Arnóti András
Végtelen terek
Lukoviczky Endre festőművész kiállítása a Faur Zsófi Galériában
Mindenkinek van egy saját lenyomata a koráról, amelyben él. A művész, dolga szerint ezt fel is mutatja. Nem magánügy. Kísérleteket tesz arra, hogy lenyomatával mások is találkozzanak, legyen dolguk vele és valamilyen formában jelezzenek vissza. Akár az elutasítás által.
Lukoviczky Endre művész-jelenléte időtlennek látszik. Stiláris értelemben természetesen kötődik korához és örökségéhez, jelesül és meghatározó módon a múlt század avantgárd és neoavantgárd pezsgéseihez, de lényegileg a létrehozásban, az összerendeződésben, összerakásban érintett. Kora a huszadik és a huszonegyedik század, amely utóbbiból legtöbbünk még nem sok mindent fogott fel.
Ő a „homo ergates” vagyis a munkálkodó ember, aki anyaggal dolgozik, célja az anyag legtökéletesebb állapotát megragadni és azt megjeleníteni. És ebben az értelemben reneszánsz ember.
1976-ban, Olaszország legújabbkori történetének egy erősen változni akaró/kényszerülő pillanatában mutatták be Bernardo Bertolucci, nagy viharokat keltő filmjét, a Huszadik századot. Már túl, az Édes élet ringatózó báján és gyönyörén, ünnepelték, elutasították, mindenféle hang megszólalt körülötte, de nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A század mélységeinek és magaslatainak végletességeivel nem lehetett már nem szembe nézni.
A rendezőt idézem: „…Tökéletesen elpusztított országnak rémlik ma az én szememben Olaszország. Olyan benyomást tesz rám, mintha csak az imént vészelt volna át egy háborút (a kultúráról beszélek, tehát csak képletesen értendő a hasonlatom). Szinte minden helyi kultúrát elpusztított a fogyasztói társadalom, megfojtott a tömeginformáció eszközeivel. Ebben a pusztaságban csodálatos szigetként tűnik föl a szememben Emília, az ott lakó nép mind a mai napig tudatában van ősi, hagyományos kultúrája fontosságának, annak a kincsestárnak, amelyet nem szabad eltékozolni, elvesztegetni….”
És tizenhárom évvel később, a magyar rendszerváltás küszöbén, elkészül Enyedi Ildikó csodálatos filmje, Az én XX. századom. Fekete-fehérben. Enyedi hite, Bertolucciéhoz hasonlóan, igyekszik fenntartani a nézőben a reményt, az emberiséget megváltani képes csodák iránt. És talán arról is szól, hogy mindig van egy harmadik út, amely egy konszenzuson, a természet eredeti törvényszerűségein keresztül járható, „…S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében…” meghallgatásra talál. Még ha ez meseszerűen hangzik is.
„…A film olyan, mint egy gyerek. Fel kell nevelni…” – nyilatkozta egy alkalommal Enyedi Ildikó. Hogyan kapcsolódik mindez Lukoviczky Endre munkásságához?
Osztott tér
Lukoviczky 1985-ben, hathónapos ösztöndíjat kap New Yorkba. Legtöbb időt, az akkor már bő tíz éve látható, egyenként 417, illetve 415 méter magas World Trade Center ikertornyainak tövében, bűvöletében tölt. Felfoghatatlan élmény számára a tér ilyen léptékű jelenléte.
A tér, amely nem csupán az egyén felfogható, belátható életében strukturált, hanem egyetemes léptékben és virtuálisan is, hiszen nagyon sok olyan előfordulása van, amely valójában, és mai terminológiával élve programozott, egyre többféle dimenzióban definiálva azokat. Lukoviczky nézi a tornyokat, és tudja, hogy ezek is olyan anyagok, formák, amelyeket – ha sok munkával is, de – további rendszerekben is egymáshoz tudunk illeszteni. Az egész csupán technológia. És fejben, már beindulnak azok a folyamatok, amelyek kezdetben anyag- és technológia kísérletek és – valószínűleg – még szó nincs azok képi megvalósulásáról.
Hazatérve előkerülnek az anyagok: fa, linóleum, gipsz, jönnek a képi rögzítés különféle módjai: nyomatok, különösen a szita, majd következhet a vászon. Előbb az olaj, aztán az akril, miután kapott vagy száz kiló akrilfestéket Jakovits Józseftől. Attól a Jakovits Józseftől, aki néhány barátjával, kollegájával, hogy Kozák Gyula kötetének címét idézzem: „A szabadság kicsiny szigetét” teremtették meg a „ Csikágó” szélén, a Keleti pályaudvar-közeli Rottenbiller utcai lakásban. Előzménye az 1945-ben egy, a Rózsadombi villában megalakult Európai Iskola, melyet 1948-ban, a fordulat évében számolt fel és sajátított ki a hatalom. A Gegesi Kis Pál, Kassák Lajos, Kállay Ernő és Pán Imre alapította egykori művészkolónia tagjai között találjuk például Anna Margitot, Bálint Endrét, Barcsay Jenőt, Egry Józsefet, Márffy Ödönt, Rozsda Endrét, Szántó Piroskát vagy Vajda Júliát (Vajda Lajos felesége 1941-ben bekövetkezett haláláig), hogy csak néhány nevet emeljek ki a mintegy harmincfős csoportból. A Rottenbiller utcai lakás és szellemi műhely, az ott élő Vajda Júlia és Jakovits József házaspárral, illetve Bálint Endrével és családjával 1982-ig működött. A kulturális-művészeti élet meghatározó kiválóságai jártak oda, az ’50-es, ’60-as, és részben még a ’70-es években, többnyire a támogatott vagy tűrt kiváltságából kiszorultak, például Hamvas Béla, Ligeti György, Pilinszky János, Mészöly Miklós vagy Kurtág György. Jakovits 1965-ben hagyta el Magyarországot és telepedett le az Egyesült Államokban, ahonnan 1988-ban visszajött. Még hat évet élt.
Vajda Júlia, egyike legjelentősebb magyar festőinknek, itthon maradva, 1982-ben halt meg. Miért említem Lukoviczkyvel kapcsolatban mindezt? A Békéscsabán, szlovák családból származó és Budapestre 1957-ben felkerült, majd 1969-től Szentendrén élő és alkotó festő kortársairól, szűkebb, őt meghatározó környezetéről van szó. De akkor, egy kis időrend...
Város és tér
Az érettségi után az Iparművészeti Főiskola textil szakára nyert felvételt. Tanárai – Dudás Jenő, Hincz Gyula, Molnár Béla és Rákosi Zoltán – olyan kreativitást és nyitott szemléletet közvetítettek számára, amely egész pályafutásának további alakulását döntő módon befolyásolta. Tanulmányait 1962-ben fejezte be. Pályája kezdetén elsősorban sokszorosító grafikai tevékenységet folytatott, majd 1981-től saját szitanyomatai mellett, jelentős művészek, Barcsay Jenő, Viktor Vasarely, Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér szitamappáit készítette saját műhelyében. A Fiatal Művészek Stúdiójának tagjaként az 1967-es, az új művészeti áramlatok jegyében fogant műveket felsorakoztató, ám a vezetés részéről elfogadhatatlannak tartott kiállítás után művei – néhány évig – alig kaphattak nyilvánosságot.
Az, hogy nem a képzőművészeti, hanem az iparművészeti főiskolára került, ráadásul textil szakra, tovább mélyítette az anyagok fokozott tiszteletét, a technológiák adottságait, azok fejleszthetőségének lehetőségeit. A gobelin készítésének rendje, fegyelme és az ahhoz szükséges kitartás a munkamódszerének lényegévé vált, amely kezdett megjelenni táblaképein is.
1969-ben feleségével, Bálint Ildikó festőművésszel a szentendrei Új Művésztelepen kaptak műteremlakást.
Anyagok. Az akril, az eltökélt ember anyaga. Merőben más, mint az olaj. Gyors száradás, egyenletes, biztonságos építkezés. A kép a fejben vagy vázlatok formájában szinte készen van. Össze kell rendezni, fegyelmezetten meg kell munkálni. Az olaj, az más. Bonyolultabb. Meditatív, esendő, de vitatkozik, dialogizál a festővel. Ugyanakkor tisztességes, nyílt, valamennyire kiszámítható és kompromisszumra törekvő.
Az időközben Lukoviczky életében is eltelt több mint fél évszázad, egyrészt idézőjelbe tette az ember által megteremtethető, racionális világról alkotott elképzeléseket, másrészt a művészet kortárs fejleményei állandó kihívást jelentenek számára.
„Az emberi természet olyan, hogy mindennél jobban szereti azt, ami elveszett: annyira visszasóvárogjuk azt, amit elvesztettünk, hogy sokkal kevésbé becsüljük meg azt, amink megmaradt”. Seneca szavai ezek. Nem új keletűek, ám üzenete folytonos.
Lukoviczky hűséges típus. Ragaszkodó. A gyermekkori repülőmodellek készítésétől az ikertornyok térbeli, vizuális „megoldásaival” bezárólag. Ez egy alkotói folyamatban, egy életműben is szerepet kaphat. Így munkáin nyomon követhető a termékeny pillanatok jelenléte, vagy, ha úgy tetszik, azok sorozata. Ez az állandóság az anyaggal való örökös kapcsolatában jelenik meg, a már korábban említett „munkálkodó ember” véget nem érő összerendeződése a tárgyi világgal. Az előre eltökélt formák, az elképzelt képi megoldások, a hosszan kitartott pillanat következményei, melyek megteremtik a művet. A mellérendelt technológia mindig létrejön valahogyan, hiszen az anyag „megtalálja” a maga önkifejeződését.
Város VIII.
A geometrikus ábrázolás önkényes, ilyen értelemben ez adja a legnagyobb szabadságot a gondolatok, érzések és a valóság leképezésére, egyfajta, az alkotó által megteremtett rendben. Semmi nem kötelez, nincs számon kérhető szabály, elvárás, nincs előképnek, modellnek tekinthető, konkrét tárgyi világ, hiszen mindez: végtelen. Háromszögnek láttatom, ha háromszögnek gondolom. A hitelesség itt nem is kérdés. Igaz, itt már nem kap szerepet a pillanat, a gesztus.
Lukoviczky, kimeríthetetlen kíváncsisággal, feltétlen szabadsággal kutatja e konstruált világ, saját magára vonatkoztatható törvényszerűségeit, melyekről összefüggő sorozatok vallanak. Ezek egyike a kiállításon is látható város sorozat. A tér élménye a kiterjedés, az ember élménye a tér, ám abban sok minden takarásban van.
Lukoviczky az ember jelenlétét látszólag nélkülöző kompozícióiban elvitathatatlanul ott van az alkotó, hiszen minden esetben olyan perspektívákat használ, amelyek az ő személyes pozíciójának látószögéből fogantak. Ritmusuk, harmóniájuk követhető, elegáns és szabályosnak tűnő. Megidézi valóságos és képzelt időutazásait. Például 1969-ben, feleségével, Bálint Ildikó festőművésszel, három hónapos nászútra indulnának Olaszországba, de csak ő kap útlevelet, így egyedül ül vonatra. (Nagy a kísértés, hogy párhuzamot vonjak Szerb Antal Utas és holdvilág című regényével). Fejében ott van Malevics, Kassák vagy Kandinszkij, de hát közben meg rajong Caravaggioért is. Ilyen összetett egy festői látásmód...
A Faur Zsófi Galéria huszonkét éve működik. Ez idő alatt fontos, meghatározó helye és szerepe lett a kortárs magyar képzőművészet reprezentálásában, jelentős nemzetközi kitekintéssel. Hangulatos, izgalmasan tagolt terei áttekinthetően tematizálnak egy-egy életmű-szeletet. Ha kilépünk a galéria tereiből az utcára, figyelmünk könnyen átterjed a Gárdonyi tér lombos fái fölött, a szemközt látható Hadik Kávéház épületének padlásterére, ahol egykoron Csontváry tekintett ki műtermének ablakán...
Lukoviczky Endre kiállítása 2023. augusztus 22-ig látogatható, a Budapest, XI. Bartók Béla út 25. szám alatt található galériában.
