsem.
A test sérülékenysége, kiszolgáltatottsága egész költői pályád végigkíséri. Valóban nincs mit tenni, és a test örök áldozata egy másik testnek, akivel él, és örök áldozata a környezetnek, amiben él? Feladat ennek a kíméletlen megmutatása?
A szépirodalomban talán nem feladatokról van szó, sokkal inkább a kíméletlen szabadságról és a még kíméletlenebb kényszerről, hogy befusd a pályát. A Kunstkamerában nem is csak a test feltételességének, összezavarásának, összezavarodásának, torzószerűségének a tapasztalata volt fontos számomra, hanem a testek interakciója, tabuja, mentális megjelenítése. A szülés, az anya-gyermek kapcsolat, a vérfertőzés, az anya- és apagyilkosság, a gyermekgyilkosság kódjai mind ott keverednek a Kunstkamera soraiban. Több szövegemben megpróbálok leásni a gének és kulturális magatartásformák mélyére, egyfajta nyelv előtti állapotba merülni. Persze ez képtelenség.
Az elpusztított, erőszakkal tönkretett, megalázott test feltámadása fontos momentuma a kereszténységnek. A kortárs költészetben a test nem támad fel, mintegy reprezentálva a világ végességét. Te hogyan látod ezt a nyomasztó helyzetet?
Számomra a költészetnek akkor van értelme, ha olyan területekre vezeti olvasóját, amely elképesztő, döbbenetes, felháborító, megrázó – egyszóval katartikus. A test mára az egyetlen kézzelfogható valósággá minősült, igaz, lassan ez is kicsúszik a kezünk közül. Amit továbbra is és még sokáig használni tudunk belőle, az egyrészt a vágy, a gyönyör, az orgazmus, másrészt a fájdalom, a testi kín, a szenvedés. Talán nemsokára eljön a gépiesített és a modifikált test korszaka, s ez sok kérdést más megvilágításba helyez majd. Én nem látok nyomasztó helyzeteket, a test progresszív lehetőségei még jócskán kiaknázatlanok. Az állati lét, a gének és a technika lehetőségei hihetetlen erővel fogják megváltoztatni lehetőségeinket, de a gyönyör és a fájdalom valószínűleg nem iktatódik ki.
Irodalomtörténeti, kritikusi munkásságod is jelentős. Kritikusként mit tartasz követendőnek? Van, amit hiányolsz a kortárs kritikai diskurzusból? Elég bátor a hazai kritika?
Talán meglepően hangzik, de kritikusként számomra az őszinteség a követendő minta. Tudom, hogy a szépirodalmi tér tele van lelki dolgokkal, de miért ne lehetne negatív kritikát írni akár a legjobb barátunk kötetéről is? Miért ne lehetne vitákat folytatnunk? Az őszinte negatív kritikát és ellenvéleményt én olyan értéknek tartom, amely fokozott önismeretre kényszerít, a rögzült értékek átértékelésére – hihetetlenül erősen képes kibillenteni a rögzült struktúrákat. Másrészt a negatív kritika a „nem-értés”-hez kapcsolódik, vagyis irtó nagy bátorság kell hozzá, hiszen a negatív kritikának is van kritikája. Legutóbb a kisoroszi JAK Műfordító Táborban Kulcsár Szabó Ernő megdöbbentően őszinte, erős kritikai éllel megfogalmazott értelmezései bizonyították számomra, hogy a bátor őszinteség és a pazar, széles horizontú interpretáció nem zárják ki egymást.
Ayhan Gökhan
