Kritikák

Koncz Tamás

 

Nincs, örökké

Zalán Tibor három kötetéről

 

„a halálnak van egy / olyan fokozata, amelyet életnek hívunk.”

(Zalán Tibor: Gyűrűk homályába)

 

„Az ember a halálára születik. Amikor fölismeri ezt, akkor válik menthetetlenné az élete”– mondta még 2013-ban, az Irodalmi Jelennek adott interjúban Zalán Tibor.[1] Sziszifuszi szerepvállalása mégis erről, a menthetetlen megőrzéséről szól: kétségbeesett vagy éppen rezignált harc, beletörődésnek álcázott lázadás, a miért folyamatos kérdése. Ha nincs értelme, miért kell küzdeni, miért kell szeretni, majd elveszíteni valakit – miközben magunk is védtelenek vagyunk a halál megszokhatatlan gondolatával szemben. A magyarázat és ok nélküli élet azonban legalább ennyire ijesztő – mint tükörszobában, a heideggeri létbe vetettség állapota megsokszorozódva tűnik fel Zalán költészetében és prózájában. A Papírváros-regényfolyam alkoholista építészhőse, vagy a kopszohiladészi elégiafolyam utazója ugyanattól szenved: a pálinka vagy a múlt felidézése elfedi, de nem indokolja a félelemmel és a boldogság kereséséért folytatott létharcot.

Zalán Tibor idén nyáron lesz 60 éves: első művét (a Sakk-bástya című monodráma) 1979-ben adták ki, azóta pedig több tucatnyi verses és esszékötetet, drámát és hangjátékot, valamint három regényt jelentetett meg – a már említett Papírváros-sorozat eddigi darabjait. Bár sokan avantgárd költőnek tartották, nem köthető egyetlen stílusirányzathoz és irodalmi szekértáborhoz sem. A képversek műfajában éppúgy otthonos, mint kötött formák vagy a folyóként áramló szabadvers világában, közel áll hozzá a vallomásos líra, az asszociatív írás és a posztmodern is.

Írjon azonban bármilyen műnemben vagy stílusban, Zalán szinte minden szövegében játéktérbe hozza az elmúlást – ez munkásságának egészét jellemzi, és egyfajta folytonosságot ad neki. A végső kérdés megszállottja, de az elérhetetlen választ nem a memento mori, hanem a memento vitae szemszögéből keresi. „Életünk jobb-rosszabb emlékekből áll össze, ezt időszerű lenne végre tudomásul vennünk, nincsen jelen, a bármiféle jövő pedig választhatatlan” – mondta a szerző az Új Könyvpiacnak nyilatkozva. Zalán elismeri, annak ellenére él, hogy nemigen látja létének értelmét, hiszen az egyetlen valamire való ok, a boldogság nem megőrizhető. A pusztulás tudata azonban stimuláló szernek tűnik számára, állandó apropónak az emlékezésre és az alkotás folytatására – végső soron haladék is, mint amilyen a Lovag és a Halál között vívott sakkjátszma volt Ingmar Bergmann A hetedik pecsét című filmjében.

Jelen írás középpontjába ezért állítottam, a memento vitae-jelenség, a halállal szembeállított emlékezet kutatását Zalán Tibor költészetében. Mivel a vizsgálható szövegkorpusz olyan nagy, hogy a téma teljes körű feldolgozása egy könyvet is kitenne, az elemzést a költő három legutóbbi verseskötetére, a 2011-es Szétgondolt Jelen, a 2012-ben kiadott Fáradt Kadenciák és a tavaly, 2013-ban megjelent Holdfénytől megvakult kutya határaira szűkítettem. Szem előtt tartottam azt is, hogy a művekben egymáshoz viszonyítva hogyan alakul, változik – ha változik – a lét önreflexiója, az emlékidézés és halálhoz való viszonyulás formája is.

szetgondolt_jelen.jpgA Szétgondolt jelen „újrahasznosított” mű, hiszen három korábbi verseskötet anyagait ötvözi és készteti párbeszédre: a könyvet indító Kopszohiladészi elégiákat az 1996-os Fénykorlátozásból, a címet is adó Szétgondolt jelen ciklust az 1995-ös kétnyelvű – magyar-angol – aversionból emelte át Zalán, míg a harmadik egységet jelentő Dünnyögések félhangokra eredetileg 2006-ban jelent meg, önálló könyv formájában.

A Kopszohiladész -ciklus Rilke Duinói elégiáira utalhat, de azok tűnődő hite nélkül: az 1-től 7-ig számozott versek sötét kiúttalanságot sugallnak, inkább idézik fel Odüsszeusz utazásának valamelyik kényszeres megállóját, vagy az Ulysses véget nem érő napját. Kopszohiladész fiktív helység, képzeletbeli görög halászfalu, ami pont ezért otthont sem jelenthet. Beszédes, hogy az első vers in medias res kezdődik: Szemközt az ürességgel. / Pedig a tenger az, / hiszen csapdos kék-zöld / és végtelen – amint / látható az olajfák zuhogásán át”. Megérkezni nem lehet, az elbeszélő csak ott találja magát, céltalanul és előzmények nélkül. A tenger, mint az üresség horizontja azonnal a magány érzetét kelti szemlélőjében, az idegen térhez képest kell meghatároznia magát. Zalán ennél tovább is megy: megszólítottá, társsá teszi ezt az ürességet, tőle kér és követel, monológjából pedig kitűnik a pillanatba vetett ember szomorúsága. „Nem firtatom, mi hozott ide / de megérzem a rám szakadt csöndben /: fáj, hogy nincs, ami / rám emlékezzék, ha elmegyek innen" – sajdul fel a kötődésektől megfosztott öntudat, ezt pedig szinte azonnal a félelem követi: „Nem meghalni / jöttem fekete olajbogyók / hullása közé. Ráncigál a félelem--- / harangoz bennem gyávaságom: / a végén igazán meghalok.”

A ciklus verseit sűrűn átszövik a mitikus ógörög és keresztény motívumok: a tengeren akháj hajók fényei pislákolnak, az égben pedig hódítók arany vértjei zörögnek, a (hol első, hol harmadik személyű) beszélő viszont Istent káromolja és szomjazza, a bibliai cet házában keres menedéket. A jelzők halmozása, a szakadozott beszédmód töménnyé és nyugtalanítóvá teszi az elégiákat, mintha csak egy haldokló vízióit látnánk: egymás alakjába olvadó élőlények (panda-róka, növénymadár), tűnnek fel, és izgató, fekete asszony képében csábít a halál: „hanyatt fekszem, / ruhában rajtam lovagol, / felhúzott combjai pumpálják / föl az életet belőlem”.

A felfokozott érzékelés azonban csak illúzióiba kapaszkodik – Kopszohiladész nem ad valódi támpontokat, magyarázatot az ott-lét okára. A zaklatott ego ezért saját vágyaival és félelmeivel népesíti be a képzeletbeli tengerpartot: felmerül a bűntudat „Én permanens / kétségbeesésben élek / rég, mióta az Istenhez / vezető utakat mind eltorlaszolták a

/ bűneim” – és kínzó hiánnyal, a régi nők emléke is. Mint a negyedik, lassabb tempójú és szikárabb versből kiderül, az elbeszélő eközben tisztán látja saját, partra vetett helyzetét „magában gyönyörködő tehetetlenségét” és a tudja, hiába  szólít, hiába vár válaszokat – erről a szigetről elmenni kell, vagy meghalni valamelyik szikláján. „Nincs érvényes megszólalás,

a sok kísérlet fáraszt. Csak / kiszolgáltatott leszek, olyan / nagyonüres”, mondja a 7. versben, a döntés előtt. A tömböt záró poszt-kopszohiladészi elégia korábbi töredékeket, képeket olvaszt magába, bemutatva a nem létező város egy napját – majd igazi bravúrral, inverz sorrendben tükrözi vissza a sorokat, a vers így visszafelé olvasva is értelmezhető, egységes marad.

A kötet közepét adó Szétgondolt jelen-ciklus magában utal az értelmezés lehetetlenségére és hazugságára. Címe nyers, talán pongyola is. Bába Tibor kritikájában[2] hamisan kongónak nevezi, ugyanakkor elismeri, hogy Zalán sikeresen de/konstruálja művét, a tengeréhez hasonló egyidejű építő-pusztító munkával. A szabadversekből álló egység több helyen Pilinszkyt idézi – az első vers címe Rögzített trapéz, (utalva a Trapéz és korlát verseire), majd utal a Szálkákra – de nyomokban Arany Jánost, Sziverit is tartalmaz, egy sor erejéig pedig szövegbe emeli Nagy Lászlót („Káromkodásból katedrálist”). Képhasználata romantikus: Zalán lefejezett rózsákról, kínzó aktusokról, szirmokat szóró hentesekről ír, de közben folyamatosan érzékelteti a bomlás és szenvedés jelenlétét, ami a szépséggel együtt, sőt, azon belül tűnik fel. A versfolyam láncszerűen építkezik, az első szöveget nem számítva mindig a ciklusdarab utolsó sora vagy szava adja a következő etap címét. Ahogy kritikájában Újlaki Csilla is megjegyzi[3], a szöveg ettől organikussá válik, s úgy tűnhet, mint ha saját magát építené.

A ciklus kevésbé koncentráltan alanyi, mint az álgörög elégiák esetében: a szerző főként harmadik személyű, nemét és karakterét is változtató elbeszélőre épít – mégis, egyértelműen saját élményeiből építkezik. Villanásszerűen merülnek fel a gyerekkor, a pályakezdő fiatal, majd a rezignált felnőttkor emlékei, és minden kép után egy illúzióval szegényebbek leszünk. A szabadság boldog, vörös szőrű állat képében szaglászik az iskolaudvaron, de jön a vadász, és végez vele, a földrajzóra pedig folytatódik (Ólomszürke monitor). A keserű egyéni csalódások – a társak elvesztése, szembefordulás a szakmai közeggel – mind álomszerű közegben testesülnek meg: „... barátod a szóspekulánsok között. / Gyáva / és tehát befarol közéjük. Mókásan / riszál az agresszív szirupban, / rózsaszín iszap, / a félelemnek ott is szaga van” – írja Zalán (Ennyire így. Egyedül). A klikként összezáró irodalmi szekértáborral szemben a megsebzett állat alakját ölti fel (Átjárja, éget), és keserűen összegez a rendszerváltással, a kivonuló törpékkel kapcsolatban is, akik csak parancsra voltak elnyomók (Elhitte: létezik). A hiányleltárral összegzésével végül ismét eljutunk odáig, hogy személyes lét tudata is viszonylagos, hivatkozni nem lehet rá: „Utazik, poggyásza / mindössze egy bőrönd, és benne hamu. / Nahát, a múltról csak ennyi és ennyi / maradhat a múltból is.” – összegez a költő (Elhagyom magukat).

Az alapvető kérdésfelvetés és kétely tehát itt sem változik: elmondható-e egyáltalán az egyéni idő, a kairosz a halál ellenében – vannak-e igazi szavaink, vagy minden mondattal és gondolattal meghamisítjuk és múlt időbe tesszük a jelent. „A létet szólító igék / hiányzanak”– írja Zalán (Senki, semmi), és ezzel tulajdonképpen megkérdőjelezi a rongyossá ismételt witgeinsteini tételt is: van egyáltalán olyan, amiről lehet beszélni, anélkül, hogy a megfogalmazással hazugsággá ne váljon? Zalán Tibor a szó megtévesztő mágiáját választja a végső kérdéssel szemben: Ha az igazmondás kísérlete kudarcba fullad, hát hazudjunk a jelenünkről, túlozzuk és aprózzuk el ezerféle módon: lehet, hogy a variációk közül egy véletlenül igaz lesz, még ha mi se hisszük el. „Édes játéka ez egy ideje, / szétgondolni a jelent. S a törmelékekből / a beláthatatlan, néma elv majd / visszarendezi, ami múlhatatlan egy ilyen / ember életében” – írja a ciklust záró Élesebben, őket című versben.

A kötetzáró Dünnyögések félhangokra felemás tisztelgés József Attila munkássága előtt. Műfajábandunnyoges.jpg több alapra is támaszkodik: megeleveníti a cento antik hagyományát, vagyis a más költő(k)től átvett sorok és töredékek patchwork jellegű egybedolgozását, ahogy erre egy más témájú cikkében Polgár Anikó is rámutat. [4] A dünnyögő viszont szintén külön műfajnak számít a népköltészetben, félúton a mese és a mágikus, gyógyító vagy altató ráolvasás között.

Az ismert versek soronkénti átrendezésével és újrakötésével Zalán beleírja magát a korpuszba, és ennél közelebb nem kerülhetne elődjéhez – másrészt, ez folyamatos és kétségbeesett operáció is: mintegy a saját képére próbálja szabni József Attila portréját: „Szeretnék én is sápadt arcot / folytonos önvád félelem mardos / húsomban megköt mint az iszap / Létemben keresek egy másikat / tűnődöm Ha megleltem hazám / miért hogy lennék benne csak hiány”. A 13 egység páros rímes, ütemhangsúlyos versszakai vad tempóval, indulattal peregnek. Helyenként alpáriak – hangulatában és szó szerint megidézik a Szabad ötletek jegyzékének dühkitöréseit és magányát, de Zalán József Attila mellett más költőkre is utal, többek között Baudelaire, Orwell, Berzsenyi és Radnóti sorait építi be szövegébe.

A ciklusban nincs különbség éteri és penetráns között, ahogy a zaklatott gondolatmenet is egyszerre hord mocskot és erkölcsöt: „Bukj fel ne küzdj tovább az árral / mindig megtelik az ember szarral” – írja Zalán, másutt pedig egészen vásári rímpárokat vet be: „Nincs a mama Apád is elment / Itt sebződtünk A lét belénk szellent”. Rímei helyenként kancsalok, a sodrásban szándékoltan elnagyoltak, a tudatáramlásban viszont jelen van a magára hagyott József Attila-i univerzum, az Istent kereső- káromló Én, az anya és a szeretett nők után maradó űr, az elmúlás félelme – és ott feszül a zaláni költészet haláltudata, a történet elmondásának lehetetlen küldetése is. „De az end után mi jöhetne / valaki vérrel fehér kövekre / jeleket ír ha újrakezdi / másik létét helyünkön a semmi / tudja meg éltek s meg se haltak / mások is itt Mert halottak voltak."

A Dünnyögések félhangokra másik felét a Fáradt kadenciák jelentheti, amivel szoros rokonságot mutat: azonos az ütemhangsúlyos, 4 vagy 4+2 soros verselési forma, maradnak páros rímek – Zalán egy interjúban[5] maga is a kadencia-korszak előéletének nevezi a József Attila-átiratokat. A szomorúság formáit jól ismerő beszélgetőtárs, Keresztury Tibor szerint a költő ijesztő végletekig jut el a keserűség fokozásában; valóban, itt már kizárólag a halál közelsége, illetve az életre való emlékezés kerül a fókuszba – jelen tanulmány szempontjából a Fáradt kadenciák a zaláni „memento vitae” főművének tekinthető.

A kadencia kötetcímként többféle értelmet nyer. A latin eredetű zenei műszó (cadentia) zárlatot jelent, illetve egy előadó virtuóz szólóját; a darab végén hangzik el, és mintegy díszes emlékeztetőként összefoglalja az elhangzott tétel főbb szólamait – a szótő, a cadere viszont esést jelent, aminek hatását itt csak még jobban felerősíti a „fáradt” jelző. A 15, számozott versből álló könyv úgy is érvényes olvasatot ad, mint Zalán eddigi életművének tételes összefoglalása, visszajátszása, szerkesztési elvében pedig szintén a kadencia szabályát követi. Az első versszak fordított sorrendben az utolsót is kiadja, ezzel gyűrűformába ötvözve az egész szöveget. Összeér alfa és omega, ami – ha mágikus gesztusként tekintünk rá – szintén trükk a teljes elmúlással szemben: a halál így sosem lehet a tényleges végpont.

Zalán Tibor nem szakad el teljesen a József Attila-i szövegkorpusztól, és egy-egy felvillanásban idéz („Visszanéz Bólint”, „Romlottam pszichoanalízisben”), de az előző ciklus lázadó, követelő hangnemét már a teljes alázat, az Én válságát a fájdalomban is távolságot tartó leírások váltják fel. A Fáradt kadenciák egészében magára ölti a danse macabre koponyamaszkját, és érzékletesen írja le pusztulás stációit. „Testemben jéghideg remegések / csuklóm környékezik könnyed kések / Messze az éjben valaki táncol / vergődik bennem bárki s a bárhol” – írja Zalán, és szinte áttűnik a szövegen Janus Pannonius haláltánc-verse: „Írok, s érzem közben a lázrohamot közeledni, / Dermesztő fagya már terjed a tagjaimon. / Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból, / És hallom vacogón összeverődni fogam” (Mikor a táborban megbetegedett) –, vagy Villon Nagytestamentumának ideillő részlete „A sápadt halál szele rázza / Orra megnyúl, ere feszűl, / Nyaka duzzad, lehull az álla”. A testi elgyengüléssel együtt jár a vesztesség mindenre kiterjedő érzése: ott van a széthulló párkapcsolatban („történetében én nem vagyok benne / pedig velem hál el minden este”), a tér és idő otthontalanságában, a hitben, ami az ego számító álnokságától romlik. Nincs szükség megrázó képekre sem, csendes élőbeszéd von párhuzamot a test és a lélek fakulása között: „Hull a hajam és egyre kevesebb / már a türelmem és a szeretet / is egyre ritkábban éled bennem.”

A fizikai lét dekonstrukcióján túllépve Zalán felszámolja a szubjektumot is: az emlékezet által alkotott énkép éppúgy illúzió, mint a jelenlét perspektívája, a jövő arca pedig nem ismert: az ember így válik maga számára idegenné, de ez egy pillanatra sem veszi el a halálfélelem terhét. A sorokból végtelen bűntudat árad, szállongó pernyeként szégyellt emlékeket és vágyakat citál. A beszélő felrója azt, amit nem élt meg – „Lehettem volna ember” – és azt is, amit megélt, de nem eléggé: „Hirtelen hamvadt el bennem minden / és a minden sem volt túl a nincsen.” A Fáradt kadenciák így, az élettől való elhúzódó búcsúzkodás mellett gyónásnak is tűnnek – olyan gyónásnak, ami nem remél meghallgatást, ahogy Istent sem.

A kötetről szólva Mohácsi Balázs jegyezte meg, hogy a (szerinte változó minőségű) versekben egyszerre van jelen a formai dísztelenség, egyszerűség és a néha már-már nyúlós pátosz. [6] Meglátása pontos, de vannak szöveghelyzetek, amikor az érzelgősség nem kérhető számon – a sírversek, halotti búcsúztatók is esetlen giccsnek tűnnek az adott környezetből kiragadva, ott viszont betöltik feladatukat. Tudatosan idézi ezeket meg Zalán, akár önrímeket is használva farag kemény kőbe siratót: „Tizenhét éve már hogy ő meghalt / elfásult szívvel járom a kihalt / temetőt ahol majd nem lesz helyem / mellette élek Még emlékezem”. A népi költészet alkalmi felbukkanása váratlan erővel hat a hosszas önbúcsúztatás közben:  „reménytelen aki kettőt szeret / egyiket hívogatja madárnak / másikat szólongatja halálnak” –szól a népdalba illő sor, utalva a Kopszohiladészi elégiák szerelem-halál párhuzamára is, ahol a vég hol madár, hol fekete ruhás nő alakjában jelenik meg.

A felszámolás és talán a kötet legerősebb sora ismét mágia, a fekete fajtából: „Fekete kréta fekete földbe / karistolja hogy nincs, s hogy örökre”– halljuk kántálni a negatív rítus szövegét. A saját magát kioltó fekete – ami nem is szín, csak a színek hiánya – eltakarja a szavak jelentését, jelentőségét, a rímpár mégis iszonyatos erővel hat, a végletes, önmagának is ellentmondó tagadás erejével. Ehhez a luciferi gesztushoz képest a halandó nyöszörgésének tűnnek számomra az egyébként összeszedett, kopogós kadenciák is, amik Zalán halál közeli költészetének legerősebb darabjai.

ZALAN_holdfenytol.jpgA 2013-as Holdfénytől megvakult kutya terjedelmesebb, de szétesőbb, mint a korábban említett kötetek. Az elmúlás itt is meghatározó, ám másként: nem fókuszpont, nem körüljárható és kemény munkával – lázadással vagy alázattal – megragadható gondolat, hanem maga a szöveg állapota. A mozaikokat, kép- és szabadverseket halmozó könyvben áttétként terjed a romlás, hiányzik a rendezőelv, ahogy erre ajánlójában Keresztury Tibor is felhívja a figyelmet[7]. A Firkák ciklus kezdőverse (Firkák a kolostorból) túl hosszú, talán kár egy ilyen felütéssel indítani – és töredékeiben szép, de kilóg a többi vers közül a második szakasz (Firkák a templomból). A Napszilánkok egyedüli avantgárd képversként magányosan szerepel a kötetben, míg a Felperzselt képek ciklusa megismétli a korábbi kötetekből már ismert József Attila- Baudelaire- átiratokat, és különösebb tét nélkül játékba vonja Adyt, Chagallt is. A tudatos szervezőelv nélkül egymásra helyezett versek után kijózanítóan személyes és tiszta képlet a Túl mögött, amiben Zalán egy festő barátjára emlékezik: ez valódi búcsú – a halott, de még inkább az élet ígéreteinek számon kérése. A beszélő őszintén nem érti, nem értheti: hogy lehet, hogy akivel két napja is beszélt, nem szólal meg soha többé? Mi lesz az odaígért festménnyel, ami most „a semmire van jól felakasztva?” A belső dialógus, amiben az elcsendesedett társat is megszólaltatja a költő, őszintébb és fájdalmasabb önmaga búcsúztatásánál – mert halállal ellentétben, a vesztesség kínját meg lehet élni.

Töredékessége mellett, a kötet Zalán formai virtuozitásának, sokoldalúságának bizonyítéka is. Haikut, kancsal és tiszta rímekben gazdag szonetteket, ütemhangsúlyos négysorosokat egyaránt találhatunk benne, és töredékekben megidézi a korábbi műveket: az egyik ciklus például fél-kadenciákra – a Dünnyögések félhangokra és a Fáradt kadenciák töredékes újrafogalmazására épül , a könyvben pedig egyre másra feltűnnek a zaláni líra jellemző motívumai (hold, vonat, pipacs, alkohol, zuhanás, és rengeteg József Attila-utalás).

Az életre való emlékezés, a halál közelítő tudata – ami keretben tartotta, és tanulmány szempontjából követhetővé tette Zalán Tibor elemzett műveit – itt elveszíti a fókuszpontot. A bomlás úgy teljesül be, hogy idővel fel sem tűnik, hiszen mindenütt jelen van. Ha innen nézzük, formai játékok sora tekinthető késői erődemonstrációnak. Zalán teljes eszköztárát felvonultatja, és bizonyítási kísérletében ott a kiáltás: „Még képes vagyok rá” – ahogy a kővendég hallgatása is. Jellemző, hogy a kötetet záró ciklus a Késői zsengék címet kapta: mint kritikájában Mohácsi Balázs rámutatott, ilyen, kissé mesterkélt zárlatokkal kivonulni szoktak a költők.[8]

Összességében, Zalán Tibor műveiben a Fáradt kadenciák éri el számomra memento vitae, a halál sodrából visszatekintő költészet csúcspontját. A három kötet lineáris olvasata homokóra-formát ad: a kopszohiladészi elégiafolyam túlburjánzó szerkezetétől, a Dünnyögések... indulathullámain keresztül fokozatosan szűkül keresztmetszet, és válik egyre koncentráltabbá, egy-ügyűbbé Zalán lírája. A Fáradt kadenciák az alázat rendje alatt hatalmas feszültséget tartalékol – felszámolja az egységes Én-tudat illúzióit, túllép a hit és remény stációin, fekete krétával ír fekete földre, a jel megszüntetéséig merészkedve el. A Holdfénytől megvakult kutyában ezek a negatív energiák kirobbannak a sötét fókuszpontból, szétszóródva a szövegkorpuszba. A homokóra kiszélesedik, a korábbi célból pedig csak töredékek maradnak. Ami korábban az erő demonstrációja volt, most sietős leltárként vagy rokokó stílusgyakorlatok soraként érvényesül – Zalán végigfutatja ujjait a fekete zongora billentyűin, félhangokat, dallamtöredékeket szólaltatva meg, mintha ezúttal tényleg utoljára játszana hangszerén.



[1] A Világot bámulom - távoli beszélgetés Zalán Tiborral. In: Irodalmijelen.hu., 2013.01.22.

[2] Bába Tibor: Zalán Tibor. Szétgondolt jelen, recenzió. In: Kortárs Online, 2013.06.17.

[3] Újlaki Csilla: A romantika szétírása, avagy a léttelenség örökös szélzúgása (Zalán Tibor: Szétgondolt jelen, Fáradt kadenciák). In: Folyó Kortárs Művészeti Magazin, www.folyo-irat.hu, 2013.04.04.

[4] Polgár Anikó: Vivaldi és a löncsölő kislány. In: Kalligram, 2003, XII. évfolyam.

[5] Zalán Tibor: Végpontok közelében. Keresztury Tibor interjúja a költőve. In: Litera.hu, 2012. 07.06.

[6] Mohácsi Balázs: Sarkig tárt boldogtalanság. Zalán Tibor: Fáradt kadenciák. In:Bárka 2012./6.

[7]  Keresztury Tibor Változatok búcsúzásra. Zalán Tibor és Keresztesi József könyveiről. In: litera.hu, 2013.06.29.

[8] Mohácsi Balázs: Valami nincs rendben. In: felonline.hu. 2013.10.10.

 

Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.

Zalán Tibor versei


 Főoldal

2014. szeptember 26.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png