Dávid Péter
Ecce homo
legyen főleg okker
az arany mocskosabb testvére
néhány koszoszöld vagy fáradtszürke folttal
sok alak karok lábak fölfelé és félre
szövet hullámzik zajong
közöttük tompa árnyék is lehet
üvöltő arcok mozgó masszája
– takonytömeg ordítva feszítsdmeget
szúrja lándzsa pontba a perspektívát
katonák – őrei a bomló rendnek
csak osztozkodók és kockavetők
az oszlopok mögött halványan megrekednek
a király meg csak álljon
köntöse földre folyó bíbor
elnézve a kereteken át
ott fonja már a létezés tűfoknyi
szemű fénylő halászhálóját
csak nem marad már hely
mindenre nem elég a vászon
nem fér ami maradéknak is kevés
nem lesz hely az égnek
csak tetőkön túli kék derengés
de – ilyen az ember ecce homo
kék derengés a mocsok felett
tompa árnyék, ordított feszítsdmeg
és földre folyt festék és összetört ecset
