Megkérdeztük Mán-Várhegyi Rékát
A Boldogtalanság az Auróra-telepen című első kötetedben számtalan dolgot kipróbálsz: különböző életkorú, nemű, szociális helyzetű szereplők bőrébe bújsz; a külső és a belső nézőpontokat váltakoztatod; a hétköznapi, életszerű történeteket szürreálisabbak követik. Bármiről is írsz azonban, sehol semmi modorosság és erőlködés, prózanyelved a természetesség erejével hat. Egyszerűen rátaláltál erre a fesztelen beszédmódra, eszköztelenségre, vagy éppen ellenkezőleg: sok munkádba került, hogy eltüntesd a megalkotottság nyomait?
Régóta írok, rengeteg rossz vagy közepes szöveg van mögöttem. Sokáig mint a szerelemre, úgy vártam, hogy rám találjon a saját írói hangom. Olvastam, hogy az íróknál így történik. Ehhez képest bonyolult és hosszú folyamat ez, amely során nem csupán a nyelvhez való viszonyom változott meg, hanem kapiskálni kezdtem, hogy egyáltalán mi az, amit meg akarok írni. Időnként leterített lábamról a bizonytalanság, hogy ha nekem ez ennyi görcsöléssel jár, akkor nyilvánvalóan nem vagyok tehetséges, mert ha az lennék, akkor minden jönne magától. Lusta voltam, de elsőre zseniálisat szerettem volna írni.
Az egyetem vége felé összetalálkoztam az utcán egy ismerősömmel, aki elmesélte, hogy belevetette magát a póker világába, és most napi tíz órát ezzel foglalkozik, könyveket olvas, játszik, gondolkodik. Megosztott velem egy népszerű elméletet, mely szerint 10 000 óra gyakorlással bárki profi lehet bármiben, akár a pókerben is. Hazaloholtam, és kiszámoltam, hogy eddig hány órát foglalkozhattam írással, amiből kijött az is, hogy még mennyi van hátra a tanulás éveiből: nagyjából 5-6 év volt akkor. Ez egy felszabadító szám volt. 5-6 év gyakorlás, amíg nem terhelem magam azzal az elvárással, hogy máris korszakalkotó művet kéne létrehoznom.
Kiknek mutattad meg első körben a novellákat? Kivel dolgoztál együtt a köteten, miután megkaptad a kéziratodra a 2013-as JAKkendő-díjat? Elsősorban milyen tanácsokat kaptál tőlük?
A novellákkal legtöbbet Bartók Imre dolgozott. Kemény, de empatikus szerkesztő, egy 20 000 karakteres novellában átlagosan 150 megjegyzést hagy, plusz az egyértelmű javításokat. De én is kemény szerkesztő vagyok, ezért sem szoktam mellre szívni, hálás vagyok a jó kérdésekért, kritikáért. Kiss Tibor Noé is segített két novellában, nagyon alaposan végigolvasta őket, ami után helyre tudtam tenni a szövegeket. Ő a ne legyen egy fölösleges szó sem-elvet képviseli konzekvensen, lásd a most megjelent Aludnod kellene című regényét. A kötetszerkesztők, Balajthy Ágnes és Borsik Miklós már elsősorban az egész kéziratot nézték, ami nagyon hasznos volt, általuk én is jobban elkezdtem rálátni, hogy miről szólnak a szövegek, ők segítettek csoportosítani, sorrendbe tenni a novellákat, és a végső simításokat is együtt végeztük.
Három – pusztán számokkal jelölt – ciklusban szerepel a kötet 14 kisprózája. Miért éppen így rendeztétek el a szövegeket? Mi különbözteti meg egymástól a ciklusokat?
A ciklusba rendezés elsődleges funkciója az olvasás segítése volt. A ciklusoknak nincs címe, csak száma, ez is jelzi, hogy nincs szó tematikus csoportosításról. A szerkesztőkkel többféle csoportosítási szempontot is felállítottunk. A munka egy pontján szabadjára engedtem a szociológus énemet, és összeállítottam egy táblázatot, amiben jelöltem az egyes szövegek főszereplőinek nemét, korát, iskolai végzettségét, problémájának természetét, a helyszínt, az évszakot és így tovább. Egy ilyen táblázat persze inkább gondolatébresztőnek jó. A szerkesztőim mindenesetre remekül szórakoztak. A végső csoportosításnál az volt a szempont, hogy ciklusról ciklusra a novellák hangneme egy árnyalatnyit sötétebbre váltson, ezt segíti, hogy közben nyárból átmegyünk télbe. A ciklusok végére pedig egy-egy „arra ébredek, hogy valaki más vagyok” típusú novella került.
„Nem csupán a nyelvhez való viszonyom változott meg, hanem kapiskálni kezdtem, hogy egyáltalán mi az, amit meg akarok írni” – mondtad az elején. Netán olyasmiről is lehet szó, hogy akkortól kezdtek el működni a szövegeid, amikor már nem mások hangjára, beszédmódjára figyeltél, hanem a saját belső utadra? Melyik az az első novellád egyébként, amelyiknél érezted, hogy sikerült rátalálni a megfelelő hangra?
Azt akartam ezzel mondani, hogy az eddigi írói fejlődésemben az egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy rájöjjek, mi az, ami engem igazán érdekel. Az, hogy az ember kétségbeesetten írni akar, egyáltalán nem jár együtt azzal, hogy van témája. Ennek következtében aztán az egyik nap családregényt körmöltem, a másikon detektívregényt, a következő héten ifjúsági regényt, majd pedig kitaláltam, hogy inkább rajzolni kéne megtanulnom.
Az első áttörést akkor éltem át, amikor velem egykorú női szereplőkről mertem írni. Ezt sokáig megtiltottam magamnak, cikinek éreztem, nem akartam olyan szöveget gyártani, amit az olvasók könnyen önéletrajzként olvashatnak. Húszévesen írtam egy posztmodern feminista regényt az asztalfióknak, főszereplője egy Bunda Rozália nevű nő volt, aki kétségbeesetten kergeti a szerelmet, és közben a rizómáról elmélkedik (ez volt a regény posztmodern része). Felszabadító volt ezt a szöveget megírni, de nem küldtem el egyetlen kiadónak sem, egyrészt nem tartottam elég jónak, másrészt attól féltem, hogy ha kinyomtatnák, akkor én magam válnék Bunda Rozáliává, és az a sors várna rám, amit neki megírtam.
A második áttörést A csatárnő bal lába életveszélyes című novella írásakor éltem át. Leírtam egy mondatot, ami arról szólt, hogy az elbeszélő arra ébred, hogy ő egy híres labdarúgó. Szinte lebénultam a felismeréstől, hogy még mennyi mindenre ébredhet vagy ébredhet rá az elbeszélőm.
Könnyen rátaláltál a kötet címére? Vagy voltak más verzióid is? Miért éppen emellett döntöttél?
A cím két éve született, mint ahogy a címadó novella is. Az első változat így hangzott: A boldogtalanság térnyerése az Auróra-telepen. Ebben a formában a cím azzal játszott, hogy a szereplők szociológusok, tehát ez egy elképzelt tanulmány címe is lehetne. Ugyanakkor társadalomtudományi tanulmányok ritkán születnek a boldogtalanságról, egy ilyen fogalmat nem nagyon lehet operacionalizálni. De aztán a térnyerést kivettem a címből, néhány hét pihentetés után már túl soknak éreztem.
Egyébként kifejezetten szeretek címet adni szövegeknek, és általában olyan címeket keresek, amik nemcsak címkéi a szövegnek, hanem elválnak tőle, időnként talányosak, de nem hatásvadászok, és nem erőltetnek egy értelmezést. A Jövőre az Adriára megyünk című novellának az eredeti címe Nem értjük az iróniát volt, amit én szerettem, de a novella legtöbb korai olvasójának nem tetszett, talán mert attól úgy olvasták a szöveget, mintha az elbeszélő lesajnálná a szereplőket, ami kifejezetten nem célom. A Mozgó Világban a szöveg Ideg címen jelent meg, de ez feszültebbé tette a novellában szereplő férj és feleség viszonyát. Más novellát eredményez a mostani cím.
Mit gondolsz: a boldogságról tud hitelesen szólni a szépirodalom vagy az ilyen kísérletek óhatatlanul lektűrbe hajlanak? Vagy azt is kérdezhetném: az irodalom célja, már ha van egyáltalán ilyen, a mélyfúrás, a problémák feltérképezése?
Meg kell születnie azoknak a műveknek, amik megírják a nagy fájdalmainkat, traumáinkat. De ugyanúgy létezik olvasói igény arra is, hogy a kis fájdalmakkal és nehézségekkel szembesüljünk. Triviálisnak tekintjük, hogy egy irodalmi mű szereplőjének szenvednie kell. Az angolszász kreatív írás tankönyvekben egyébként sok helyen szerepel a jó tanács, hogy a főszereplőd menjen keresztül minden lehetséges nyomorúságon, mert végül ez mutatja meg, hogy kicsoda ő valójában.
Visszatérve a címhez, ha abban szerepel a boldogtalanság szó, olvasóként nem arra asszociálok, hogy a könyv a boldogtalanságról fog szólni. Idézőjelben olvassuk, akárcsak a boldog szót, lásd Kun Árpád Boldog észak című regényét, amely címre rápillantva valószínűleg kevesen gondolják azt, hogy jaj, de jó, itt egy könyv arról, hogy északon boldog az élet. Ha egy címben a boldogtalanság szó szerepel, szinte várom, hogy az a könyv a boldogságról is szót ejtsen. Én mindenesetre szeretnék olyan szövegeket írni, amiben öröm is van, és az öröm megírása kihívás. Az a kérdés is foglalkoztat, hogy hogyan kell hiteles happy endet írni. Néhány novellámnak eredetileg jó volt a vége, de aztán addig finomítottam őket, hogy ez már nem látszik.
Kisprózáid elevenen megidézik a mai, lüktető életet, a hétköznapi figurákat és szituációkat. A szövegek pontos, köznyelvi fordulatokból építkeznek. A Literás netnaplódban (http://www.litera.hu/netnaplo/zoli) és a Pogrányi Péternek adott interjúdban (http://prae.hu/prae/articles.php?aid=7070) egyaránt említed, hogy noteszbe és fecnikre is szoktál jegyzetelni, akár utcán elcsípett mondatokat is. Mi az, ami nálad általában először megvan egy történetnél: a hangulat, a helyszín, a cím, a hős, netán egy történetcsíra vagy egy név?
Hangulat és történetcsíra. Látok egy jelenetet az utcán, a közértben, és elképzelem, hogy velem történik. Esetleg átélek valami szokatlant, vagy a szokásosra eszmélek rá, és elképzelem, hogy valaki mással történik. Először valami kevés van, ismerkedem azzal a kevéssel, örülök neki, ettől növekedni kezd, és lépten-nyomon olyasmibe botlok, ami kiegészíti és gazdagítja ezt a keveset. A végén már azt hiszem, hogy megvan az egész történet, és úgy ülök le, hogy sok mindent tudok előre. Aztán elkezdem írni, és elkanyarodik. Nem nagyon, de egyre jobban eltart az eredeti tervtől. Ez eleinte zavaró volt, de rájöttem, hogy ez a legjobb. Novella esetében nem is nehezíti meg a dolgokat. Regény esetében más a helyzet. Annak a regénynek, amit most írok, van három vagy négy korábbi verziója. Annyira megváltozott minden útközben, hogy újra kellett kezdjem. A mostani verziót már nagyon szeretném végigírni.
Darvasi Ferenc
A szerző fotóját Szőcs Petra készítette.
