Kritikák

 

 

 

 

 

szathmri_sndor_kazohinia

 

 

 

Tófalvy Éva


Gyulától Kazohiniáig

 

„Szathmári Sándor a jelenkori világ nagyszerű szatirikusai közül való,

és egyenrangúként foglal helyet nagy és világszerte ismert fivérei:

Swift, Wells, Anatole France, Madách és Karinthy mellett."

William Auld, 1964



Szathmári Sándor, a magyar utópiairodalom mestere nem készült írónak, s hogy mégis az lett, ahhoz az a harminc viszontagságos év kellett, amely születésétől első regénye első fogalmazványáig eltelt. Az íróvá válás rejtélyes útját nemzeti és személyes tragédiák tették számára olykor elviselhetetlenül nehézzé. Ez az életút Békés megyéből indult, és időnként vissza-visszakanyarodott a szülőföldre, s volt két olyan év az író életében, amelyet Békés megyei mikrokörnyezetben töltött, s mint majd látni fogjuk, ez volt az egyik legfontosabb szakasz az életében.

„Az író: öröklött képességei, az alkat, gyermekkorának emlékezetnépesítő élményei, a szülőföld, az átvett tradíciók, a nemzet, s a szellemét termékenyítő áramlatok." - Ezt Németh László Móricz Zsigmondra vonatkozatva írta, de tulajdonképpen minden íróra érvényes.

Honnan és hogyan, milyen poggyásszal érkezett Szathmári a magyar irodalomba?

Gyulán született 1897. június 19-én. Szathmáry Sándorként anyakönyvezték, ez is maradt a hivatalos neve, viszont szépirodalmi műveit „i" végződéssel jegyezte, megkülönböztetendő magát apjától, aki több könyvet publikált Szathmáry Sándor néven. Igaz, ezek jogi és pénzügyi szakkönyvek voltak, de a névazonosság egy lexikonban vagy katalógusban zavaró lehet.

Szathmári mindkét szülője református polgári családból származott, mindketten tisztes jómódban nőttek fel, és szép reményekkel kezdtek hozzá közös életükhöz.

Édesapja Debrecenből került Gyulára. Jómódú, művelt családból származott, az ő apja, Szathmáry Pál, asztalosmesterként műhelyt tartott fent, és bőkezű adományozóként volt ismert. Szép összeggel járult hozzá a Zenede alapításához is. A Debreceni Református Kollégiumban taníttatta fiát, aki miután megszerezte jogi diplomáját, állami szolgálatba állt, s mint állami tisztviselő került első szolgálati helyére, Gyulára. Ott ismerkedett meg Losonczy-Szijjártó Margittal, akit hamarosan feleségül vett. Felesége apja patikus volt, Szeghalmon volt gyógyszertára.

Losonczy-Szijjártó Margit egyetlen lány volt,  aki annyi szeretetet kapott gyermekkorában, hogy felnőttként ép lélekkel tudta átvészelni  a rá váró életet, ami sorscsapásokkal volt teli. Az évek során tizenegy gyermeknek adott életet, közülük négyet eltemettek, s a többit is csak nagy áldozatok árán tudták felnevelni. Első otthonuk Gyulán átmenetinek bizonyult, az elkövetkező évtizedekben jó párszor költözködtek, így a stabil, nyugalmas otthon örökre vágyálom maradt a család számára, amit az apa, aki tudta, hogy mit vállal, amikor állami szolgálatba lépett, belenyugvással tűrt, azonban az édesanya és valamennyi gyermek megsínylett, különösen a leendő író.

Szathmári mindvégig ideálisnak találta szülei házasságát, amelyben a bekövetkező tragédiák ellenére megmaradt az egymás iránti szeretet és megbecsülés.

A házaspárnak Gyulán három gyermeke született, Sándor volt a harmadik. Két idősebb testvére azonban meghalt, így ő lett a legidősebb gyermek a családban.

Ahogy múltak az évek, minden egyre nehezebb lett. Szathmári négy éves volt, amikor el kellett hagynia Gyulát, a szeghalmi  nagyszülőket és a rokonokat, a megszokott környezetet. Apját ugyanis 1901-ben áthelyezték Szombathelyre. Ennél a változásnál még túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse, mi történik körülötte, de a két haláleset és a radikális környezetváltozás  szorongóvá tette.

Szathmári Szombathelyen lett iskolás, ott végezte az elemi első két osztályát. Szombathelyen a legmaradandóbb negatív hatást a római katolikus hittan tette rá, mivel református szülei kényelmi okokból a lakásukhoz legközelebb eső iskolába iratták be, ami katolikus iskola volt. Itt érte az újabb szorongás-gerjesztő élmény: a templomot misztikus félhomályával, szobraival ijesztőnek találta, s minden nap   nehéz szívvel ment a misére.

Megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy elköltöznek Szombathelyről, s az új iskolában evangélikus hittant fog tanulni. Azonban a következő helyváltoztatás nagyon megviselte az egészségét. Az Árva vármegyei  Alsókubinban, amely 1904-től lett apja új szolgálati helye, bár a kilométerben mért távolságot tekintve nem volt messzebb Szombathelytől, mint Gyula, Szathmáriék mégis egy egészen más világba kerültek.

Alsókubinban, ahonnan ablakukból a Magas Tátrára láthattak, télen nem volt ritka a mínusz 32 fokos hőmérséklet. A születésétől fogva gyenge fizikumú fiú gyakran megfázott, s egyik lázas betegségből a másikba esett. Később „reménytelen kis vakarcs"-ként jellemezte magát, aki csoda, hogy életben maradt.  Viszont amit pozitívumként könyvelhetett el alsókubini tartózkodásukból, az a nemzetközi nyelv szükségességének felismerése volt. Miután szlovák és német anyanyelvű  gyerekekkel is kapcsolatba került, elkezdett gondolkozni azon, hogy kellene egy olyan nyelv, amely egyik népnek sem a sajátja, viszont ha mindenki megtanulná, közelebb kerülnének egymáshoz az emberek. Annak idején azt hitte, hogy ez a saját ötlete, amikor azonban tizenhét éves korában megtudta, hogy létezik az eszperantó, azonnal lelkes hívévé vált, bár csak 38 éves korában sajátította el a nyelvet.

Alsókubin után megint hatalmas változás következett a Szathmári-család életében: csaknem ezer kilométeres viszontagságos utazás után 1907-ben megérkeztek Sepsiszentgyörgyre, apja szolgálatának új állomására.

A kamaszkorba lépő fiú itt kezdte meg gimnáziumi tanulmányait a híres Református Székely Mikó Kollégiumban. A szombathelyi katolikus, majd az alsókubini evangélikus hittan után jött a református, de ekkorra Szathmári már szkeptikussá vált a tételes vallásokat illetően. A sok hittanváltás tette azzá.  „Egy azonban mégis megkapott a kálvinizmusban, annak tiszta magyar, paraszti volta. Mikor a dísz nélküli, végletekig egyszerű templomban az ünneplőbe öltözött parasztok a pappal együtt éneklik (...) a zsoltárokat, úgy érzem, hogy a kérges tenyerű becsületesség, a meggyötört és meghajszolt jobbágyi nép jött ide megnyugodni, mert itt maguk közt vannak."- emlékezett vissza.

Így lett Jézus-hívő anélkül, hogy bármelyik keresztény/keresztyén egyházhoz csatlakozott volna. Ez a „felismerés" vezette azonban húsz éves korában a keresztényszocialisták táborába. Azért tehetjük idézőjelbe a „felismerés" szót, mert Szathmári a keresztényszocializmusban is a saját eszméit látta visszatükröződni, akárcsak a nemzetközi nyelv ideáját az eszperantóban. Később is jellemző lett rá, hogy amiben a saját elképzeléseit vélte megvalósulni, oda csatlakozott, illetve minden fórumot felhasznált eszméi terjesztésére, ami azonban később politikai melléfogásokban nyilvánult meg.

Fél év sepsiszentgyörgyi tartózkodás után újabb költözés következett, a Sepsiszentgyörgytől négyszáz kilométerre fekvő Lugosra, Krassó-Szörény vármegye székhelyére, ahova Szathmáry Sándor az áthelyezését kérte. Ennek a városnak volt egy nagy előnye a család számára: pár órás utazással elérhették a Békés megyei rokonokat.

Különösen a kamaszodó fiúnak lett szüksége hamarosan a szeghalmi nagyszülői ház nyugalmára. Lugosi tartózkodásuk elején ugyanis olyan tragédia történt, amely után Szathmári már soha nem tudott lelkileg rendbe jönni: tanúja volt csecsemőkorú öccse haláltusájának. Immár a negyedik gyermeküket vesztették el szülei, de Szathmári a többiek halálára nem emlékezett, ez az esemény viszont annyira megrázta, hogy sokkot kapott. Rémálmai voltak, kiabált álmában, vizionált, minden sarokból a halál nézett rá, és amikor reggel felébredt, úgy látta, hogy elfordult tőle a világ.  Apja szemorvoshoz vitte, aki szemideg-kereszteződési problémát gyanított a furcsa jelenség mögött. A múlt század első évtizedében valószínűleg nem volt egyszerű Lugoson olyan pszichiátert találni, aki segíthetett volna, talán nem is gondoltak rá a szülők, érdekes módon azonban a gyerek tudta, hogy lelki eredetű a panasza. Ezt később igazolva látta: valahányszor lelki megrázkódtatás érte, elfordult tőle a világ.  A szemével azonban tényleg volt baj, amit a szemorvos nem vett észre: Szathmári színvak volt. Ő maga is csak tizennyolc éves korában tudta meg, amikor diagnosztizálták nála, addig azt hitte, hogy mindenki ugyanúgy látja a világot, mint ő: az alapszín a fehér, a többi pedig a barna különböző árnyalata.

A sérült lelkű gyereknek sok törődésre lett volna szüksége, azonban a szülőknek a gyász, a beilleszkedés nehézségei, a nagy család fizikai igényeinek kielégítése is épp elég volt. Régebben zeneszó hallatszott a házban, anyja zongorán, apja hegedűn játszott, erre azonban már nem jutott idő, sem az apjának akvarellek festésére, ami hajdan az egyik kedvenc foglalatossága volt.

Az édesanya a gyász leteltével megint gyermeket várt, ő maga is pihenésre szorult, s egyre több feladatot adott legnagyobb fiának. Egyre gyakrabban kellett a hat kisebbre felügyelnie, akik zsarnokoskodtak felette, és tovább folytatták csínytevéseiket, amiért ő kapta a büntetést. Keserűségében öngyilkos akart lenni. Édesanyja rángatta vissza a második emeleti ablakból. Szathmári ekkor elhatározta, hogy neki nem lesznek gyermekei. Így is történt.

A szabadulást, ha csak két hónapra is, Szeghalom jelentette, ami maga volt a paradicsom. Az addig magányos nagyszülők kitörő örömmel fogadták az unokákat, és minden jóval elhalmozták őket. A szeghalmi nyarak jelentették Szathmárinak a felhőtlen boldogságot. Később, az otthontalanság éveiben pedig a nagyszülői ház nyújtotta a menedéket.

Egy valami zavarta ott: nagyapja nem találta őt elég edzettnek, s attól tartott, hogy unokája nem lesz alkalmas katonának, vagy nem fogja megállni a helyét a katonaságnál. Szathmári azonban lévén gyenge fizikumú és idegzetű, viszolyogva hallgatta nagyapját. A kudarcba fúlt nevelési kísérletre így emlékezett vissza:

„A harctérre muszáj elmenni, és ha kell, meghalni a hazáért, mert különben gyáva vagyok. (...) Mindenesetre megkérdeztem, hogy miért nem szabad gyávának lennem, mire megmagyarázta, hogy az csúnya dolog, de nemcsak csúnya, hanem a gyávát főbe lövik.

A hazát nagyapám felvilágosításai alatt kezdtem megismerni, mint az élet nagy csapását, amely vagy az ellenséggel lövet főbe, vagy maga végzi el."

Ez a mondat kulcsfontosságú: Szathmári élete folyamán soha nem értékelt semmit olyan nagyra, mint az egyén életét, nem talált olyan ügyet, amelyért az egyénnek érdemes lenne feláldoznia az életét, s ez a meggyőződése, bár paradoxonnak hangzik, hozzájárult ahhoz, hogy örökös félelemben éljen.

S ide vezethető vissza az idők során kialakuló béke-ideológiája, ami minden jelentős művéhez eszmei alapot ad majd. Az ellenségeskedést, a háborút a Hiába Jövő-kötetében, a Kazohiniá-ban és a Gépvilág-ban is a teljes pusztulás követi.

A Lugosi Állami Főgimnáziumban tanuló serdülő fiúnak nem az irodalom volt a kedvenc tantárgya. Egyrészt született matematikai zseni volt, pillanatok alatt megoldott már 5 évesen bármilyen feladványt, holott a megoldás mikéntjét nem tanulta. Másrészt kiskorától kezdve a műszaki dolgok érdekelték. Maga szerette készíteni a játékait, ajándékozási alkalmakra szerszámokat, fémdarabokat, csavarokat kért, s miután megtervezte a játék-gépet, meg is csinálta. Gyerekként mozdonyvezető akart lenni, később azonban a géptervezés mellett döntött. Élete nagy csalódása volt, hogy nemcsak mozdonyt, de semmilyen gépet nem vezethetett színvaksága miatt. A harmadik gimnáziumtól kezdve a Műegyetemre készült.

Ekkor azonban egy új, fiatal magyar tanárt kapott: Vajthó Lászlót, aki később több nemzedékkel szerettette meg az irodalmat. Nagy tudásához a diákjai iránti őszinte szimpátia társult. Bár kezdetben, akárcsak osztálytársai, Szathmári sem vette komolyan a túl fiatal tanárt, hamarosan érdekelni kezdte az, amit az új magyar irodalomról mond.

Vajthó tanácsára vett először a kezébe Karinthy Így írtok ti című művét. Emiatt később őszinte hálát érzett Vajthó iránt. A Karinthy iránti, szinte rajongó tisztelete vezette el az irodalomhoz. Ennek ellenére kitartott a mérnöki pálya választása mellett, más szóba sem jöhetett nála.

1915-ben érettségizett, s beiratkozott a budapesti Műegyetem gépészmérnöki karára. Már az első szemeszter csalódást okozott neki, de azért nem hagyta ott az egyetemet,  gondolván, hogy idővel majd csak érdekesebbek lesznek a tanulmányok, s marad ideje a felszabadult diákéletre is. Egyelőre azonban  azt tapasztalta, hogy „A műegyetemi hallgató nem diák, hanem az élet legterheltebb robotosa. Ha valakiben van hajlam és tehetség, a műegyetem hivatása azt kigyilkolni, kiszárítani belőle."

Ám megint rosszabbra fordultak a dolgok. Hamarosan az életkörülményei is romlani kezdtek. A háború csak nem akart véget érni, s otthonról sem tudták már a szülei támogatni, mert a háborús körülmények közt Lugoson a nyolctagú családnak sem jutott elég élelem.  Apja addig is csak tandíjra és kollégiumi díjra küldött pénzt, az egyetemista léthez elengedhetetlen könyveket már Szathmárinak kellett előteremtenie, nem beszélve az élelmiszerekről. Magánórák adásával ugyan keresett némi pénzt, de mégis éhezett. Annyira lesoványodott, hogy reggelente felkelni is nehezére esett. Kimerült állapotában súlyos betegségek támadták meg.

Harmadéves volt, amikor fél évre ágynak dőlt. 1918-ban skarlátot kapott, és kórházba került. Az őszirózsás forradalom előtt és alatt folyamatosan beteg volt, a skarlát szövődményeivel bajlódott. Csak tavasszal kezdett lábadozni, a kommün alatt. A kommünnel nem szimpatizált. Ekkor döntött úgy, hogy hazamegy Lugosra. Arra gondolt, hogy ha meggyógyul, tud segíteni a szüleinek, testvéreinek.

Így is tett, amint felépült, dolgozni kezdett Lugoson. Matematika órákat adott, és írt egy matematika tankönyvet a nehezen tanuló gyermekek számára. Sajnos, a könyv kéziratban maradt, és Szathmári nem őrizte meg.  A következő munkát a ruszkicai márványbányában vállalta, ahol technikusként helyezkedett el. Ekkor kezdett társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Személyesen megtapasztalta Ruszkicán a bányászok kizsákmányolását, ami ellen szót emelt, majd felmondott.

Visszatérvén Lugosra keresztényszocialista diákkört alapított Széchenyi Kör néven. Ekkor kezdett írni. Azt tervezte, hogy a körben előadják színpadi jeleneteit. De...

 

szathmri_sndor


1920. június 4. A gyásznap. A legrosszabb, ami történhetett: az ország feldarabolása. Családja azok közé a családok közé tartozott, amelyeket a nemzet tragédiája a lehető legközelebbről érintett. Szathmári eddig, ha éhezett is Budapesten, és évekig nem volt pénze a hazaútra, tudta, hogy van otthona, ugyanabban az országban, ahol született, ahol szülei, nagyszülei, testvérei élnek.

Két és fél évet töltött Lugoson. Az, hogy ott is maradjon, a teljes perspektívátlanságot jelentette volna számára. A románok mindent üldöztek, megszüntettek, betiltottak, ami magyar. Még a kis Széchenyi Kört is. Nem volt más választás számára, mint elszakadni a családjától és visszatérni Budapestre tanulmányaihoz.

Egy sikertelen illegális határátlépési kísérlet után visszahonosítási igazolványért folyamodott. Ezt 1921. február 19-én meg is kapta, s március 4-én elindult Budapestre.  Így emlékezett vissza a búcsúzásra: „A vonat megindult, és megindultak könnyeink. Odalent szüleim, és - micsoda szimbólum! - egy magyar, egy román és két német barátom integettek, míg a vonat el nem tűnt velem, bele a bizonytalan jövőbe."

Hamarosan azonban a jövő kilátástalanságát kellett megtapasztalnia. Szathmári szó szerint Trianon árvája lett.

Mindössze másfél éve volt hátra egyetemi tanulmányaiból, amikor megérkezett Budapestre. Azt remélte, hogy igénybe véve az összes lehetséges támogatást, ennyi idő alatt be is fejezi az egyetemet, s mint okleveles gépészmérnök a román megszállás alatt rekedt családját is segíteni tudja.

Jelentkezett a Menekültügyi Hivatalnál és a Műegyetem rektoránál. A támogatást valóban megkapta, egy menekült-igazolás és egyetemi tandíjmentesség formájában, ám sem lakása, sem kosztja nem volt. Öt évig tartott a hajléktalanság és az életét veszélyeztető éhezés.  1926-ban végre letette utolsó szigorlatát és kézbe vehette diplomáját.

A kivéreztetett ország az elcsatolt területekről érkező menekült-áradatot nem tudta kezelni, ezrek éltek vagonokban, komfort nélküli sufnikban. Ilyen nehéz történelmi helyzetben az emberek közösen próbálnak tenni a közös bajok ellen. Így történt ez a hazájukból elmenekülni kényszerült erdélyi fiatalokkal is.

Szathmári, bár nem volt született erdélyi, mégis befogadták, hiszen tíz éves korában költözött szüleivel Erdélybe, majd a Bánságba, eszmélő éveit töltötte ott, s másfél évtizeden át minden oda kötötte. Budapesten nem voltak gyermekkori barátai, ismerősei, viszont akik átjöttek, kényszerből vagy önként, a menekült székely fiatalok ismerték, s maguk közül valónak tekintették.

1921-ben megalakították a szülőföldjükről elüldözött székely diákok a Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesületét (SZEFHE). A trianoni békediktátum után  a román hatóságok   megszüntették az összes magyar nyelvű felsőfokú oktatási intézményt (kivéve a teológiákat). Akik tiltakoztak az égbekiáltó igazságtalanság ellen - mint például a kolozsvári egyetem bezárása ellen több száz fiatal -, azokat nem kívánatos személynek minősítették, és kiutasították szülőföldjükről. Még azt sem engedélyezték számukra, hogy látogatóba hazamenjenek, még akkor sem, ha beteg szülők meglátogatására vagy temetésére mentek volna. A tomboló román sovinizmus nem akart magyarokat látni Erdélyben.

Csanády György, a Székely himnusz költője, a SZEFHE fő alapítója, így fogalmazta meg, mint jelentett számukra az egyesület: „1920-21-ben öten építettük a Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesületét, ami akkori hontalanságunkban hazánk, szegénységünkben otthonunk, árvaságban anyánk, világból kiesettségünkben egész világunk volt."

Szathmárinak is a SZEFHE volt azt a közösség, ami reményt adott számára.  Társai megbecsülték, hamarosan megválasztották az 1921. április 21-én megalakult Hunyad - Olt nemzetség pohárnokának. Ő is igyekezett letenni valamit a közösség asztalára; 1923. októberében megalakította a SZEFHE Színi Szakosztályát. Folytatta egyetemi tanulmányait, annak ellenére, hogy nyomorgott. A SZEFHE sok segítséget nyújtott tagjainak, ám túl sok volt a rászoruló, s Szathmárinak az élelemből kellett volna több.  Egyetemista élete második szakaszára így emlékezett vissza: „...szünet nélkül éheztem. Reggelit egyáltalán nem ettem, délben a menekült menza elképzelhetetlenül sovány, kevés és zsírtalan kosztját ettem, este pedig a Verpeléti úti menza még soványabb lötyedékét. Az állandó, vad éhség már pozitív fájdalmat jelentett, és csonttá soványított."

Ráadásul sosem tudta kipihenni magát. Szathmárinak egyre rosszabb és rosszabb albérletekre futotta, és mindig újat kellett találnia, mert a külvárosokban, ahol olcsóbb volt a szállás, előbb-utóbb kiderült valami elviselhetetlen rejtett hiba, például patkány-, egér-, vagy poloskainvázió éjszakánként. Az ablaktalan, komfort nélküli sufnikért is a saját pénztárcájához képest sokat kellett fizetnie. Pihennie, aludnia kellett volna, hogy nappal tanulni tudjon. Mégpedig nagyobb energiával, mint régen, ugyanis a két év kihagyás éreztette a hatását. Ruházkodásra egyáltalán nem futotta, a SZEFHE segélyakcióból kapott időnként néhány holmit, amelyek lógtak vézna testén.

Az 1921-22-es télen kénytelen volt ingyenszállásra menni. A szegény diákok szállása a szó szoros értelmében nyomortanya volt, ahol az ember meghúzhatta magát, hogy mégse legyen a szabad ég alatt. A barakk-tömegszállás az Üllői út 125-ben volt. Felöltözve kellett aludni, s mivel fűtés nem volt, még a közös mosdóvályúban is megfagyott a víz. Tehát mosakodni sem lehetett, nemhogy fürödni, zuhanyozni.

Hogyan lehetett ilyen körülmények között talpon maradni? Hogyan lehetett nem elzülleni? Hogyan lehetett tanulni, vizsgázni, precíz műszaki rajzokat készíteni? És egyáltalán, valami mással foglalkozni, mint a gyarló test állapota?

Szathmáriban ekkor hatalmas élni vágyás volt, ragaszkodott régi álmához, a mérnökséghez. A nyomor azonban a jobb- és baloldali radikális mozgalmakhoz egyaránt vonzódó fiatalembert faragott belőle.

A SZEFHÉ-ből nőttek ki azok a fiatalokat tömörítő társaságok és mozgalmak, amelyekben Szathmári a Horthy-rendszerben szerepet vállalt: a Bartha Miklós Társaság és a Habsburg Ellenes Liga. Mielőtt azonban bekapcsolódott volna a fiatalok radikális mozgalmaiba, szervezete nem bírta tovább az embertelen körülményeket, és súlyos betegen került kórházba. Élet-halál közt volt, immár másodjára öt éven belül.

És ekkor Magda húga, aki nemrég ment férjhez Gyulára, meghívta őt magukhoz. egy évre felfüggesztette tanulmányait, s Gyulára költözött. Az 1922/23-as tanévet tehát szülővárosában töltötte, próbálta kiheverni budapesti gyötrelmeit. Ugyanakkor nem akart húga és sógora terhére lenni, állást keresett. Sógorának sikerült számára hivatalnoki állást szerezni a városházán. A Gyulán töltött egy év alatt valósággal újjászületett, s összegyűjtött annyi pénzt, hogy folytatni tudja az egyetemet.

Közben nem feledkezett el a fővárosban nyomorgó sorstársairól. Támadt egy ötlete, hogy hogyan segíthet nekik. Közzétett egy hirdetést, amiben arra kérte a polgárokat, hogy aki teheti, lásson vendégül karácsonyra egy-egy SZEFHÉS fiatalt. Nagyon sokan jelentkeztek, ezért Szathmári megbízta egyik SZEFHÉS barátját, hogy verbuváljon fiatalokat. Hamarosan meg is érkezett vagy ötven fiú. Barátságok, szerelmek szövődtek, s a húsvéti vendéglátást már a karácsonyi vendéglátók kérték.

Gyulai tartózkodásának végén, 1923 júliusában tragikus hírt kapott Lugosról: meghalt az édesapja. Apja, aki megalkudott a rákényszerített körülményekkel, és felesküdött a román államra, mert nem vállalta öt kiskorú gyermekével a repatriálást, azt érte csak el, hogy mind a magyarok, mind a románok megbecsülését elvesztette. Hiába mentegetőzött, hogy nincs hova menniük, ezt kellett tennie, mindenki elfordult tőle. A román közigazgatás berendezkedésével azonnal nyugdíjazták, nyugdíj nélkül, azaz elbocsátották, de ezt nem így fogalmazták meg. Szathmáry Sándor összeomlott, és egy éven belül meghalt.

A gyulai év alatt Szathmári barátokat szerzett, és amikor 1923 őszén Budapesten, a Liliom utca 13-ban a Marta Mater cselédotthon helyén megnyílt a Békés Megyei Diákotthon, hívták, hogy lakjon ott ő is. Ideális megoldásnak bizonyult az oda költözés, kollégiumi díjat nem kellett fizetni, csak a közmű költségekhez kellett hozzájárulni. Talált egy nagyon szerény állást is, csavarokat leltározott. Munka mellett folytatta a tanulást. Ugyanakkor végre valódi diákéletet élhetett egészen 1926-ig, amikor befejezte tanulmányait.

A Békés Megyei Diákotthonban épp olyan társaságot kapott, mint amilyenre vágyott. A kollégiumi szobába ketten költöztek be először: Nóti András és Szathmári, s a nevük első szótagjából alkották meg a szoba nevét: Nosza! Ez a név egyben buzdítást is jelentett a következő lakóknak, akik idővel mind ismert és elismert személyiségei lettek a magyar művészeti- és irodalmi életnek. A már említett Nóti András, aki egyébként Nóti Károly író öccse volt, szobrászművész lett, Kohán György festőművész, munkásságát kétszer Munkácsy Mihály-díjjal (1960 és 1964) és Kossuth díjjal (1966) ismerték el, s Gyulán a képtár az ő nevét viseli. Hincz Gyula nemzetközileg is ismert festőművész lett, itthon minden lehetséges díjat megkapott: Munkácsy Mihály-díjat 1952-ben és 1957-ben, Kossuth-díjat 1958-ban, Érdemes művész lett 1964-ben, Kiváló művész 1968-ban. Képességei ellenére  elismerésekben kevésbé gazdag pályát tudhatott magáénak Illéssy Péter festőművész, művésztanár, aki a KALOT Szépművészeti Műhely igazgatója lett, Tamkó Sirató Károly, aki a kollégiumi időkben jogot tanult, később azonban mint a magyar avantgard költészet úttörője lett ismert, és végül Szathmári Sándor.

Ebben a Békés megyei mikrokörnyezetben, ahol a nála fiatalabb diákok között szinte visszafiatalodott, tervezni kezdett, remélve, hogy a délelőtti mérnöki munka mellett délután lesz ideje művelődni és írni.  A bohém művésztársaság oldotta keserű hangulatát, s ideig-óráig elfeledkezett gondjairól.

Két fiatalemberrel került közelebbi barátságba: Illéssy Péterrel és Tamkó Sirató Károllyal. Illéssyvel annak haláláig fennmaradt a barátság. Tamkó Sirató Károllyal viszont egy idő után riválisok, majd ellenségek lettek. Hogy miért, az külön tanulmányt érdemelne. Szathmári Illéssy Péter temetésére írt egy búcsúztatót, amelynek szövege fennmaradt kéziratban. Ebben olvashatjuk: „Mindvégig szegény ember maradt. Rákosi idején a Vásárcsarnokban kocsifestéssel tengette életét. Jellemző, hogy egyik legjobb képét, a Menyasszony öltöztetést nagy szegénysége idején potom pénzért eladta. Egyik műértő barátja látta meg és visszavásárolta szintén potom pénzért."

1924-ben Szathmárit felvették a MÁVAG-ba (Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára, 1925-től Magyar Királyi Állami Vas-, Acél és Gépgyárak) mezőgazdasági gépszerkesztő órabéres mérnöknek, s ezzel elindult mérnöki karrierje. A MÁVAG, amely a magyar gépgyártás fellegvára volt, kiemelt állami vállalat, gépek széles skáláját gyártotta (épp 1924-ben készítette el a hazai mozdonygyártás európai hírűvé vált sorozatának, a 424-es gőzmozdonynak az első példányát), s köztudott volt, hogy a MÁVAG-ban kiváló szakemberek dolgoznak. Közéjük bekerülni nagy lehetőséget jelentett. Szathmárira azonban sokkolóan hatott a gyári hierarchia. Kezdeti örömét beárnyékolta a főnökei lekezelő modora, akik a kezdőtől örökös hajlongást vártak el, alárendeltjeiktől nem fogadtak el ötleteket, ellenben elvárták utasításaik ellenvetés nélküli végrehajtását.

Szathmári továbbra is a létminimumon élt, az elégtelen táplálkozástól kihullottak a fogai, betegesen sovány volt, mindez azonban észrevétlen maradt elöljárói előtt, csak arra ügyeltek, hogy jól ápoltan jelenjen meg a munkahelyén, s mosolyogva teljesítse a mérnöki munkától egyelőre igencsak távol álló feladatokat.

Tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki így él: tömegek vergődnek alárendelt helyzetben, minden megbecsülés nélkül, a napi megélhetésért küszködve. Egyre radikálisabb nézeteket vallott, és gondolatait szerette volna irodalmi formában is kifejezni. Igyekezett úgy felfogni helyzetét, mint anyaggyűjtési lehetőséget leendő műveihez.

Szathmári gondolkodását, mint azt már említettem, a keresztényszocializmus, s nemzetközi nyelv ideáját megvalósító eszperantizmus, és Karinthy Frigyes művei formálták, amelyeket csaknem betéve tudott, majd mindez a húszas évek közepétől egy erős Szabó Dezső-hatással is kiegészült. Megpróbálta mindezeket egy ideológiává, ahogyan ő nevezte, „eszmé"-vé kovácsolni, igaz, hogy számára ez nem volt nehéz, de annál nehezebb volt elfogadtatnia. Nem is sikerült, pedig mindent megtett érte.

1926-tól cikkeket írt jobb- és szélsőjobboldali lapokba a radikális társadalombírálat szellemében. Álnévként - s ez nem meglepő - a Békéssy Sándor nevet használta. Végül is békési volt, ha nem is két s-sel és y-nal. Ezeket a cikkeket később jobbára szégyellhette, mert nem hivatkozott rájuk, kivéve azokat, amelyeknek nem volt antiszemita felhangjuk. Hogy miért visszhangozta cikkeiben a korabeli közbeszéd zsidóellenes fordulatait? Nem tudjuk. Ő sohasem magyarázkodott, hiszen, mint megjegyezte, nem a zsidókat támadta, csak a zsidó tőkéseket. Ezt elfogadták mind a keresztény, mind a zsidó barátai. Az antiszemita nézetek hangoztatásával azonban felhagyott, amikor az 1930-as évek elején kommunista lett.

Szinte észrevétlenül ment át az egyik táborból a másikba.

Annál különösebb, hogy neofita kommunistaként nem a kommunizmus apoteózisát írta meg, hanem épp ellenkezőleg, a kommunizmus rémtetteit vetítette előre a Hiába Jövő-kötetében. Pedig a kommunistaságot komolyan gondolta. Annyira, hogy elutazott Bécsbe, ugyanis Budapesten nem volt szovjet követség, és jelentkezett a Szovjetunióba mérnöknek. Utána hazament, és folytatta a véres, kizsákmányoló kommunista jövőről szóló regényét, és várta a meghívást a Szovjetunióba. Szerencséjére, nem válaszoltak beadványára.

Így aztán 1935-36-ban megírhatta a Kazohiniát.

Ezt az utat tette meg tehát a „magyar Orwell" Gyulától Kazohiniáig. Idős korában azt írta magáról, hogy „Az én felfogásom és hajlamaim mindig távol voltak a környezet kilencvenkilenc százalékától, és egész életemben magános szigetet jelentettem."

Ebben bizonyára nem tévedett.




Megjelent a 2012/1-es Bárkában.

 


 

2012. február 24.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Balassi műfordítói nagydíj 2019Több mint 40 kiadó az őszi Margó fesztiválonPesText Fesztivál szeptember végén Géczi János kapta a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Vörös István versei Farkas Wellmann Éva: Inferno Oláh András versei Ungvári László Zsolt versei
Prózák
Kötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasságHaász János: Apa csak egy volt
Kritikák
Múlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott földTúl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjéről
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA