Becsy András
Százsoros ecloga (Radnóti Miklós évfordulóján)
1.
Szája, ha mozdul, rándul a széle, megannyi izom mun-
kája, mikor vicsorog, foga villan elő, buborékba
gyűlik a nyála, akár a veszett kóbor kutya, mely't a
kín, színlelni szelídet, báránnyá idomít, mert
marnia kell, vagy mint akinek cafatokban a nyelve,
épp epilepszia tépi, habot hány, kék-nyavalyás, Ő
is most így hajol egyre felém, arcomba liheg, s én
ismerem Őt, koponyájának jellegzetes ívét,
táskáját jellegzetesen mély, róka-szemének,
nagy füleit, keselyűorrát, jellegzetes árkát
szája körül...,( jellegzetes, ezt mondják, legalábbis
most ez a szó, mi tenyészik, s fojt le, akár a folyondár),
így közelít Ő, állunk össze is ér, lehel, érzem,
pára-falat húz, elsáncolja magát, s mire minden
felszárad, csak a tág tölcsér-tér tátja a száját,
elmúlik, nincs már, páromnak hagyja hiányát,
és a helyére helyette belépek, nélküle ikrek
így maradok, mi leszek mindvégig már egyedül, s ha
mozdul a szája, a szélén nyálam buggyan elő, az
izmai munkájától villan két agyaram, ha
mar, cafatokban mézes nyelvem, kék-nyavalyás, ben-
nem lihegünk, hörgők robbannak szét a tüdőben.
2.
Megcsal a rét, a rigók szava már Őt csalja ki csak, s a
hegy teli zajjal zsákszám hordja elé a Tavaszt, s hogy
lépte ne fájjon, előtte sürögnek az útkaparók, mert
karján már, ami kell, kosarában a bor, s a kenyér, de
meghánytat, ha eszem, kinevet, ha a tócsa vizéből
kortyolok, elgáncsol, ha a sárból járni felállok,
bár ceruzám priccsemnél újra faragja, mikor már
rácsos szerkezetű hegye lapjaimon kitörött, de
őrökkel veszi el lámpám, s araszolgat a bütykös
kéz hernyóként sort sor alá tapogatva papírom
köd-neszezésével, s mire reggel a láger elindul,
rám nehezül, s rongyként rogyok össze, kimossa a lelkem,
s én el is engedném már azt, de magára kötöz, majd
megmarkolja karom, felrángat, halni sem enged.
3.
Drága anyácska, te tudtad-e: én maradok, s nem a másik,
mint a sakál, amikor zsákmányt, dögöt érez, üvöltött
így rád húsom, volt-e időd megnézni az arcom,
egy renegát, röntgenfelvétel a rossz daganatról,
akkor tudtad-e, kép a falon, te drága anyácska?
4.
Van levelem, most már idetartozom én is, az innen-
ső partról fürkészem a túloldalt, az enyéim,
intnek a hátrahagyottak még, de hiába, hiszen már
van, ki vigyáz rám, pásztorom édes, dús legelőre
hajtja a nyáját, óv, s én bégetek is, ha muszáj, bár
még mint néger a búrok közt, úgy lüktet a szívem,
s míg őrzőnk, a kuvasz farkast szimatolva felém is
sandít néha, nekem már nincs itt félnivalóm, mert
van levelem, bizonyítványom, hordom füzetemmel,
mely vízum lesz vissza tehozzád Fanni, s a rozsdás
dróttövisekkel körbekerített csősz Magyarország
bomlani kezdő, sárga, viasz-fényű tetemére,
melybe a körmöm mélyesztem még, mert te is ott vagy,
élsz, mint néhány percig a gyermek a holt anya méhe
mélyében, kit az ösztöne hajt túlélni a testet,
mely már várta, ruhácskát vett, rendezte szobáját,
s mégis egy éjjel, tán csengettyűszóra, magára
hagyta, s most a világra igyekvő rémületében
rugdos, akarja a fájdalmas levegőt, Budapesten
így tapogatja világtalanul már kártya-világát
az, ki ma mozdul; kéjes mágia kúszik a csúzos,
korcs bérházak közt, rontás lappang a kabátban,
s terjed a bőrön, az érfalakat nyüvi, rángnak a görcstől
már a nyirokmirigyek, s téveszt, pontatlan a szív is,
csak hamisan dobban, mert más a nyomása a vérnek,
melynek mérgétől sápadtan öt éve vacog már
mind, akinek szeme még sértetlen, nem fedi hályog,
s látja az éjjeli égen a Medvét, nyújtani mancsát,
mellyel a kóbor költők kútja vizét meri egyre,
hogy térképpé tett tájunk öntözze, miközben
megmosdat vele engem is, és míg bolha-hadam, s a
rüh fedezékbe vonul, minden gyöngy-csepp amulettként
csillan, bennük az arcodnak kamaszos mosolyával
súgod, hogy nincs semmi, mitől itt tartani kéne,
tartani fogsz, felemelsz, ha a sárba rogyok, s ihatóvá
szűröd a megposhadt pocsolyát, ha belőle a torkom
kortyol, a réti növény számomra növeszti virágát,
termését, gyökerét a gyomornak, s útkaparóként
marja a szél a követ majd, hogy sose fájjon a léptem,
s rendben vannak nálad dolgaim otthon, a képen
is bólint fentről az az asszony, tudja, ez így jó,
gyémánt-csengettyűszó voltam, az arcomat őrzi,
és a hiányát hátrahagyó másiknak a gondja
mostantól nem enyém, én én maradok, s a helyére
lépsz be helyettem, nem vándorlok többet a többes
elsőben már kék-nyavalyásként rongy-egyedül, s míg
alszom, te priccsemnél pokrócomra ügyelsz, ne
bántson a barna kobold, nyirkos kérgem le ne rántsa,
és ki ne fossza zsebem: füzetem, s a keresztlevelem, csak
ez, mi maradt, s vízumként ez visz vissza tehozzád
majd, súgod kamaszos mosolyoddal, vársz haza, s érzed,
pásztorod édes, dús legelőire hajtja a nyáját,
és levelem nekem is van már, odatartozom én is.
5.
Két transzportra feleztek bennünket, sikerült az
első rajba bejutnom, mondják, hogy csak az árok
várja a másodikat, de nekem Bor jó jeleket küld,
intnek a túlsó partiak is: már készül a télre
Fanni, s a csősz Magyarország, és szakaszom, ha menetkész,
ők kelnek majd föl, ne kiáltsak...
Megjelent a Bárka 2010/1-es számában
