Zászkaliczky Zsuzsanna
Ég terei – föld helyei[1]
Ahogy a templom nem múzeum, a múzeum sem templom, ma mégis hallgassanak meg egy szentírási szakaszt bevezetésképpen.
„Hat nappal ezután Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, készítek itt három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. Miközben ezt mondta, íme, fényes felhő borította be őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok! Amikor a tanítványok ezt meghallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: Keljetek fel, és ne féljetek!” (Mt 17,1–7)
Ma itt, Békéscsabán, ezen a kiállításmegnyitón, Kohut Ilona művei között mit üzen nekünk Máté evangéliuma? Miről, milyen végtelenül esendő, emberi ismérvről árulkodik? A három tanítvány – a választottak között is kiválasztottak – váratlanul annak tanúi lesznek, hogy megnyílik az ég, felfénylik az ismeretlen, kitágul a tér. És annyira megrémülnek ettől a távlattól, hogy azonnal sátrakat terveznek építeni. Lehatárolt, emberi helyeket a félelmetes, mégis gyönyörű, határtalan térben.
Így van ezzel Csorba Győző is, amikor eszkatologikus félelmében találkozási pontot kíván rögzíteni szeretteivel:
jaj kicsi nyájam
ki tudja meddig
lehet maradnom
jó lenne lassan
megállapodnunk
valami jelben
s valami helyben
hogy majd a nyüzsgő
tömegbe veszve
a végtelen tér
redői közt is
megleljük egymást
én gyönge nyájam
hogy össze tudjunk
örökre bújni
a túli fagyban
ahogy tanultuk
a földön egyszer[2]
Szóljunk néhány szót a térről és a helyről. Hamvas Bélával[3], az ő, korántsem tudományos megkülönböztetésével kell kezdenem: „a helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra.” „A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nemcsak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A hely nemcsak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit ne lehetne a helyre alkalmazni. Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. Az emberi élet gazdagsága meg nem ismétlődő pillanatokban, és semmi máshoz nem hasonlítható helyekben van…”
Azt mondom, nincs hely tér nélkül. Hogy lehet-e tér hely nélkül, még nem tudom.
A teret kapjuk – a helyet teremtjük.
A tér tágas – a hely pontos.
A tér végtelen – a hely véges.
A tér határtalan – a hely behatárolt.
A tér félelmetes – a hely lakályos.
A tér ismeretlen – a hely otthonos.
A tér absztrakt – a hely konkrét.
A tér közös – a hely perszonális.
A tér hűvös – a hely fűthető.
A térnek távlatai, a helynek koordinátái vannak.
A tér vertikális – a hely horizontális.
Az tér időtlen – a helynek történetei vannak.
A tér égi – a hely földi. Égi terek, földi helyek.
Ezen a ponton jutunk el Ilona alkotásaihoz. Vagy alkotásához. Remélem, nem tévedek, ha mindazt, amit itt látunk, egyetlen műként értelmezem. Egyetlen egészként, amelyben a föld helyei és az ég terei együtt lélegeznek, nem kijátszhatók egymás ellen, hanem valami fontos nézőpont-váltásra hívják a látogatókat.
Sorozatokat látunk a paravánokon és kisebb falszakaszokon. A művész tíz éve készíti ezeket a képeket fontos helyekről, amelyekhez mindnyájunknak meglehetnek a saját történetei. Az objektív fotók áthangolódnak a keze alatt: a transzponálás eredménye az emlék- vagy emlékképszerű látvány, a reálistól elemelt lírai hang, lírai absztrakció. A képeken az utak, a házak, a falak, az erőművek történeteket sejtetnek. Vagy várják, hogy ki-ki a saját történeteivel ruházza fel őket, és tegye egészen személyes-saját élménnyé. Hogy ne mondjam: hellyé.
Talán József Attila alkalmaz hasonló technikát a Külvárosi éjben, amikor az elébe táruló épületeket megörökítve történettel és – holdfénnyel és álommal – valami lágy sfumatóval látja el:
Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.
S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.
S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.
A műfajban szokatlanul nagy méretű tusrajzok azonban – a rajz a legelvontabb képzőművészeti technika –, szóval a tusrajzok leheletfinom, sűrű, pókhálószerűen érzékeny vonalai egészen más távlatokat nyitnak. GPS-koordinátákkal, a perspektíva klasszikus szabályaival, az időmérés vagy a térképészet eszközeivel le nem írható – és jelen ismereteinkkel meg nem fejthető – távlatokat. Az összefonódó, repetitív, egymásból épülő vagy felfelé futó struktúrák, rácsszerkezetek kozmikus hatást érnek el. Aprólékosságuk nem szétaprózás, ezernyi pici részletük nem figyelemelterelés. Nincsenek történetek, nincsenek emlékek. Szent, megszentelt pillanatok vannak. (Persze, milyen az ember: szereti, ha minden hasonlít valamire, ha mindenről eszébe jut valami, szüksége van – mint Jézus tanítványainak a sátorra – kapaszkodóra. Minél kozmikusabb valami, annál inkább. Az asszociációkat most sem ússzuk meg. Mindenki a magáét.)
A címek a megszentelt pillanatokat idézik – legyen szó a teremtésről, eleven képről, a végső időkről vagy a megközelíthetetlen megközelítéséről.
A 20. század művészetének felfedezése a rítus mint az alkotás egyik lehetséges módja, formája. Azaz rituálé az alkotás maga, sőt a befogadás is lehet rituális folyamat. Ahogy a vallásos liturgia, a memoria passionis, a transzcendensbe – az időtlenbe – kapaszkodik, úgy ezek a rituális művek az örökkévalóság véges leképezései, valamiféle kimerevített „saját idő”, „szent idő”, ami mégiscsak az idő legyőzése.
Gondolhatjuk, hogy amikor Ilona ezeket a tusrajzokat készíti, közben az átalakulás, a rétegződés, ahogy ő fogalmaz, az „örök rendeződés” tanúja. Gondolhatjuk, hogy számára ez rituálé, amikor a teremtő folyamat kapcsolatot talál az időn kívülivel, az örökkel, miközben „csendben bízik a keletkezésben”. A nagy, világító fehér papírfelület szép lassan telik az absztrakt jelek formáival, transzformáival, metaformáival valami isteni algoritmus nyomán. Telik, és nem megtelik: esélyt hagy a fénynek. A rajz talán nem is végeredmény, hanem olyan időtlen folyamatábra (bármily ellentmondás is legyen ez), amelyben felsejlik a láthatatlan világ. Statikusság és áradás, anyagszerűség és szubtilitás, lüktetés és hálózat, rendszer és véletlenszerűség, visszautalás és előre tekintés, átgondoltság és ihletettség, pillanatnyi és végtelen, tudatos alkotás és gyermeki bizalom – ezek mind-mind egyfelé mutatnak: az állandóság és a szépség felé, amelyen a művész az isteni harmóniát érti. Anselm Grün, bencés szerzetes így foglalja össze: „A szépségben felfénylik a világ rendje, felragyog az ideális világ.”
A videómunkák, „mozgó tájképek” – köztük az itt látható Gyeprészlet – sosemvolt tájakra kalauzolnak bennünket: ahogy a valódi tájképek és tájrészletek elcsúsznak, tükröződnek, együtt állnak, átrendeződnek vagy felülírják egymást, meditációra késztetnek. A folytonosan mozgó képi világ akár személyes, akár művészettörténeti emlékeket idézhet, de hamar tovább peregnek – vagy inkább folynak – a kockák, hogy próbára tegyék kapcsolatunkat a természettel, az idővel, a folyton változóval, az elmúlóval.
S hogy legyen valami statikus: három, finoman csiszolt gipszplasztikával is megajándékoz a művész. Általuk mintegy felnagyítódik, megnő, kimerevedik egy-egy jel, rajzi elem, sőt fából-vasból készült posztamense teszi idézőjelbe e finom, törékeny jelek „magábanvalóságát”.
Kohut Ilona kiállítása – 4:1 installációja – megteremti az interakció, a rituális bejárhatóság és bejárás, a részvétel (és a részvét?) helyét és terét, hosszabb távon kialakítja a megértés rítusát. Miért is van erre szükség?
Egy régi történet szerint Petrarca, akit az első turistaként tart számon a hagyomány, fölment a Mont Ventoux csúcsára, és miután a panorámában kigyönyörködte magát, tarisznyájából elővette Szent Ágostont. Ott ezt olvasta: „Aki nem fölfelé és befelé figyel, rossz úton jár.” Petrarca lejött a hegyről, és soha többé nem tett – horizontális – kirándulást.
A felfelé hiányáról Kosztolányi Boldog, szomorú dalban énekel: „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.”
Kohut Ilona kiállítása életünk és gondolkodásunk horizontális és vertikális irányainak harmóniáját segíti megteremteni. A világi és transzcendens kapcsolataink kibékítését. A véges és a végtelen, az elmúló és az örökkévaló összhangját. Végtére is a hely és a tér kiegyenlítődését.
Vennünk kell a bátorságot és be kell sétálnunk a műbe, ahogy erre – gyönyörű bevezető szövegében – maga a művész is bíztat. Sokáig kiadatlan, titokzatos, álomszerű novellájában Pilinszky[4] hasonló élményről számol be.
„Látogatónak elegendőek a képek. Olykor szaggatóan támadóak, de ez sose tart sokáig. Máskor csak állnak, majd megmozdulnak, mintha én hoznám mozgásba őket. És ez talán igaz is. Próbálom legördíteni magamról azt a mindennél súlyosabb terhet, ami idáig juttatott. Mi van alatta? Én, vagy valami más? […]
Minden egyszerű, melengetően egyszerű. És irtóztató és iszonyatos! […]
Elég lenne megfordulnom, egyetlen feléjük vetett pillantás. De nem, inkább tartom magamat, mint aki hazaérkezett, s már csak kopogtatnia kellene. De nem kopogok. Hogy miért nem? Állok az ajtó előtt, és elképzelem, hogy havazik. Hull a hó az ágyakra, a lépcsőre, a fejemre. Igaz, tüstént el is olvad, mégis gyönyörű, és hagyni kell, hagyni, úgy, mint régen. Micsoda mély öröm hagyni hullani a hóesést!
És ez a kép! Istenem, milyen szép is ez a kép! Óvatosan belelépek a sugarába, s arcomat a sarkához tapasztom. […] Lehunyt szemmel ágaskodva igyekszem egészen beletartani magamat mintáiba. Ez volna a befejezés? […]
A csukott redőnyű boltban azóta reggeli nyolcat ütnek a zenélő órák.
Én meg fedetlen és kőkemény arccal sírok. Sírásom millió és millió éves, millió és millió tonna víz. Ez a befejezés.”
„Keljetek fel, és ne féljetek!” Ez a befejezés.
[1] Elhangzott Kohut Ilona Ég terei – föld helyei című kiállításának megnyitóján, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban 2022. szeptember 29-én. A tárlat kurátora Gyarmati Gabriella művészettörténész.
[2] Kiemelés a szerzőtől.
[3] A hely szelleme. In: Öt géniusz.
