Képzőművészet

 

 27._Novotny___rt__khal__szat.jpg

 

Feledy Balázs

 

A másik magyar képzőművészetről

Novotny Tihamér Értékhalászat című kötetéről

 

Kétségtelenül súlyos könyv. Súlyos és tömör. Csak a prózai része több mint hatszáz oldal. És ki van használva szinte minden lap minden négyzetcentimétere. A súlyosság fizikailag is igaz. Ugyan papírborítású a kötet és nem kemény táblás, mégsem olvasható csak úgy egyszerűen kézbe véve… Rá kell készülni. Novotny Tihamér hozzáállása a kortárs magyar képzőművészethez nem semmi. Nagyon komolyan veszi. Hosszú évtizedek óta ismerjük mindig alapos, elmélyült, minden részletre kiterjedő kiállítási megnyitóit, tanulmányait, kutatási anyagait, esszéit, könyveit. Ugyan ebben a legújabb kötetében megenged magának némi iróniát (s ezzel visszakapcsolni engedi tudatunkat az 1998-ban megjelent, Pontos időrendben című, képzőművészeti írásait először egybefoglaló kiadványa hangneméhez), de ő alapvetően – minden szempontból – egy komoly szerző. Komoly, mert amivel foglalkozik, azt a világért nem venné félvállról. Bármely képzőművészeti jelenséget, művészt, csoportot vizsgál, tolla sosem enged meg magának semmiféle pongyola fogalmazást, legfeljebb egy-egy pici, jótékony iróniát. Elmélyültsége kivételes (persze szorgalma is). Komolysága abban is megnyilvánul, hogy nyelvezete tudományos, de nem tudományoskodó, érveléseiben sokszor használ forrásokat (filozófiaiakat és művészettörténetieket), de azok mindig szervesek, hangneme egy pillanatra sem válik bizalmaskodóvá, noha több művész – akiről szót ejt – sok évtizede barátja.

Az olvasónak azonban azonnal feltűnhet ezen – recenziónak szánt – írás címének különlegessége (állítja „szerényen” épp a szerző…), pontosabban abban egy szó, amit tudatosan kurzívval kértem „szedni”. Magyarázkodnom nem, de magyaráznom kell. Mi az, hogy a „másik magyar képzőművészetről”? Természetesen, ha van másik, akkor van egyik, ezt tovább gondolva: első. Legalábbis bizonyos értelmezés, értelmezések szerint. Talán formális lesz az egyik (az első) indoklása, de azonnal érthető. Az egyik kortárs magyar képzőművészet, amiről a magyar meghatározó (?) képzőművészeti sajtó ír: az Új Művészet, a Balkon, az Artmagazin, s a legutóbbi időkig a Műértő. Ez az egyik képzőművészet. Most nem megyek bele a részletekbe, hogy az-e a kánon vagy trend vagy valami ilyesmi vagy netán a mainstreamre utalás. Most nem. Ami most itt a lényeg, hogy Novotny Tihamér meghatározóan és jellemzően egy másik magyar kortárs művészetről, meghatározóan festészetről ír! Olyanról, melynek nyomait az elébb idézett lapokban nem vagy csak kevésbé érzékeljük. De hát kik ezek? Tehetségtelenebbek? Ügyetlenebbek? Korszerűtlenebbek? Nos, egyik sem igaz. Ők is ugyanolyan tehetségesek (vagy még inkább), ám mégis róluk a kortárs magyar képzőművészeti sajtó immár sokszerzős szcénájában szinte csak Novotny ír (talán még Szakolczay Lajos). Hogy mi ennek az oka? Tudjuk is, meg nem is. Novotny Tihamér hosszú évtizedek óta valami olyan értéktartományt kutat, s olyan művészek (művészcsoportok) teljesítményeit veszi górcső alá, akikkel a mainstream nem (annyira) foglalkozik, mint amennyire megérdemelnék. Mondjuk az iménti kifejezést magyarul: főáramlat, fősodor. Tudjuk, hogy manipulált világ ez. Novotny ettől immár évek óta távol tartja magát. Korábban jeles szerzője volt az Új Művészetnek, de annak hátat fordított, s immár több mint egy évtizede a Kortárs című, jellemzően irodalomközpontú nagy múltú folyóiratnak lett szerkesztője, meghatározó szerzője. Olyannyira, hogy a Kortárs immár nem mellőzhető, ha kortárs magyar képzőművészetről van szó. De kétségtelen: ez is egy másik képzőművészet…

De hát ki is Novotny Tihamér, és mit is jelentetett meg a közelmúltban a Napkút Kiadónál? Ő egy olyan művészeti író, szerkesztő, aki lassan fél évszázada figyeli a kortárs magyar képzőművészet elsősorban progresszív jelenségeit. Mondhatjuk azt is, hogy jó helyen volt jókor, mert azt hiszem, a hetvenes évektől „Erdély-járó” ember, a nyolcvanas évektől a szentendrei múzeum munkatársaként pedig első kézből figyelhette például a Vajda Lajos Stúdió körüli történéseket, s vált szépen lassan ennek az egyedülálló szellemi-művészi műhelynek legfőbb kutatójává, egészen odáig, hogy a 30 éves jubileumát ünneplő VLS monumentális műcsarnoki kiállításának, 2002-ben ő lehetett a külső kurátora, s ő volt a társszerkesztője a kiállítás kapcsán megjelent, s máig is alapvető tudományos forrásként is rendelkezésünkre álló nagyszabású tanulmánykötetnek. Ez azonban csak tevékenysége egyik vonulata. Érdemei megkérdőjelezhetetlenek abban is, hogy az elsők közé tartozott, akik felismerték a Marosvásárhelyi Műhely, a MaMű fontosságát, jelentőségét az egyetemes kortárs magyar képzőművészetben, s már korai írásaitól kezdve folyamatosan rajta tartotta ujjait a MaMű ütőerén, akár még a kezdeti erdélyi időszakban (sok személyes erdélyi jelenléttel és még bőven a rendszerváltás előtt!), akár a későbbi hazai folytatásban. Nem hiszem, hogy volna szakember Magyarországon, aki e két jelentős művészeti közösség múltjáról, történetéről, jelenéről és – ami talán a legfontosabb – művészeti jelentőségéről többet tudna, mint ő. Ennek is tudható be, hogy a Szentendréhez közvetlenül, „munkaviszonyilag” is kötődő majd másfél évtizedes munkássága legjelentősebb szakmai eredményei a vajdás alapítók életútjának, életívének mély ismeretéhez kapcsolódnak (efZámbó István, feLugossy László, Wahorn András), de ebben az időszakban gyökereződik az az egyedülálló ismertanyaga, amellyel ő vált Aknay János monográfusává, életútja legjobb ismerőjévé, kurátorává, de szinte egyedüliként tartja számon máig is például Gosztola Gábor vagy Mosonyi Kiss Gusztáv sok szempontból deviáns, de ide kapcsolódó, egyedi értékű és minőségű életművét, de ugyanez mondható el például a MaMű-ből eredeztethető, elmélyült, kivételes ismeretanyagára például Krizbai Sándor életművéről, igaz, Erdélyből történő áttelepülését követően ő is Szentendrén telepedett le.

Novotny e két meghatározó közösséghez kapcsolódó, nagyszabású írásaival indítja kötetét, amely sokféle szempont szerint értékelhető, de már itt rögzítenünk kell, hogy hosszabb-rövidebb írásai közül – hevenyészett számításaim szerint százhúsz körüli ezek mennyisége – nagyságrendjüket és súlyosságukat is tekintve messze kiemelkednek a Kis-Tóth Ferencről és a Varga-Welther Júliáról készített tanulmányai. Ezen írások olyan nagyszabásúak, s olyan nagy volumenű kutató- és rendszerező munka rejlik bennük, hogy a művészekről szóló önálló albumok bevezetői is lehetnének (hátha lesznek egyszer…). E két hatalmas írás kapcsán érzékeljük, hogy a szerző milyen sokrétűen érzékeny nemcsak a művészeti kérdések iránt, de milyen mély empátiával helyezi be ezeket az életműveket az adott korszak társadalmi, politikai, magánéleti, családi közegébe. Kis-Tóth Ferencről tudtuk, hogy a nyolcvanas évektől szinte folyamatosan milyen fontos a személyisége a magyar képzőművészeti életnek, tán azt is, hogy milyen határozottak a politikai nézetei, de hogy milyen harcos közreműködője volt a rendszerváltás körüli évek magyar átalakulásának, az az olvasó számára most válhat világossá. Novotny múlhatatlan érdeme, hogy bátran idéz. Például folyamatos levelezésben áll alanyaival, s a megkapott vallomások írásai fundamentumaivá válnak. Ez más írásai esetében is munkamódszerére általánosan jellemző, de ebben a két tanulmányban a levelezésnek fokozott a jelentősége. A szerző ebben szinte gátlás nélkül dolgozik. Ha olyannak ítéli a szöveget, akkor akár oldalakon keresztül is idéz a művésztől, s ez most nem negatív, hanem pozitív megfigyelés. Kis-Tóth, aki tanyán született (1949-ben), édesapja kovácsmester volt, aki a budapesti Madách-gimnáziumban érettségizett, aki a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Sváby Lajos növendéke volt, aki korán kialakult erdélyi kapcsolatait politikai és művészeti téren egyaránt bőséggel kamatoztatta, aki később meghívást kapott, hogy legyen a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatója (bár ezt a tevékenységét idő előtt befejezte), a kortárs magyar képzőművészet állócsillaga, aki jelenleg tanyán él. Rendkívüli kreativitásával s a génjeiben lévő képességekkel az ősi, népi gyökerekre építkezve hozta létre változatos, variábilis és súlyos tárgyi életművét (ez a kifejezés szinte kimeríthetetlenül sokféle technikára utal). Leginkább Bukta Imre vagy Samu Géza életútjával hozhatjuk párhuzamba munkásságát (bár ő főiskolát végzett), ám – s most ez döntő szempont – a kortárs képzőművészeti kánon erről szinte semmit nem tud. Illetve, hála Novotny Tihamérnak: ez az életút feldolgozott, noha a művek nagyrészt még (?) rejtőzködnek előlünk… Ennek okai után kutatva hadd idézzük Kis-Tóth Ferenc egy erősen polemikus (vitát is nyugodtan kiváltó), ám alapvetően fontos mondatát, melyet írása felütéseként Novotny Tihamér is tanulmánya elejére helyezett: „A hazai ’liberális’ ideológia helyi művészetté és művészekké degradálta és degradálja azokat, akik nem hajlandók a nyugati liberális, modern, demokratikus, nemzetek fölötti művészethez kapcsolódni. Szerintem éppen ebből, a gazdasági és politikai centrumhoz való igazodásból következik a provinciális művészet. Magam részéről remélem, elérem azt a művészi önazonosságot, amikor lokális művésznek tarthatom magam.” Figyelem: a mondat keletkezésének időpontja: 2015. november-december! Nos: Kis-Tóth Ferenc művészete fokozottan és kiemelten foglalkoztatja Novotny Tihamért, s alanya gondolatából végképp kiderül, hogy itt egy másik képzőművészetről van tehát szó. Mindez vonatkozik a Varga-Welther Júliáról írt esszére is, akinek Erdélyből induló életútját a könyv szerzője gyerekkorától folyamatosan és igen alaposan végigkíséri, egészen az Ausztriába történő áttelepülésen át (1984), a máig ott folytatott értékteremtő tevékenység elemzéséig.

Novotny e két nagy ívű írása is szinte már önálló könyvterjedelem, s még mi minden olvasható és látható a kötetben! Jelentős része munkájának, amikor egy-egy ügyet folyamatosan, éveken át képvisel, s beavat minket egy sajátos kontinuitás munka ívébe. Ilyen az Érdi Művésztelep évről évre ismétlődő folyama, melynek záró kiállításait mindig ő nyitotta/nyitja, s melyek során izgalmasan figyeli azokat a teljesítményeket, melyek alkotói azonosak, ám Novotny érzékeny szemmel veszi észre évről-évre az újat, a mást, az értéket. Bár egész más tematikában, de hasonló azon írásainak a válogatása, melyek az Ars Sacra évről évre ismétlődő fesztiválhoz kapcsolódó csoportos kiállítások megnyitó szövegeiből jöttek létre, melyek a fővárosi Vízivárosi Galériában hangzottak el. Ezekben a szerző elmélyült megfigyelései, historikus, teológiai és teoretikus okfejtései kötik le az olvasó figyelmét.

De többi kortársáról írt tanulmányai is újszerűek, felfedeztető erejűek, melyek nagy részének alapja az adott alkotó kiállítása vernisszázsán elhangzott megnyitószövege, melyet később alig kell átszerkesztenie publikálásra. Bár erről itt nem esik szó, de Erdős János és Eőry Emil munkásságáról a szerző önálló (és úttörő!) monográfiákat írt, mégis a két művészről szóló írások ennek ellenére hangsúllyal szerepelnek kötetében.

Vannak régi „szenvedélyei”. Ilyen a már sajnos korábban elhunyt Kovács László életműve, akinek és amelynek elismertetéséért a szerző hosszú évek óta szinte monomániás küzdelmet folytat (igaza van!). Bár a helyszínek, ahol kiállításnyitásai kapcsán megfordul, nem túl sokfélék (sokat szerepel Érden, Szigetszentmiklóson, Törökbálinton, tán még Zalaegerszegen, s persze Szentendrén), ez nem jelenti azt, hogy érdeklődése ne terjedne ki az egész ország progresszív, minőségi eseményeire, művészeire. Külön izgalmas értéke kötetének, a két nagy őstehetségről, a Miskolcon élő Drozsnyik Istvánról és a Békéscsabához kötődő Baji Miklós Zoltánról (BMZ) írt tanulmánya, de mindig talál valami új szempontot, például akkor, amikor Gnandt János vagy Nagy Árpád Pika művészetét elemzi.

Általánosan jellemző munkamódszerére, amelynek ilyen nyílt hivatkozásával hasonló típusú kiadványokban még nem nagyon találkoztam, hogy egy-egy művész esetében, ha információkra van szüksége, elsősorban – ahogy ő fogalmaz rokonszenvesen – a világhálón kutakodik. A számítógép, a világháló, a honlapok világa minden szempontból alapvető munkaeszköze, forrása, hivatkozási alapja, így tudja „rendben tartani” és rendszerezetté tenni kivételesen hatalmas információs anyagát.

Kötetének írott részéhez szervesen kapcsolódik egy ismét csak sűrű szövésű, színes képanyag, amely szinte egyedülálló módon lehetővé teszi az olvasó számára, hogy egy-egy adott íráshoz minden esetben (!) színes vizuális információkat szerezzen. A tájékozódást megkönnyíti a jól alkalmazható, kitűnő és hatalmas névmutató, amely – hevenyészett összegzés szerint is – jóval több mint ezer nevet tartalmaz! A hatalmas anyag technikai rendszerezéséhez Novotny Tihamér egyszerű megoldásokat alkalmaz, a kronológiát és az abc-sorrendet, így az olvasó jól tud akkor is tájékozódni, ha nem folyamatosan kívánja végigolvasni a művet, hanem csak valaki vagy valami érdekli. Azt azonban végig tudatosítsuk magunkban, hogy mindez egy másik kortárs magyar képzőművészet.

Egyben köszöntjük a szerzőt hetvenedik születésnapja alkalmából. Isten éltesse!

 

Novotny Tihamér: Értékhalászat, művészeti írások (2013-2020). Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2021.

 

Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.


Főoldal

2022. november 28.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba verseiCsobánka Zsuzsa Emese: Útvesztő
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png