Buda Ferencet kérdeztük
Míg élsz címmel verseskötete jelent meg a Könyvhétre. A nyitóvers a Huszadik évem: 56 – is jelzi, hogy életének, sorsfordulóinak lenyomatait olvashatjuk. A kötet címe amilyen szűkszavú, annyira markáns. Ezzel a címmel van egy vers is. Mit tudhatunk erről?
Kötetem címadó versét Ilia Mihálynak ajánlottam. Ennek indítéka, az iránta érzett tiszteletemen és szeretetemen túl, az a sajátos – és immár történelminek tekinthető – tény, hogy róla, mint tudjuk, több ezer oldalnyi jelentést írtak „annak idején”. (Már-már abszurditásnak tekinthetnénk, ha maga a rendszer nem az abszurditásra épült volna: még a gyermeke temetésekor is elvállalta valaki, hogy hangulatjelentést gyártson az „esemény” kapcsán.) Hogy kik voltak a jelentők? Hát barátok, kollégák, pályatársak, jó ismerősök, világi és egyházi személyek. Többségük ma is nyugodtan, zavartalanul éli mindennapjait. S Ilia tanár úr példája csupán egyetlenegy a sok közül. (Tekintsünk most el a többi közismert eset bármelyikének az említésétől.) Múltunknak ez az agyonszennyezett része lényegében és részleteiben máig tisztázatlan, s félő, hogy már tisztázhatatlan is marad: részint a vétkes és helyrehozhatatlan késedelmek miatt, részint pedig azért, mivel az időnként egymást váltó hatalmi tényezőknek sem állt érdekében a teljes, a maradéktalan tisztázás. Hurcoljuk hát magunkkal a vágyott jobb jövendőbe, mint lelkünkre ráevesedett, mocskos, levethetetlen gúnyát, s fullasztó, nyomasztó, hányingert keltő emléke csak a jelentőkkel és jelentettekkel – velünk együtt fog kihalni.
A borító nagyon illik a tartalomhoz. Önnek hogy tetszik?
Nagy András könyvtervezői alkotó tevékenysége a szakma csúcsát jelenti – reményem s erős meggyőződésem szerint nemcsak az én szememben. Hosszú idő óta ő tervezi könyveim túlnyomó többségét. Egészen mostanáig azt hittem, hogy a beltartalom és küllem közötti harmónia összébb már nem igazítható, mint az általa „felöltöztetett” korábbi négy-öt kötetem esetében. András ezúttal bebizonyította, hogy tévedtem: életem eddigi legszebb könyvét köszönhetem az ő keze és szíve munkájának.
Amellett, hogy hosszabb lélegzetű verseket is találunk, nagyon tetszenek a négysorosok. Érdekes, hogy dátum csak az egyik vershez került, mindjárt az elsőhöz, 2006. Mikor születtek ezek a művek? Hogyan válogatta a kötetet?
Általában nem tartom fontosnak a verseim keltezését: ha jó a mű, naptáron kívül is talpon marad. (Ha meg nem, úgy a dátum sem segít rajta.) Az említett vers alá illesztett évszám magyarázata egyszerű: arra kívántam utalni csak így csendesen a 2006-os évszámmal, hogy az 56-os forradalom után kerek 50 esztendővel íródott.
A kötetben olvasható verseket egyébként túlnyomórészt 2006 közepe és 2013 legeleje között írtam, s egy-két kivételtől eltekintve nagyjából a megírás időrendjét követve raktam egymás után sorba. Meglehet, hogy ez csökött képzelő erőre s fogyatékos szerkesztői készségre vall, ám jómagam úgy vélekedem, hogy a való életben rejlő s kiaknázható fantáziát és szervező erőt az emberi elme inkább csak követheti, mintsem meghaladni bírná. (Természetesen – s nagy ritkán – akadnak
azért kivételek is; magamat nem sorolom közéjük.) Válogatási módszerem még egyszerűbb: amit kötetbe szánok, azt megírom, amit pedig nem, azt megíratlanul hagyom. (Hogy az egészből mi kerekedik elő, az persze mindig csak a legvégén, sőt utólag derül ki.)
A Parafrázisok a falak könyvéhez című ciklusban József Attila verse ihleti. (Például Az ember olykor, Kinn a vasúton kezdetű strófák.) Ebből a versből idéznék egy sort, amely úgy érzem kiváltképp jellemző az Ön költészetére: „száradó szárnyú újszülött szavak” – tehát a versnek élőnek kell lennie a gondolatisága mellett is. Mi a véleménye erről?
Ha szabad így mondanom: itt voltaképp kettős ihletettségről van szó. Az 1957-ben keletkezett Falak könyve mögött – a börtönrácsokon túl – valóban ott működött a József Attila-i inspiráció. Az 56 évvel utóbb hozzáírt s vele tükörként párba állított Parafrázisok elsődleges ihletője viszont egyfelől maga az „eredeti” Falak Könyve, másfelől az aktuális, 21. századi jelenkor, a mi jelenkorunk – az én jelenkorom. A cím alá idézett jeligével – „Ne vádolj s ne fogadkozz” – József Attila szellemi jelenlétét szándékoztam újólag s tudatosan megerősíteni.
Az, hogy a versnek élőnek kell lennie, megítélésem szerint magától értetődik. Egyáltalán: van-e „halott” vers? Avagy: vers-e a vers, ha már – vagy még – nem él?
Verseiből a humor sem hiányzik. Az anagrammákat például Karinthyék is előszeretettel gyártották, mi is játszottunk a szavakkal ilyen formán kamaszkorunkban. Természetükből adódóan abszurdak ezek, mert adott hangzókból kell alkotni más-más értelmet (érdemes csemegézni belőlük, hogy most csak egyet említsek: globalizáció: ólila bocigáz…) Mi a titka, a derűjének? Miért tartja fontosnak a humort?
Hogy vajon mi „a derűm titka”, arra én bizony nem tudom, nem tudhatom a választ. Hisz még arra sem igen, hogy derűs vagyok-e vagy nem. (Néha tán igen.) A humor nedvei (micsoda tautológia!) híján viszont nem csupán a legszebb, legmagasztosabb eszmék szikkadnak száraz kórókból-ágakból összeeszkábált, halott szerkezetté, de mindennapjaink s mi magunk is elviselhetetlenné válunk. (Ám akkor úgyszintén, ha magunkból kifelé fordulva csak másokon s mások rovására tudunk nevetni, magunkon viszont nem.)
A Könyvhét megnyitóján Spiró György arról beszélt, hogy a mese és a líra memotechnikájával semmi sem versenyezhet. Könyvei között selejtezett és azokat tartotta meg, amit kívülről tud. A mese élvezetére kellene tanítani a gyerekeket, ami fontos, előbb utóbb úgyis mese vagy vers lesz… Ilyesmiket mondott, aztán idézte Hamvas Bélát, aki szerint nem is fontos írni, mert ami fontos, úgyis megtörténik Isten és a szerző között. Ön mit gondol? Egyetért?
A meséről s a líráról mondottak tekintetében tökéletesen igaza van Spiró Györgynek. Kis unokáimon látom s tapasztalom, mennyire benne élnek a mesékben, s mennyire él bennük a mese. Hogy mást ne említsek: kétszer-háromszor hallott 5-6 percnyi terjedelmű meseszöveget kifejező, átélt hangsúlyozással, hajszálpontosan mondanak el kicsi gyermekek. (Az iskola küszöbét átlépvén ez többnyire sajnos csakhamar alábbhagy vagy meg is szakad: bőven lenne hát tennivalójuk a szülőknek, nevelőknek, könyvtárosoknak s nem utolsó sorban nekünk, tollforgatóknak is – de itt már túl messzire kanyarodtunk a kérdéstől.) A Hamvas Bélától idézett gondolatra nincs meggyőző cáfolatom. Minthogy azonban Isten nemcsak könyörülő és igazságos, de – mint azt számos példa szemlélteti – felülmúlhatatlan, világra szóló humorérzéke is van, bölcsen és nagylelkűen megengedi nekünk, hogy a rendelkezésünkre bocsájtott röpke időt ne csupán a fontos dolgokra fordítsuk. Ezzel az engedéllyel élünk, ha tehetjük (mi tagadás: olykor vissza) mi mindannyian. Szolgáljon mentségünkre, hogy ebből a felelőtlen tevékenységből néha, nagy ritkán, kivételesen egy-egy maradandóbb valami is születik.
Szepesi Dóra
