Megkérdeztük Sajó Lászlót
Sajó Lászlónak ez már a 15. verseskönyve. A Soros-, Déry- és Nagy Gáspár-díjas költő mintegy húsz éve írja már Magyar versek ciklusát, melyet most új versekkel kiegészítve gyűjtött kötetbe. Magyar költők élete és halála elevenedik meg a 2013-as könyvhétre megjelent kiadványban, melyet a mai magyar valóságról alkotott, kendőzetlenül őszinte, „alulnézeti” látleletek zárnak. Darvasi Ferenc beszélgetett a szerzővel a L’Harmattannál kiadott kötetről.
Mikor és minek a hatására kezdted el a kötetben található verseket írni? Miként jutott eszedbe, hogy más költők életéről és haláláról írj?
Hatás? Erről nem tudok, vagy nem emlékszem. Hacsak nem az, hogy ezek a költők persze ott voltak a polcomon, már szüleim polcán is, és magyar szakos hallgatóként kötelező olvasmányaim lettek. Második kötetemben (A kavics helye) szerepel a Petőfi Szibériában és a József Attila az elmegyógyintézetben éjszaka kimegy a vécére című vers. A következőben (Földön vonuló felhők) József Attila ismeretlen versei az elmegyógyintézetből. Aztán Fényszög című könyvemben van egy Magyar versek ciklus, benne Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Ady. A „gerinc” tehát már ekkor megvolt. Csokonai megírja saját halotti versét, Berzsenyi épp leissza magát, Vörösmarty megőrül, Arany a Margitszigeten mint parkőr halála előtt elégeti összes levelét, de Ady például épp nem hal meg, csak egy kicsit – hazajön Párizsból. Aztán a következő kötetekben már ott vannak a Magyar versek ciklusok.
„Csak úgy”, spontánmód jöttek ezek a költői szerepjátszások?
Egyáltalán nem gondolkodtam kötetben, jöttek maguktól a versek – persze terveztem, kiket írok meg, kiket „kell” megírnom. Tartoztam ezzel nekik, magamnak. Volt, akit nehezen sikerült – Bessenyeit, Batsányit például. Nehezen adták magukat. Egyetemi éveimben persze olvastam őket, de a versek megírása előtt átnéztem egész életművüket. Na jó, volt, hogy gyorsan olvastam… Bessenyei nem könnyű olvasmány, de ha már, akkor az ő nyelvén írtam meg a verset, a versét. A Batsányi-vershez kellett a mostani közéleti, politikai légkör. Radnótihoz nem mertem nyúlni. Pedig hát az ő halála, hogy is mondjam… Nem tudom mondani… Csak versben… Aztán egyszerre írtam kettőt is. Nem érzem szerepjátszásnak, szerepverseknek se nevezném ezeket. Persze, értem a kérdést, de alanyi költő volnék, beléjük helyezem magam, ők meg belém költöznek, vagy hogy. Ezért sem jelzem sokszor, mely sorok idézetek, melyeket írtam én. Ők fogják ceruzámat, ide illik az idézet, és igaz. A Nagy Gáspár-vers alcíme: Kétkezes versek, ketten írtuk. Az Utassy-versnél szinte már én se tudom, mely sor kié. A jók Utassyéi… In memoriam- és hommage-versek, olykor tiszteletlenek, nem borulok le nagyságuk előtt. Hiszen akkor nem tudnék írni róluk. A kötet ötletét Tarján Tamás, egykori tanárom és jelenlegi szigorú kritikusom adta. Ő csak a régieket szerette volna együtt látni, én viszont írtam újakat, hogy „teljes” legyen az „irodalomtörténetem” – persze nem teljes, én tudom, kik hiányoznak, és remélem, meg tudom írni versüket.
Kötetedben végigveszed a magyar költészet nagyjait Janus Pannoniustól és Balassi Bálinttól kezdve Petri Györgyig és Nagy Gáspárig. Ha nem vagyok indiszkrét: hozzád személy szerint mely alkotók, korszakok állnak a legközelebb a könyvben megelevenítettek közül? Nem tévedek, ha elsősorban is József Attilára tippelek?
Igen, szegény József Attilát már második könyvemben bezárom az őrültek házába, a Hét Toronyba, a következőben se engedem ki, aztán megírtam utolsó napját. Tehát ő ott van, persze, nem csak akkor, mikor róla, a nevében írok. Akiről több verset is írtam, számomra is meglepő módon, az Petőfi. A halála körüli rejtély miatt talán. Miközben nincs itt semmiféle rejtély, a tömegsír van. Mint ahogy József Attilánál sem kérdés az öngyilkosság. Számomra. A költők általában a kánon, az irodalmi tananyag nagyjai, akár szöveggyűjtemény is lehetne a könyv – persze nem ezért választottam őket, közel állnak hozzám. Kortársaim közül, akikről írok, személyesen Nagy Gáspárral találkoztam – voltunk együtt meccsen is. Ő fradista, én emtékás. Ő katolikus, én, hát, meg vagyok keresztelve… De a Nagy Gáspár-díjamra büszke vagyok, és tartoztam neki a „versünkkel”. Bakát nem ismertem, de nagy hatással volt rám. Sziverivel se találkoztam, Petrivel csak futólag. De hát ő is ott van, mindig, s „róla” is több verset írtam, bár e kötetbe csak egy került. Fürjes Péter – őt kevesen ismerik; egy kötete jelent meg életében, a másodikat én raktam össze. Tíz éve halt meg, idén lenne hatvan. A barátom, sokat tanultam tőle. Pilinszky még, akiről nem tudtam írni. Talán egyszer…
Úgy teremtesz saját versvilágot, és nem csak ebben a kötetedben, hogy közismert alkotók közismert sorait építed be írásaidba. Sok-sok vendégszöveget használsz fel, mégis a végeredmény mindig nagyon „sajólászlós”. Mi az igazán izgalmas számodra ebben a játékban?
Izgalmasnak izgalmas, de nem játék. Komoly, véresen komoly. A vendégszövegek sem darabok ebben a puzzle-ban, merthogy nem kirakósdi, nem kirakodóvásár, nem vásári produkció. Hogy na, én ilyeneket tudok, és dobálózom a szavakkal, a vendégszövegekkel, mint a karikákkal. Hopp, és elkapom őket. Ha már, akkor hullahopp, bocsánat. Az Utassy-versnek biztos sokan nem örültek, nincs is benne egy emlékkötetben sem, pedig több is van. Nem érdekel, ez a kétkezes örömzene, a magunk örömére. De talán másoknak is tetszik. És attól „sajólászlós”, hogy én vagyok. Az én versem, miközben Balassi, Bessenyei, Berzsenyi, Babits, Berda, Baka szólal meg – hogy csak a B-seket említsem.
Ha azt állítanám, hogy életrajzi verseid egyik fő célja az, hogy a piedesztálról levegyük, és a hétköznapi, kézzelfogható valóság számára elérhetővé tegyük a megidézett költőket, nem nevetnél ki?
Hát, nem volt célom, de remélem, ezt a célt is elérik e versek. Említettem már, többször, a tiszteletlenséget – csak így lehet. Én legalábbis nem tudom másként. Véresen komoly, mondtam, de hát röhögnivalóan az, a halál, mást nemigen tehetek, tehetünk. A Költők a teraszon című versben összejönnek a halálosan beteg költők, és hát isznak (Petri), élcelődnek Janus nemi vonzalmain (Csokonai, Földi), és fölhorgad bennük az életösztön a nővér láttán (Babits, Kosztolányi). És sorolhatnám…
Egy-egy versen belül is több költő sorait, jellegzetes kifejezéseit kevered. Egy konkrét példával élve: ha Kölcseyről írsz, abban a versben is felbukkannak Vörösmarty-, Petőfi-, Ady- és József Attila-allúziók. Milyen megfontolások alapján vegyíted ezeket a látszólag legalábbis egymástól jócskán különböző költői világokat? Tudom, hogy ez a posztmodern óta nem lehetne igazán kérdés, de azért felteszem…
Nem tudom. Amikor írok, nincsenek ott cédulán ezek az idézetek – a fejemben vannak, pontosan-pontatlanul. Csak úgy jönnek, te mondád, „felbukkannak”. Csak úgy. Mert oda illenek. Vagy mert épp nem. A kötetben az utolsó vers (Az utolsó hajó) „lábjegyzete”: A szövegben rangrejtett idézetek Nagy Magyar Tengerjáróktól: Vörösmarty, Arany, Madách, Ady, József (Attila), Radnóti, Pilinszky, Petri. Ezzel a mondattal zárul a könyv. És nem véletlenül, mert ez az egész kötetre is értendő. És értendő a többi, könyvbéli „Nagy Magyar Tengerjáró”-ra is. Rangrejtett idézetek – s nem rangon aluli, remélem, a költők nem kérnék ki maguknak sem az allúziókat, sem a szövegkörnyezetet. De azért biztosra megyek – csak halott költőkről írok.
Miért kézenfekvő számodra a halálról más költőket megidézve írni?
Igen, általában a halálukról írok. Illetve majd’ mindegyik az utolsó versét írja. Vagy előkerül egy utolsó, eleddig ismeretlen verse. Így alakult… Talán azért, mert a halál közelében – kórházban, csatatéren, idegklinikán, a saját kezűleg kiásott sír szélén – (állítólag, nem tudhatom) lepereg az életfilm, és én ezeket a filmkockákat rakom össze. Nem a halálról írok a költőket megidézve, hanem a költőkről, az ő halálukról. Nem kellenek nekem a költők ahhoz, hogy a halálról írjak, bocsánat. Írtam már elfekvőről, halálosan beteg gyerekekről, Yorickról, sorolhatnám. Mint az Agatha Christie-krimiben, nálam mindenki meghal. Legtöbbször én.
Mintha költészeted kiemelten fontos témája lenne a halál. Speciális személyes érdeklődésről van szó? Vagy rossz nyomon járok, és csak annyira érdekel ez alkotóként, mint bármilyen más téma (szerelem, mámor stb.)?
Mindig idézem ilyenkor Kosztolányit, pontatlanul: egy témám van, a halál. Esetemben ez nem is túlzás. Van egy könyvem, címe: Dögcédulák. Benne A boncmester bevégzi estebédjét és egyéb vidám versek. Istentelen színjáték című könyvemben a cikluscímek: A szarrá változott fiú kiáltozása a temető kapujából, A halott, Halálom napjára, Tüdőszalon, Sírverseim. Már unalmas… Dögunalmas… Írtam Halálhimnuszt, de Élethimnuszt is. És ott van az Egy halott a proszektúráról meglátogatja a koraszülöttosztályt. Mert, bármily közhelyes, vagy inkább közröhejes: az életről írok, bizony, akkor is, és akkor leginkább, amikor a halálról. Egyszer lekeveredtem egy proszektúrára. Egyszer a kezeim közt halt meg egy rákos a kórházban, a többiek aludtak. Ezt a Tamás evangéliumában írtam meg. És azóta is írom ezt az evangéliumot. Evangélium, ’jó hír’ – nem azért jó hír a halál, mert utána majd kurvajó lesz a túlvilágon; hanem azért, mert írhatok róla, tehát élek.
A kötet W. S. magyar rádióamatőr megfejti az első földönkívüli látogató üzenetét című versét Domokos Mátyás irodalomtörténész-szerkesztőnek ajánlottad. Milyen viszonyban álltál Domokossal?
Domokos Mátyás elbűvölő ember volt, nagyon-nagyon szerettem, most, hogy szóba hoztad, meg is könnyezem. Az Osiris Kiadónál ő volt könyveim felelős szerkesztője. Nem értettünk egyet mindenben, sőt… De például a „versírógépeket” (az ő szava) én sem szeretem. Eltérő világnézetünk ellenére tudtunk beszélni mindenről – politikáról, irodalomról, fociról. Sajnos én nem sakkozhattam vele, annál ő komolyabb játékos volt. Komolyabb játékos. Egy bizonyos határig elfogadott, mármint a verseimet, de sok már ízlése ellen való, blaszfém, alpári és obszcén volt. Ezekből a versekből állt össze az említett Dögcédulák, aztán az Istentelen színjáték, persze más kiadónál jelentek meg, s jelennek meg azóta is. Válogatott kötetem (Szünetjelek az égből) még kijött az Osirisnál; ő már nem szerkeszthette.
Az utolsó ciklusban már-már kegyetlen hangvételű, szívszorító, szociálisan rendkívül érzékeny versek találhatók. Néhány olyan is, amire ráaggatható a politikai költemény címke. Mit gondolsz napjaink politikai költészetéről? Mennyire tartod maradandónak?
Az utolsó ciklusban eljutunk haza… Haza… Hosszú volt az út Janustól idáig, napjainkig. Meghal Vallai Péter. József Attilát majdnem elviszi a Duna… Aztán nem a Duna viszi el… Kavafisz dalt dúdol, Hungaro barbaro. Kujjon Ferenc balladát ír kocsmákról (Rókalyuk, Cserepes, Netovább, Nevesincs), és egy nevesincs polgármesterhez. Kujjon Ferenc, ugye, Francois Villon, hozzá nem mérhető, ivócimborája. Ez a Kujjon hajléktalanokkal és Ladányi Mihállyal iszik. Ki tudja, ki volt Ladányi Mihály? Hogy mit gondolok „napjaink politikai költészetéről”, rapjaink politikai költészetéről? Kábé ennyit. Kevésbé nyeglén: nem lesz maradandó. Kevésbé sommásan: az lesz maradandó, ami költészet. És nem politikai. Cipőmre nézek: fűző benne! Nem lehet, hogy ez börtön lenne. Persze Petri. Politika van benne? Mi az hogy! Az egész Kádár-kor. De líra. Tömény. Nem felhígult rapszöveg. Mit keres a költő a színpadon?! Petőfi se szavalta el a Nemzeti dalt, nem az ő dolga volt. Segesváron se volt semmi keresnivalója; téblábolt, nézelődött, aztán… De bocs, a kérdés… Igen, politikai költeményként olvashatók az utolsó ciklus versei. Egy alanyi költő lírai versei.
Nálad mintha személyes tapasztalatokról lenne szó, amikor a társadalom számkivetettjeiről írsz...
Kujjon Ferenc, hajléktalanokkal iszom. A kitűnő kritikus(om) és barátom, Reményi József Tamás azt írta rólam: Nem csak ír a hajléktalanokról, maga is hajléktalan. Erre a kritikusi mondatra vagyok a legbüszkébb. Persze ez csak metafora. De akkor is… Ők hosszúlépést, fröccsöt isznak, én unicumot, sörrel. De nem néznek ki a kocsmákból. Nem érzem magam idegennek köztük. A Magyar Narancsban futó Öt és felesben írtam egy Borfeusz az alvilágban című sorozatot a pinceborozókról. Bejártam Pestet, most jön Buda. Személyes ismerősöm Gilisztás, Erzsébetről, vele sokat ittam, beszélgettem. Nehezen beszélek erről, mert, bocsánat, szinte már mindenkinek megvan a maga hajléktalanja; a közéleti-politikai költészet „hozadéka”, inkább hordaléka ez is. Benne van a könyvben, két verssel is, többet nem is szeretnék most mondani.
Véleményed szerint kötelessége a költőnek hozzászólni az alkotásaiban ahhoz a társadalmi-politikai környezethez, melyben él?
Nem kötelessége, dehogy! Ez aztán végképp nem. De hát itt élsz, itt veszel levegőt, újságot. Én mondjuk Népsportot. Ja, Nemzeti, az is, bocs. Verset kell írni. És abban, ha jó – bocsánat, József Attila mondta: nincs jó, vagy rossz vers; vers van és nem-vers –, tehát ha vers, akkor abban a politikum is vers, líra lesz. Ámen.
Min dolgozol jelenleg?
Mostanában fényképeket nézegetek, családi fényképeket. Nem az én családomét. Ismeretlen, amatőr fényképészek képeit. Meg profikét (André Kertésztől, például). Meg Szüts Miklós épület- és utcaképeit. És régi képeslapokat, Budapest, New York… Az eltűnt idő... Az ittésmost az akkorésott… Ahogy élünk, az idő súlya, a pillanat tört része alatt… Néhány verset már írtam ezekről, talán még tudok. És hát mondtam, Budára is át kell mennem, a pinceborozókba. Aztán jöhetnek Pesten a lépcsősök. Tudod, ahova (legalább egy) lépcsőn kell fölmenni. Van elég kocsma… És persze a foci – annyi a fociskönyv, remélem, lesz még egy. Hiszen én, öregfiúsan bár, de játszom. És kijárok – magyar! [sic!] – meccsre, van tapasztalatom. Szeretek tervezgetni, kevésbé „dolgozni”. Majd februárban a Kékesen „bezárom” magam a szanatóriumba, és ott. Addig gyűjtöm a képeket, tapasztalatokat kocsmákban, meccseken.
Darvasi Ferenc
