Esszék, tanulmányok

 

 Bedecs_m__ret_j__.jpg

 

Bedecs László

 

Dobai Péter, a novellista[1]

 

2000-ben jelent meg a Párbaj, tükörben című, Dobai Péter novelláit összegyűjtő terjedelmes, reprezentatív kötet. Ez valójában a Játék a szobákkal (1976) és a Sakktábla, két figurával (1978) című kötetek összeillesztését és újbóli kiadását jelentette – vagyis a szerző novellái mind a hatvanas-hetvenes években, verseivel és regényeivel párhuzamosan íródtak, azóta ezzel a műfajjal nem foglalkozott. Ez azért is meglepő, mert ezek a rövid történetek nem csupán olvasmányosak, ötletgazdagok, gyakran az életműben ismerős motívumokat gondolják tovább, de nagyon sokfélék is, ami a folytatás lehetőségeinek egész csokrát nyújtotta. Dobai mégis úgy érezte, a film, a regény és a vers fontosabb, számára testhezállóbb tér, és novellát azóta sem írt, legalábbis nem publikált. Ennek ellenére is érdemes visszatekinteni, negyven-ötven év után újraolvasni ezeket a szövegeket. Egy fontos alkotó nem jelentéktelen, mégis feledésbe merülő írásairól van ugyanis szó.

A hatvanas évek második felében óriási lendülettel indult, hamarosan versekkel, kiáltványokkal, filmekkel, forgatókönyvekkel és nagyregénnyel, sőt színészként is bemutatkozó szerző a hetvenes évek közepére egy reményvesztett, kedvetlen, mindenhol korlátokat, az alkotás, a szabad beszéd, sőt az érzelmek megélésének akadályait is látó író és költő lett. A verseiben egy a kis szobában, egyedül, a könyvei között szemlélődő, gondolkodó, legtöbbször csak hanyatt fekvő és a plafont bámuló fiatal férfit látunk, egy olyan fővárosi értelmiségit, aki egyáltalán nem találja a helyét és a boldogságát a hetvenes évek Magyarországán, és az ország különféle szubkultúráiban, művészvilágában, társadalmában. Szenved, és szenvedélyesen emlékezik az 5–10 évvel korábbi, reményekkel teli időszakra. Alkalmi barátságok, alkotótársak, ivócimborák és alkalmi nők adják a társaságot és a megtartóerőt ebben a depresszív, szürke, semmit sem ígérő világban. A novellák nagyrészt ebből a hangulatból és életérzésből születnek, mégis nagyon sokfélék: vannak énelbeszélések, önéletrajzi történetek és klasszikus, egyes szám harmadik személyben megírt, sokszereplős történetek is – ám a kiindulópont és a végkicsengés minden esetben nagyon hasonló: a mindent átjáró szűkösség, korlátoltság, lemondás, szomorúság, magány.

Már a Játék a szobákkal cím is ebbe az irányba mutat, ahogy azt Morsányi Bernadett is megállapította, és ugyanő, helyesen, arra is rámutatott, hogy a történetek mellé a szereplők érzelem- és gondolatvilágának ábrázolása is felnő, sőt itt talán előtérbe is kerül, fontosabbá válik: „a Játék a szobákkal már címében is arra az élményre utal, hogy az ember beszűkült mozgásterek foglya. A szoba létformát, mozdulatlan állapotot szimbolizál, s a hősöket sem cselekvéseik, hanem gondolataik jellemzik, a novellaszervező erő a cselekménymozaikokat összekötő gondolatháló.”[1] A szoba ugyanis a bezártság szimbóluma, az ottani játéktérről, játékról beszélni csakis ironikusan lehet, a szobákkal való játék, ez a szokatlan szókapcsolat pedig még magasabbra emeli az irónia szintjét: itt élünk, ezek a lehetőségeink, ennyi hely és szabad levegő áll a rendelkezésünkre: a négy fal közti kis tér. A novellák konkrét földrajzi tere is nagyon kicsi: ahol meg van nevezve, ott a Szabadság híd pesti hídfője, a mai Corvinus Egyetem és a Vásárcsarnok az egyik vége, a Csarnokkal szembeni, egykori Dimitrov tér a központja, és a Kálvin tér ebbe az irányba, a Belgrád rakpart abba az irányba zárja le a területet. Mint a legelőn a villanypásztorokkal körbevett barmok, úgy élnek Dobai értelmiségi hősei ezen a területen, de, ahogy Berkes Erzsébet írta, ők nagyon jól tudták, hogy az életük nem az Élet, csak egy lefojtott, gúzsba kötött, kényszerekkel és kötelességekkel körülvett létezés[1].

Dobai a novelláiban kifejezetten filozofikus, elmélkedő, szemlélődő író, aki nagyon jól tud történetet is mesélni, a filmnovellák pedig, mint amilyen a mindenképp kiemelendő Régi magyar mesterségek, hagyományos, különösebb narratív csavarok nélküli, jól követhető történetek. De a gondolati háttér, a világszemlélet még ebben is visszaköszön, az ott mozgásban lévő szereplők időről időre megállnak, leülnek például enni, és Dobai ezeket a szituációkat használja ki a világot megérteni vagy elmagyarázni igyekvő párbeszédek és monológok beillesztésére. Az egyik legjobb, legtöbbet is idézett novella az Imago című, amely abból a filozofikus alapkérdésből indul, hogy vajon külön lehet-e választani egy ember biológiai szükségleteit (enni, inni, ölelni, aludni) és szellemi igényét a kultúrára, tudományra, gondolkodásra, beszélgetésre, vitára. És bár sok más novellában is visszaköszön ez a kérdés, a különválasztás vágyát, az állati módra élő, testi szükségleteit kiszolgáló ember és a gondolkodó megkülönböztetését, egymástól való függetlenítését, illetve ennek kudarcát az Imago járja legkidolgozottabban körül. Úgy látszik, nincs teljesen szellemi élet, mert az ember folyton a testi, biológiai korlátokba ütközik. Itt például: a novella főhőse egy olyan fiú, aki hétköznapjaiban a biológiai létezés határain alig-alig lép túl, de álmaiban, képzeleteiben gondolkodó, igényes ember. A valós és annak elképzelt mása, imágója szöges ellentétben áll egymással, ahogy más novellákban a társadalomba beilleszkedő, a szabályokat elfogadó és követő emberek élete áll szemben a magukat azok alól kivonó, emiatt talán szegényen, de szabadon élő emberek életével. Az Imago központi alakja, olvassuk, „csak azt gondolja, amit érez, és csak azt érzi, amit gondol”, nincsenek kilengések, szélsőségek, csak egy kiegyensúlyozott biológiai élet van, amivel szemben áll egy nagyon intenzív belső világ, tele mozgalmas és izgalmas képekkel, szokatlan élethelyzetekkel. Kicsit Esti Kornél-os a helyzet, a boldog, szomorú, a munkája és a családja, vagyis általában a társadalom terheit nyögő férfi és egy képzeletbeli alteregó, aki mindettől függetlenül keresi és éli meg a színesebbnél színesebb kalandokat. De Dobai hőse még csak nem is dolgozik, mert vagy az anyja tartja el (bár ő meg az apa festményeinek eladogatásából szerez pénzt), vagy a Vásárcsarnokban hentesként dolgozó, Fátyolnak hívott szerelme. A történet fókusza a főhős életének utolsó napja, amikor utcai verekedésbe keveredik, és halálos sebet kap. Kiderül, hogy bár ő nem szerette volna, nem akart utódot, a szerelme ekkor már gyereket várt, és aztán boldogan szülte meg. A nagy kaland tehát végül a való életben is megtörtént, az eredménye azonban végzetes lett – kilépni a hétköznapok biztoságából tehát mindig kockázatos. De Dobai Péter novellái mindig azt sugallják, hogy a veszélyek, a kalandok, a kockázatok nélkül nem is érdemes élni.

Dobai gyakran szeretne verseiben és novelláiban a saját sors választása mellett érvelni, ezzel kapcsolatos példákat felhozni, ezekről történeteket mesélni. Elsőként azt kérdezi, hogyan lehet saját döntésünk szerint, külső kényszerek nélkül élni az életünket. Hogyan, mitől lehet teljes egy élet? A hetvenes években idehaza is népszerűvé váló egzisztencialista filozófia kérdései ezek, Camus, Sartre és persze Heidegger szólamai, amire Dobai az irodalom nyelvén, történetekkel és a történetekbe ágyazott párbeszédekkel igyekszik válaszolni. Már az Archaikus torzó című 1971-es, erősen önéletrajzi ihletettségű, általa rendezett portréfilmnek is hasonló keretei voltak: ott a csak a megélhetés miatt dolgozó, laza fizikai munkát végző központi szereplő minél több időt igyekszik olvasással, azon belül is filozófia olvasásával tölteni, az olvasottakat teljes lélekkel megélni, közben tisztán és egészségesen élni, sportolni, még akkor is, ha mindez a perifériára sodródással és súlyos magánnyal jár. Dobai keresi az életet teljessé tevő, de a megélhetést is biztosító egyensúlyt a novellákban is, de inkább hasonló szélsőségekre talál, és hasonló személyes tragédiákat lát: mintha nem lenne jó megoldás, jó módszer az életre. Hősei értelmiségiek, egy kézen meg lehet számolni a könyv nem ebbe az osztályba tartozó szereplőit (pont az Imago az egyik kivétel), és ez érthető is, hiszen épp az tesz valakit értelmiségivé, hogy nem gépiesen éli az életét, vagy ha igen, erre reflektál, ettől rosszul érzi magát, a megoldásokon, a változáson, a lehetőségeken gondolkodik. Ők érzik szűknek, falakkal körülvett térnek (vö. szoba) a világot, az országot, a várost, a szorosan vett környezetüket. Mert ők többre vágynak – még ha az elérhetetlen is.

Az Alapműveletek fogalmazza meg, stílszerűen, a kötet gondolati alapját. Ezek rövid, kiáltványszerű prózák, de versszerűen tördelve akár versként, a Kilovaglás egy őszi erődből lapjain is elképzelhetőek lennének. Bennük épp az imént említett fogalmakkal dolgozik a szerző: teljesség, döntések, sors, önmagunk vállalása, cselekvő élet, kompromisszumok nélküli önmegvalósítás, illetve csalódások, kudarcok, önbecsapás, hamis illúziók, társadalmi kötelékek. Az esszéjelleg dominál az Alapműveletek cím alá sorolt prózákban, sőt naplóbejegyzésekre emlékeztető részek is vannak, de azért novellaszerű, cselekményes részleteket is találunk. Az önelemzés, melynek az a célja, hogy az ember teljesebb, tökéletesebb, harmonikusabb életet élhessen, állandóan visszatérő és néha inkább az önmarcangolásra emlékeztető jelenetei itt érik el maximumukat, avagy a szélsőségüket: a központi karakter száznál is több fényképet készít magáról (nem a ma divatos szelfiket, hanem önkioldásra képes géppel készült, papírra előhívott képeket), és ezeket a saját testéről készült, az agyat is átvilágító röntgenekkel együtt elemezgeti – kifejezetten nárcisztikus jeleneteket hozva létre. De a szereplő rejtett célja ezzel is az volt, hogy ne kispolgári életet kelljen élnie, hanem az uniformizáló társadalomból kilépve különleges lehessen, egyedi életet tudjon élni, mert csak ez utóbbi lehet értékes is.

Az áhított „teljes élet”-nek bizonytalan része a szerelem. Eleve feltűnő egyébként, hogy a Dobai-novellák minden értelmiségi, küzdő kulcsszereplője férfi, vagyis a kérdés inkább úgy merül fel a könyvekben, hogy szükség van-e nőre, társra egy férfinak ahhoz, hogy önmaga lehessen. Ezzel együtt majd minden történetben van szerelmi szál, vagy legalábbis szexualitás – merthogy a novellák világára érezhetően erősen hatott a szexuális forradalom, a hagyományos család és a tradicionális férfi-nő viszony radikális átalakulása, amit nagyrészt a könnyen hozzáférhető és olcsó fogamzásgátlás tett lehetővé. Ennek megfelelően nem annyira a szokásos udvarlós-romantikus, elhúzódó kapcsolatokat írja meg, hanem az egyéjszakás kalandokat, két idegen véletlen találkozását, és az abból lett aktust, amelynek talán nincs is folytatása. Ezzel tulajdonképpen választ is ad az iménti kérdésre: a férfinak szüksége van a nőre, de inkább csak biológiai okokból, vágyai kielégítésére, és nem annyira társként, pláne nem szellemi vagy alkotótársként. A nő ezekben a novellákban elsősorban test, másodsorban gyönyör és szenvedély, harmadrészt probléma. Ilyen, idegenek közti szexuális kapcsolatot ír le a Régi magyar mesterségek, az Imago, a Gótika, a Hátadról a hasadra fordulsz vagy az Egyél, én megágyazok és még sok másik szöveg.

Ilyen a Görcs és evidencia is, amely a Játék a szobákkal kötetet nyitja, de épp azért lóg ki a sorból, mert ennek egy nő, Katalin a főszereplője, aki ugyan házasságban él, a férjével együtt neveli a nem is tőle fogant gyerekét, de elég gyakran felhív magához az utcán megismert fiatal férfiakat, csak mert a férje nem foglalkozik vele, elhidegültek. Dobai érzékletesen ábrázolja, mit jelent ez a távolság férj és feleség között, mennyire nem zavarja a férfit mindez, és míg mögötte a nő idegen férfiakkal van együtt, ő az ablakon kinézve az utcát bámulja. Ezek a botrányos, de a novellában mégis megszokottnak, automatikusnak, normálisnak bemutatott gyors együttlétek undort, hányingert, öklendezést keltenek Katalinban, de mivel ezekben a kalandokban kapja a legtöbbet az élettől, valósággal kergeti őket. Ahogy a befejező megszólalásában fogalmaz: ha kinyitná az éveit, „csak meztelen testeket találna benne”. A családja szétesett, benne boldogtalan emberek kínozzák egymást – beleértve ebbe, sajnos, a szeretethiányos gyereket is. A közöny mindent felfal, de az öngyilkosság gondolata ebbe a novellába még nem érkezik meg, bár a feleség megjegyzi, hogy a férfi, ha már egész nap csak az ablakban könyököl, egyszer átléphetne a párkányon. Később, a Tető című novellában már ez is megtörténik: a hosszú napokat egy tízemeletes panel tetején töltő, onnan egész Budapestet átrendező, átépítő álmodozó, egy építész végül leugrik, és meghal – ezzel belátja álmai megvalósíthatatlanságat, életének értelmetlenségét, egyhangúságát, értéktelenségét.

Feltűnően sok orvos szereplője van az első időszakban született novelláknak (Amit a hóhér súg, azt nem hallja senki, Régi magyar mesterségek, Gótika), de őket jellemzően nem gyógyítás közeben látjuk, hanem a privát életükben, sokszor szintén nők társaságában, amint az életről bölcselkednek, magvas gondolatokat osztanak meg környezetükkel. Az orvos a test embere, mindenkinél jobban ismeri az anatómiát, az egyes szervek működését, a biológiai élet (és a halál) törvényszerűségeit. Ez még a pszichiáterre is igaz (Gótika – Tiba Zsolt, aki egykori asszisztensét és szeretőjét, a gyilkosságért börtönben is ült Máriát igyekszik kigyógyítani egy reménytelen szerelemből) – ezért is érdekes, amikor az orvosok kezdenek az élet szellemi rétegéről, az ember lelki meghatározottságáról beszélgetni.

Az 1978-as Sakktábla, két figurával című kötet novellái bevallottan filmnovellák, ennek megfelelően nem teljesen kidolgozott szövegek, inkább csak egy-egy film szinopszisának, drámai fordulatainak egységes szövegbe rendezett változatai. Dobai ebben az időben rengeteg filmötletet, irodalmi forgatókönyvet írt, de csak nagyon kevésből lett aztán valóban film. Pár évvel később ugyanakkor Dobai írói munkájának köszönhetően elkészült a Szabó István rendezte, 1982-ben Oscar-díjat nyert Mephisto, majd 1985-ben a szintén sok díjjal kitüntetett Redl ezredes, végül 1988-ban a trilógia harmadik darabja, a Hanussen – ezek sikere elkerülhetetlenné teszi, hogy a korábbi filmnovellákat is a tehetséget megillető tisztelettel olvassuk. Ezek a rövid sztorik, skiccek sokszor filmes logikát, az ott megszokott narratívát követő, néhány oldalas történetek. Egy-egy szokványos élethelyzetből kibomló, váratlan fordulat mozgatja őket, gyakran a hős halálával végződnek, de ezzel együtt is leginkább a fentebb leírt dilemmák körül mozognak, vagyis a teljes élet lehetőségeiről és az általános korhangulatról szólnak.

De Dobai Péter novelláiban a hangsúly általában is az életérzésen, a közérzeten van. A világban (tehát a konszolidált Kádár-rendszerben, jellemzően a hetvenes években) meglévő reménytelenséget, bizonytalanságot, bezártságot tükrözik vissza, és ami a másik oldalon hiányként jelentkezik, az hajlamos az értelmiségi szereplőket igénytelenné, tompává, közönyössé tenni még a kultúra iránt is, de egymás iránt biztosan. Széteső, diszfunkcionális családok, megszakadó, torz férj-feleség, férfi-nő, szülő-gyerek kapcsolatok sora, vegetálás, kedvetlenség, lecsúszás – ezek a kötet alapmotívumai. Sok ismétlődő történettel is találkozhatunk, de ezek nem zavaróak, inkább egymást erősítik, és hangsúlyozzák egy-egy probléma jelentőségét. Ezért tudnak ezek a novelláskötetek kötetként működni, ezért képesek az egyes írások egymást erősíteni, és ezáltal létrehozni egy olyan atmoszférát és világértelmezést, amely Dobai Péter hetvenes évekbeli művészetének védjegye.

 

Megjelent a Bárka 2023/2-es számában. 


Főoldal

2023. április 21.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Finta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb MihályDávid Péter: Ecce homo
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png