Borcsa János
Markó Béla haikulírája
Markó Béla: Út a hegyek között, Boldog Szíszüphosz
Markó Béla úgy ír verset – mondhatni bármiről –, hogy tárgyát a jelenség és a lényeg, az egyes és az általános, a konkrét és az elvont fényébe állítja, ami a művészi megismerés fokozott igényéről, egy elmélyült lírai gondolkodásról tanúskodik. Példatára gyakorta a természet, illetve ezt tekinti a rend és a tökéletesség – amire általában művész törekszik – mintájának, legalábbis ebből indul ki képvilága létrehozásában. Választásában bizonyára nagy súllyal esik a latba, hogy a természet – egy kölcsönzött fordulattal élve – nem beszél mellé, törvényei nem függenek koroktól és társadalmi rendszerektől. Adott esetben például az összhang fogalmával nevezi meg a költő azt a jelenséget és történést, hogy életre kel a parányi fű a mérhetetlen anyaföldből, minthogy az időtlenséggel, örökléttel jellemezhető föld teremt feltételeket az időben létező s pillanatnyi léttel bíró növény számára. A versszövegben a kézzelfoghatóan konkrét természeti elemekhez (fű, föld) rendeli az elvont idő fogalmát (pillanat, öröklét), hogy aztán a címként választott elvont főnév (összhang) révén a lényeget, illetve az általánost, a törvényszerűséget ragadja meg:
együtt dolgozik
pillanat és öröklét
fű nő a földből
(Összhang)
Összhang, pontosabban rend jellemzi a mindenség működését. Ez nyilvánul meg mindabban, amit közvetlen világunkban is észrevesz az értő tekintet, a szemlélő alany. A kertben például, annak élővilágában, aztán a levegőégben vagy a tengervízben, nemkülönben abban, ami végbemegy bennünk, az emberben. Minden a természet törvényei szerint s azok következtében rendeződik át újból és újból. Ahogy mondani szokás: rend lesz a káoszból. De mivel a tökéletes már-már felfoghatatlan, azt kell gondolnunk, hogy mindezek egy princípiumot, isteni jelenlétet feltételeznek. Költői szóval élve: „valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod.” (Kányádi Sándor) Senki és semmi sem vonhatja ki magát e törvények alól, mondjuk a költő tekintete által befogott aranyeső sem, mely az év adott pontján mindig sárgába borul, jelezvén a tavaszt, de mindez egy isteni kéz beavatkozása nélkül mondhatni megmagyarázhatatlan: „ahogy szorítja / Isten a kemény ágat / sárgán kibuggyan.” (Aranyeső) Esetenként nem a jelenséget vagy a történést, hanem a törvényt jeleníti meg a költő, de ezen is rajta van saját „kézjegye”, ez esetben ugyanis a verscím az, ami a konkrét jelenséget rögzíti (éjszakai havazás) és a versszöveg az, amely az elvont-általánosat (éjszakára vált a nappal) érzékletesen leírva ragadja meg: „finom súrlódás / ahogy fordul az égbolt / törmelék-fény hull.” (Éjszakai havazás) Ami pedig az ember érzelmi életében, jelesen a lírai énben lejátszódik a férfi–nő viszonyt illetően, a szerelemben, annak kivetítése is természeti kellékek (folyóvíz, part) felhasználása által történik, de éppen ez a két jól megválasztott, egymást feltételező valóság-elem teszi lehetővé, hogy ellentétük az egymáshoz tartozást nem zárja ki az adott esetben:
mint a víz egyre
morzsolsz engem s mint a part
folyton ölellek
(Ellentét)
Markó Béla – versei tanúsága szerint – az évszakok váltakozásában véli felfedezhetőnek legnyilvánvalóbban a természeti törvényeket, lírikusként rögzíti ezeket, eszerint a „csodás működés” szerint építve fel két verseskötetét is, az Út a hegyek közt és a Boldog Sziszüphosz címűeket.* Hangsúlyozandó viszont, hogy nem természeti líra, amit talál ezekben a kötetekben az olvasó, hanem gondolati, de nem a huszadik századi klasszikus magyar költészetből ismert fajtája. Markó Béla mai gondolati lírájának forrása a századokkal korábbi Kelet irodalmában van, amely viszont a mai napig kihívást jelent az európai, köztük a magyar líra művelői számára is. A kihívást persze nem egyszerűen a haiku mint domináns japán versforma jelenti, hanem annak a világlátásnak az elsajátítása és „gyakorlása”, amely éppen ebben a tömör, tizenhét szótagos, három sorra tagolt (5 + 7 + 5) versben megnyilvánul. A természetábrázolás nem önmagáért történik, az mély gondolati tartalmat hordoz. A haikut a gondolati mélység és lágyság jellemzi, s nagy reformja a 17. század végén történt, ami Matsuo Basho tevékenységének köszönhető, aki költészete alapjául a természetet tette meg, programja pedig a változatlanság és frissesség eszméje volt, azaz a természet örök igazságát kell kifejeznie a haiku művelőjének élénk, újszerű módon. Markó Béla gondolati kalandjainak, metafizikai töprengéseinek pillanatnyilag a haiku nyújt alkalmas keretet, s az ezekbe foglalt gondolatszilánkokat, filozófiai „töredékeket” valóban lírikusra jellemző lágysággal és frissességgel tudja telíteni. Egyénien, személyességgel átitatva. Amint a Mindenség című haiku példázza, amelyben a lírai én közvetlen kisvilága (kert) találkozik a nagy egésszel (mindenség), s ami előbbi helyen történik (röpül egy lepke), az egyetemes összefüggésben felidézheti az isteni jelenlétet (pillogtat Isten): „repül bicegve / a kerten át egy lepke / pillogtat Isten.” Amit a szépségről és értékről megfogalmaz – létük törékeny és veszélyeztetett –, ugyancsak egyénien, de a műfaj követelményeinek megfelelve teszi:
a csupasz ágon
nem fog a szél de töri
ha kivirágzik
(Vihar)
Korábbi (szonett)kötete kapcsán egyik kritikusa, Bedecs László úgymond pontozta is általában a költő formai igényességét és bátor kérdésfelvetéseit, megjegyezve, hogy a politika minden romboló hatása ellenére Markó Béla ma is autonóm és érzékeny, kezdeményező és nyitott személyiség. (Új Könyvpiac, 2010. október).
Az itt hivatkozott mindkét Markó-kötetben a négy évszak ihlette versek alkotják az egyes ciklusokat, s Kívánság, Együtt, Készenlét, Megváltás, illetve Feladat, Ámulat, Lassítás és Megérkezés címmel követik egymást, ez is, az is már cikluscímeivel is egy-egy gondolati ívet rajzolva meg, a kívánságot, illetve a feladatot rendelve hozzá a tavaszhoz, az együtt fogalmát, illetve az ámulatot a nyárhoz, a készenlétet, illetve a lassítást az őszhöz, a télhez pedig a megváltás, illetve a megérkezés fogalmát. Majd’ mindenik elvont főnév, s ezek által is egy szemlélődésre, kontemplációra hajló lírai alany tételeződhet, de mégsem egy objektív, szenvtelen líra felé tart ez a költészet, ellenkezőleg, egy nagyon is személyes felé. Úgy „filozofál” a költő, hogy nem tűnik el verseiből a személyes hang. Egyes versek éppenséggel mélyről jövő szerelmi vallomások. Ilyen többek között a már idézett Ellentét, vagy a Remény, amely bizonyára kapcsolódik Radnóti megrendítő vallomásához, mindenképp felidézi az irodalmi emlékezetből a Hetedik ecloga záró verssorát a maga tizenhétszótagos lírai mikrokozmoszában:
hangyaként járok
a fehér porcelánon
mégis szeretlek
A két haikukötet között azonban vannak hangsúlybeli eltérések a kérdésfelvetések, a gondolati törekvések tekintetében. Míg az előzőben világunk és a lét egyetemes kérdései kerülnek előtérbe, addig az utóbbiban a költő – már a kötetcím által is: Boldog Sziszüphosz – az egyéni lét kérdéseit veti fel elsősorban. A boldogságét például, amelyet a pogány mesei figura, Sziszüphosz megidézése által ér el a költő, abban a helyzetben mutatván be az istenek által elítélt, egy meredek hegyre fel örökösen sziklát görgető halandót, amikor a hegyről lefelé tart egymaga. Ez az a pillanatnyi helyzet, amelyben boldognak érezheti magát, mielőtt újból nekilátna a haszontalan és reménytelen munkának: „lépked lefelé / ez az ő ideje s nem / az isteneké.” (Boldog Sziszüphosz) Híres esszéjében (Sziszüphosz mítosza, 1942) Albert Camus hősét ugyanebben az élethelyzetben mutatja be: „Visszatérése közben, ebben a szünetben érdekel engem Sziszüphosz. (...) Látom ezt az embert leereszkedni nehéz, de egyforma léptekkel, a szenvedéshez, amely sohasem ér véget. Ez az óra, amely olyan, mint a lélegzetvétel, amely éppolyan biztosan visszatér, mint nyomorúsága, ez az óra az öntudat órája. E percekben, amikor elhagyja a csúcsot, és lassan leszáll az istenek szállása felé, Sziszüphosz fölötte áll sorsának. Erősebb, mint a sziklája.” In. Köpeczi Béla (szerk.): Az egzisztencializmus. Budapest, Gondolat, 1972, 342–343.)
Ugyanakkor az is észrevehető, hogy többségben vannak azok a haikuk, amelyek csak egy-egy természeti kép megörökítéséért születtek, úgyhogy ezek esetében nem valamely gondolat felvetése lehetett a költő célja, hanem egyszerűen a gyönyörködtetés az általa meglátott egyszeri képben. A Markó által így létrehozott szó-képek pedig leginkább egy képzőművészeti műfajhoz, az akvarellhez közelítik ezeket a haikukat. Szófestményeknek mondhatnám az ilyeneket. Példaként az Öröm címűt érdemes idézni egyszerűsége és frissessége, valamint betűrímei által keltett visszafogott zeneisége okán:
tetőtől talpig
hófehér hab a meggyfán
fürdik egy angyal
A szerelmi tematika ezúttal is a maga változatosságával van jelen, egyes esetekben játékos és pajkos, máskor meghitt és komoly hangulatú versekben (Beteljesülés, Forróság, Ébredés, Ámulat, illetve Szerződés, Állandóság, Sodrás, Veled). Fontosnak tartom kiemelni, hogy a költő a családra mint összetartó erőre tekint, amit a kisfia gyermeki nézőpontjából megírt Balázs-haiku című vers tanúsít („anyu mosolya / olyan hamar átugrik / apu arcára”), saját életére meg a számvető ember szándékával (Számadás, Készülődés, Boldogság, Életút, Epitáfium). Ez utóbbiakban a lírai alany az önvizsgálat és a számvetés igényével, közvetlen hangon szólaltatja meg a benne néha felmerülő kételyt a megtett életúttal szemben, illetve elfogulatlanul és őszintén néz szembe önmagával.
Hogy a Markó-vers esetében milyen fontos szerepet játszik a nézőpont megválasztása, illetve sajátos látásmódja, azt ugyanazon téma, az ősz (lombhullatás) két haikuban való bemutatásával vélem alátámasztani. Mindkettő ugyanazon ciklusban (Lassítás), egymás után elhelyezve található, de míg az egyik (Megint Sziszüphosz) a konkrét jelenséget, az őszi lombhullatást és a tavaszi zöldbe borulást egy, az európai kultúrkörhöz tartozó allúzióval dúsítja úgymond (Sziszüphosz), addig az utóbbi (Körforgás) egy szokatlan nézőpontból szemlélteti a lombhullást, elapadó tengervíznek tekinti, s végigvíve ezt a víziót, a csupasz faágakat hajóroncsnak tűnteti fel, címével viszont visszatérít a mindennapi gondolkodás keretei közé, s kimondja az egyik örök természeti törvényt: körforgás. Íme:
elejti a fa
a lombot de tavasszal
felviszi ismét
illetve:
elapad a lomb
felbukkannak az ágak
nedves hajóroncs
Titkokat rejt magában minden születés. Csodát. A versé nemkülönben. Aki a haikut választja mint versformát és műfajt, arra ez hangsúlyozottan érvényes. Markó Béla nem virtuozitással műveli ezt az ősi és távoli származású lírát, hanem természetes módon, mint ahogy lélegzik és beszél az ember.
Markó Béla: Út a hegyek közt. 99 haiku. Csíkszereda, Bookart, 2010; Markó Béla: Boldog Sziszüphosz. Haikuk 2011-ből. Csíkszereda, Bookart, 2012
