Esszék, tanulmányok

 


FeketeP__l.jpg 

 

Fekete Pál

 

Hatvan év távlatából

 

Elmondhatom, hogy Isten után nagy hálával tartozom a szüleimnek is, mert igen szívós, erős szervezetet örökölhettem tőlük. Mintha a Jóisten tudta volna előre, hogy a sorsom nagyon meg fog próbálni, és erre az erős testre meg erős lélekre nagy szükségem lesz.

1928. június 19-én születtem az ősi diákvárosban, Sárospatakon. A pataki Református Főiskola Líceumában érettségiztem, majd ugyanitt, a tanítóképzőben tanítói oklevelet szereztem.

Patakon többdiplomás, európai műveltségű tanárok okítottak a világ dolgaira, s neveltek emberségre. Különösen nagy hatással volt rám történelemtanárom, Orbán István, aki valóságos szellemóriásként évekig bűvkörében tartott. Előadásait templomi áhítattal hallgattuk, s hogy Patak a szó valódi értelmében Bodrog-parti Athénné vált, abban az ő lobogó fáklyaként világító géniuszának is döntő része volt. Külsőségekre nem sokat adott, de ha valamely hatalmas világtörténelmi kataklizma volt az óra témája, például a harmadik pun háború vagy a magyar tragédiák valamelyike, Muhi, Mohács, Nagymajtény, Trianon, akkor mindig talpig feketében jelent meg a katedrán. Az ő erkölcsi nagysága, hite, hazaszeretete megsokszorozva újjászületett tanítványaiban, s él mindmáig a ma élőkben, köztük bennem is. 1956-ban sokszor gondoltam rá, s kérdeztem túlvilági szellemét, jó úton járok-e, megéri-e embernek maradni az embertelenségben, amikor közelről fenyeget az erőszakos halál. Az ő tanítása tartotta bennem a hitet és az az iránti bizodalmat, hogy a magyar népet le lehet győzni, meg lehet alázni, országát mártírok vérével lehet öntözni, de megtörni, megsemmisíteni soha!

Rövidesen behívtak katonának. Ez a Tito-korszak volt, a határincidensek időszaka, lőttek ránk a jugók. Egy aknavető-gránát repesze összeroncsolta a combomat. Így kerültem, betegként, Szegedre, a Honvédkórházba. Nagyon értelmetlennek tartottam már ezt az egész katonásdit, igyekeztem „késleltetni” a gyógyulást, s szerencsémre az itteni ezredparancsnok megengedte, hogy beiratkozzam a szegedi Pedagógiai Főiskolára, orosz nyelv és irodalom szakra. Így esett, hogy előbb katonaruhában, kicsit sántikálva, majd civilben főiskolai hallgató lettem, s az orosz mellé fölvettem a történelmet is. Kitüntetéses diplomát kaptam, s elhelyeztek Békéscsabára.

Mindössze négy évet taníthattam a csabai I. számú iskolában. Ezalatt a TITT szervezésében bejártam Békés megyét történelmi előadásaimmal. Közben megismerkedtem a hírhedt kulákperek, elhurcolások, bebörtönzések döbbenetes tényeivel, az emberek egyre növekvő, tehetetlen haragjával.

Aztán 1956 őszén nevemen szólított a történelem.

Kicsiny hazánk 1945-től gyakorlatilag a Szovjetunió martalékává vált. Könnyeket, gyászt, romokat hagyott maga után a háború, most pedig elkezdődött az ország teljes kirablása. A várva várt béke helyett Európában a hamu alatt tovább izzott a gyűlölet parazsa. Új, veszedelmes ideológiák léptek színre, pestis módjára terjedtek országról országra. Az új világ elvtárs-urai ahelyett, hogy talpra állították volna az örök isteni törvényeken nyugvó világot, az Antikrisztus szolgálatába szegődtek. A Nyugat kétszínű magatartása teljesen kiszolgáltatta Közép-Európát a minden aljasságra képes vörös szörnynek. Nálunk a hadifoglyokon kívül több százezer ártatlan embert hurcoltak el szovjet táborokba, ahonnan legtöbbjük nem tért vissza soha. A megszállókat hűen kiszolgáló kommunisták létrehozták az ÁVH-t, a legkegyetlenebb erőszakszervezetet, s halálbírákkal, halálügyészekkel, koncepciós perekkel internálótáborokba, börtönökbe vagy bitófára juttatták a parasztok, munkások, értelmiségiek legjavát. A félelem bénító légkörében egyre nőtt azok száma, akik úgy érezték, jobb a szabadságért meghalni, mint ebben a rabságban sínylődni. 1956 októberében már olyan erős volt a rabtartók iránti gyűlölet és a szabadságvágy, hogy csak egyetlen szikra kellett a robbanáshoz.

Budapesten, a rádió ostromának színhelyén és az Országház körül már halomban hevertek a halottak, mikor itt, Békés megyében is „föltámadott a tenger”. Engem történelmi kutatómunkám révén már jól ismertek a városban és a megyében, sokak bizalmát élveztem. A Kossuth téri nagygyűlésen a tömeg követelte, hogy szóljak. S én mondtam, mondtam, ami a szívemet, a szívünket nyomta. Pedig nem vagyok forradalmár alkat. Sokkal inkább a szeretet embere. De az Igazságért és a Jóért az életemet tudnám odaadni. Meghatódva a közbizalomtól, feltört bennem a régi pataki megváltói ábránd, s minden realitásérzékem ellenére vállaltam az elnöki megbízást, a vele járó óriási felelősséget… és a veszélyt.

Kiszabadítottuk Gyuláról a politikai foglyokat. Lefegyvereztük és őrizetbe vettük az ÁVH tagjait. A laktanyába szállítottuk a pártbizottságon fölhalmozott fegyvertömeget. Akkor itt, Békéscsabán volt a Tiszántúl katonai központja, a hadosztály mellénk állt. Ugyanígy a rendőrség is.

Ekkor már a megye több városában lincshangulat alakult ki, oda kellett utaznom, hogy megakadályozzam a leszámolást. Távollétemben a hadosztály-parancsnokot, Tóth István alezredest a pártvezetőknek sikerült a maguk oldalára állítani. Visszafoglalták a nyomdát, Mezőtúrról, Orosházáról hozott harckocsik, aknavetők foglalták el a laktanyát. Mire én visszaértem, robbanásig feszült a helyzet. A laktanyát körülözönlötte a nép, kiabálva, a kerítésbe kapaszkodva több tízezer fegyvertelen tüntető nézett farkasszemet a fegyveres katonákkal.

Sikerült átvergődnöm a tömegen. Beengedtek a laktanyába. Megkérdeztem Tóth alezredest: miért támadta hátba a forradalmat? A következőket válaszolta:

- 21 orosz hadosztály fog támadni! A Kárpátokon túl még 50 áll készenlétben… S ha ez nem elég, még hozzáteszem: feleségem és három gyermekem van. Meglásd, még egy nap, és mindketten lógni fogunk!

- Az lehet! Sőt, valószínű – válaszoltam. – De ha te nem vonod vissza a tűzparancsot, akkor nem ketten, hanem tízezren fekszenek majd vérükben az utcán. Ennek már nem lehet útját állni. Válassz!

Tóth alezredes visszavonta a tűzparancsot, kiengedte a letartóztatottakat, és megerősítette fogadalmát, hogy soha nem hagyja cserben a forradalmat. A tömeg éljenzett, mikor megöleltük egymást.

November 4-én hajnalban épp utolsó gyűlését tartotta a Forradalmi Bizottság, mikor az oroszok betörtek, ágyúkat, harckocsikat állítottak föl az állomás körül, szétverték a váltókat, a váróterem ajtóit is. Én mindenáron beszélni akartam a parancsnokkal, mentem az állomás felé, közben a fejem fölött süvítettek a lövedékek. Végül a katonák a parancsnokhoz vezettek, a forgalmi irodába. Köszöntem, és mondtam, hogy a korábbi találkozásunkkor nem ezt ígérte. Az irodában egy ikszlábú civil állt. Felém fordult: az ávós századosból lett mindenható megyei párttitkár volt. Rossz szlováksággal ordította:

-  Ez a fő fasiszta! Lője agyon! Lője agyon!

Az orosz alezredes egy kiskatonájával kivezettette Majoros párttitkár urat. Aztán megígérte: csak az épületeket fogja lövetni. Azzal a feltétellel, hogy végig én megyek majd a tankok előtt. Ha csak egyetlen lövést adnak az oroszokra, úgy engem szitává lövet.

Elindultunk.

Mellettünk egy 122-es tábori ágyú lőni kezdte a laktanyát. Két T-34-es átszakította a betonkerítést. A hajnali sötétben zűrzavar keletkezett, a laktanya ablakait is lőtték a harckocsik.

Én mentem elöl, mögöttem egy politikai tiszt, pisztolycsöve a tarkómon. Így haladtunk végig a Sztálin úton; szétlőtték, aztán kirabolták a kirakatokat. A színház bejáratát harckocsival benyomták, onnan is vitték, amit lehetett. A főtérre érve több harckocsi lőtte a környéket. Hiába kértem a mögöttem álló „politrukot”, az ittas oroszok mindenre lőttek, ami mozgott, sajnos két magyar is áldozatul esett.

Engem letartóztattak, és a Munkácsy utcai ávós börtönbe vittek. Másnap egy ponyvás teherautóban Debrecenbe, az orosz katonai börtönbe. Pár hétig tartottak ott, orosz tisztek hallgattak ki, majd átadtak a magyar ÁVO-nak.

A terrort, ami ezt követően várt népünkre és ránk, elfogott forradalmárokra, szavakkal nem lehet leírni. De tanulnunk kell a történelemből, hisz mint a latin közmondás mondja: a történelem az élet tanítómestere. Írom tehát, amit tudnom adatott, lelkem minden szeretetével, gondolataim s hitem minden erejével próbálok segíteni ennek a sokat szenvedett, szétszaggatott nemzetnek az összetartás, össze-tartozás, az egység megérzésében, megteremtésében, megélésében.

Van egy kedvenc idézetem Tolsztojtól. Azt mondta: „Ne álljatok ellen a gonosznak gonosszal, mert ti magatok is gonoszokká váltok.” Ezt szeretném továbbadni, továbbvinni: álljunk ellen tisztességgel, tettrekészséggel, a szeretet hatalmával! Akkor meg fogunk maradni.

 


Főoldal

2016. október 10.
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Bodon Gergely Dávid: Részlet az Út és Erény könyvéből (21)Ternyila Pál: 21Farkas Arnold Levente: latin betűkBíró József versei
Döme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: MulasztásainkEgressy Zoltán: És a te kis szobádFehér Csenge: Éhezik a test
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA