Becsy András
A matematika szépségei
1989. Évszámmal nem kezdünk cikket, legalábbis ezt verték belém a szerkesztőségben, amíg apró híreket daráltam be képviselői fogadóórákról, világi és egyházi rendezvényekről, születésekről, házasságokról, halálokról. Érettségi találkozó. A régi gimnázium folyosóján ez az évszám kacsingat rám a tablónkról, súgja: „Nézz rám, csak rám, most én legyek az első, mert én vagyok a fontos, miattam jöttél el megint, és miattam fogsz belépni majd újra és újra az iskola kapuján." Jó, akkor 1989, legyen ez az első, amit leírok.
Tablók a falon. Hosszú hajú fiúk és lányok. A lányoknál nem csodálkozom, van ilyen, ma is megesik ez a velük. De a fiúk! Csehtamásos jajdeelvont, bundeszligai klinszmanos, vidékrőlbejárós oldalra fésült de azért hosszúhajús, zselés sima, rockeres ágas-bogas, mosott, mosatlan, vagy mosatlannak tűnni akaró mosott, és a többi, ecet erre, ecet arra. Rendszerváltós nincs, nincs olyan séma. A lelkekben más ajtók. „Majd mi!" tekintetek sincsenek, „majdnem" forradalom talán a szemek sarkaiban, de a fényképésznél észnél kell lenni, megörökít, örök lesz, nézzünk hát úgy, mint az ősök, abból még nem volt baj. De volt!
Visszanézni rossz. Nosztalgia rossz.
Tablók a falon. Rajtuk felpöndörödő képek, néhány le is csúszott, olvashatatlan nevek, elszáradt színek. Egy évfolyamban hat osztály volt. Számolok. Szeretek számolni. Megnyugtat, kizökkent az időből. Magam köré terítem a konyhaasztalon a számlákat. Csekkek. Összeadok. Éves átlagokat számítok, külön füzetbe vezetem a kapott értékeket. Gáz ennyi, villany annyi, tavaly ekkor hogyan alakult, most mi van. A lottónál valószínűség számítást végzek, esély, bútorokat méricskélek, mintha át akarnám rendezni a lakást, hogy a legoptimálisabb elrendezést megtudjam, és úgy rendezzem majd be a szobákat, ha megnyerem a lottó ötöst. Vagy a négyest. Itt, a majdnem forradalmi arcok előtt is szívesen számolok.
Húsz év. Akkor sokan mások is számoltak, főként előre, de szinte senkit nem számoltattak el. Közepes voltam matematikából. Amikor kézhez vettem érettségi bizonyítványom, megfogadtam, hogy többé nem foglalkozom matematikával.
Azóta számolok.
Egy évfolyamban hat osztály volt. Ha mindegyik osztály megajándékozott volna egy lánnyal, most hat élménnyel lennék gazdagabb. Sőt! Hat évfolyammal jártam ki az oskolát, mert ugye, amikor elsős voltam, felettem három, amikor negyedikes, alattam három gyötrődött e falakon belül. Hat évfolyam, mindegyikben hat osztály, 6x6=36 lány! És persze a sajátom, így: 42 (azaz NEGYVENKETTŐ) fiatal szépség!
Koppan a falon a fejem! Ha ez akkor tudatosul, semmi sem tántoríthatott volna el! Most megtántorodom. Majdnem másfél hónapig minden napra egy fruska! A maratoni futás minden egyes kilométerén egy újabb lány csókja!
De nem így alakult. Más történt. Az történt, hogy volt akkoriban egy RES, egy dolog, egy ügy, országos, ami eltérített a természeti törvények diktálta röppályáról, Ügy, amiért érdemes volt letérni az ösvényről, félrenézni, beszaladni, beszabadulni az erdőbe, és nem csak számokkal foglalkozni. Ez az ok, de a fényképekről már leszáradt 1989.
Hazudnak a tablók, ezt ők is tudják, és most büntetnek.
Pöndörödünk, fakulunk, és le fogunk csúszni, mert lecsúsztunk arról a ma már kiolvashatatlanról. Elszámoltam magam. Rossz irányba szaladtam, és elszalasztottam.
Negyvenkét lány, meg egy országos Dolog pontosan húsz éve. Egyikből sem lett semmi. Csak azt tudom, a konyhaasztalon csekkek közé bújva, hogy miből mennyi kellett volna legyen, ezt viszont kiszámolom minden alkalommal. Ellenőrzök. A kapott eredményt ellenőrzöm. Lányok nélkül, a Dolog nélkül, de nincs tévedés, pontosan számolok.
Nem volt, nincs elszámolás!
Mi maradt?
A matematika szépségei.
