Az Arc-en-Ciel társulata, 1930

 

Rádi Sándor

 

A szivárvány zöldje.

Sigismond Kolos-Vary bábszínháza

 

A Kolozsvári család az erdélyi Bánffyhunyadról származott el, és a három fiútestvér legidősebbikének, Sándornak a Tevan családba történő beházasodásával kerültek Békéscsabára, s lettek meghatározói generációkon keresztül a város művészeti életének. Míg Kolozsváry Sándort a grafika és a bútortervezés vonzotta – 1912 és 1914 között az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolán végezte a bútortervezés szakot –, Zsigmond öccse festőművész lett.

Kolozsvári Zsigmond 1915-ben kezdte meg tanulmányait ösztöndíjasként az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola grafika szakán. 1918-ban azonban vége szakadt a diákéveknek, besorozták katonának. Erről később így írt: „...egy nap ott találtam magam újoncként a kaszárnya négyszögletes udvarán, frissen beöltöztetve egy vérfoltos, gránátlyuggatta egyenruhába. Katonasapkámon gyors egymásutánban szalagot cserélve négy államfőt szolgáltam.”

A háborút követően illusztrációs munkákat vállalt több kiadónak, többek között a Tevannak is. Emellett pedig, Grafikai Műhelyének hirdetése alapján, tanított. 1925-ben feleségül vette Wahl Auréliát, és toszkánai nászútjuk után Bernben telepedett le az ifjú pár. Itt elsősorban reklámgrafikai megrendelésekből éltek, amelyeket Kolozsvári svájci csokoládégyáraktól kapott. Ám a napi szintű grafikai elfoglaltságok háttérbe szorították festészetét, és ezért a biztos megélhetést odahagyva 1926-ban Párizsba költöztek. A sors fintora, hogy a kezdeti időkben szintén reklámgrafikák készítéséből tartották fenn magukat.

Egy évvel később azonban már részt vett a Salon d’Automne tárlatán, amelyet évről évre újabb és újabb meghívások követtek jó nevű párizsi galériáktól. S bár úgy tűnhet, sikeres időszak kezdődött Kolos-Vary életében azzal, hogy a galériások felfedezték és a kritikusok kezdték méltatni művészetét, mégis nehézen élte meg ezeket az esztendőket. Erről tanúskodnak az idő tájt készült komor tónusú expresszionista festményei. Örvénylő vonalai, állatfigurái és eltorzult arckifejezésű emberalakjai feszült nyugtalanságot árasztanak, melyekről így vallott: „Gyerekkorom emlékeinek nehéz és fojtogató atmoszférájából bukkantak elő heves indulattal a bikák, a meseszerű lovak, a mezőn dolgozó asszonyok vagy az archaikus birkózók.” A húszas-harmincas évek fordulóján valamiféle belső válság jelei kezdtek mutatkozni rajta, amit egy kései visszaemlékezés során meg is fogalmazott: „Hosszú évekig képtelen voltam koncentrálni. Az egészség, a lehetőségek, a siker és a barátok fokozatosan elhagytak. Nagy erőfeszítések árán tudtam csak fenntartani életemet, hirdetések, faliképek rajzolásával, és azoknak a báboknak a madzagjait is rángattam, amelyeket az Arc-en-Ciel bábszínház számára készítettem. Ez alatt, a viszontagságok ellenére festhettem és kiállíthattam különböző szalonokban.”

„...és azoknak a báboknak a madzagjait is rángattam, amelyeket az Arc-en-Ciel bábszínház számára készítettem” Egy kissé terjedelmes bevezetőt követően ezzel a félmondattal érkeztünk el jelen írásunk tulajdonképpeni tárgyához, annak az 1929 és 1937 közti néhány évnek a felidézéséhez, amelyekre Kolos-Vary így gondol vissza. Ez alapján azt hihetnénk, hogy a bábszínház számára inkább menekülőútként szolgált és nem azzal a végtelen játékos kedvvel lépett be az Arc-en-Cielbe, mint alkotótársai. De akármennyire is keserűen beszél ezekről az évekről, az elvitathatatlan, hogy bábjai erősen meghatározták a színház művészi arculatát, az általa tervezett bábok a legsikerültebb, legmerészebb darabok közé tartoztak.

A történet gyökerei Budapestre nyúlnak vissza 1918-ig. Azidőtájt, mikor Sigismond Kolos-Varyt – akkor még Kolozsvári Zsigmondot – besorozták, három egykori Hollósy Simon tanítvány a mester müncheni festőiskolájából – Blattner Géza, Walleshausen Zsigmond és Detre Szilárd –, már túl a frontszolgálaton, úgy határozott, hogy bábszínházi kísérletekbe fog. Ebbe az alkotói folyamatba bevonták művészbarátaikat – ekképp lett az alkotóközösség tagja Balázs Béla és Kosztolányi Dezső –, és Wayang játékok címen 1918 novemberében felnőtt bábelőadás előkészületeibe kezdtek. Ez az alapozás, útkeresés, különféle bábtechnikák kipróbálásának, újak kifejlesztésének időszaka volt, de az eredmények és a játékok olyannyira fellelkesítették Blattnert, hogy egy életre elköteleződött a bábszínház iránt. Nagy elánnal vitte a művészbábszínház ügyét, de 1925-re, miután sem magánélete nem rendeződött, sem művészi kibontakozásának nem nyílt elégséges tér, úgy döntött, elhagyja Magyarországot. Szeptemberben legalább egy éves tanulmányi útra Párizsba utazott. Ez a párizsi kaland aztán negyvenkét évig tartott.

Párizsban új hatások érték, új kapcsolatok, barátságok születtek. Itt ismerkedett meg első feleségével, Sulyok Helénnel, aki hol aktívan, hol támogatólag, de mindvégig ott állt Blattner oldalán, részt vállalva a majd megszülető saját bábszínházban. Ennek 1929. október 28-án jött el az ideje, amikor megalakult az Arc-en-Ciel, azaz a Szivárvány Színház. A tagok Blattner Géza, felesége, Sulyok Helén, A. Tóth Sándor (Sulyok Helén unokabátyja), Detre Szilárd, Fried Tivadar és az egyetlen nem magyar, női alkotótárs, az orosz származású Marie Vassilieff. Ez csak azért említésre érdemes, mert a bábszínház első időszakában a tagok a párizsi magyar művészkolóniából verbuválódtak, és a franciák az Arc-en-Cielt magyar színházként tartották számon. Így került a baráti körbe André Kertész is, aki a színház házi fényképésze volt egészen 1936-ig, amikor New Yorkba költözött.

 

Figurák vására, 1932

 

Az első évben csatlakozott ehhez a csapathoz Sigismond Kolos-Vary, s nemsokára bemutatkozhatott tervezőként. A La mode du jour (Divatrevü) című előadásban jutottak főszerephez bábjai, melyeket nem csak fotókról, illetve bábtervekként ismerhetünk. Az a néhány, ami megmaradt közülük, ma a müncheni bábmúzeum gyűjteményét gazdagítja. A Divatrevü figurái síkbábok, amelyek a Wayang játékokkal útjára indított művészi síkbábprodukciók vonalát vitték tovább. Különösen kiemelkedő volt groteszk dekorativitásuk, ahogy az art décos ruhákba bújtatott karcsú manökenek zenére vonultak. Sokkal inkább divatlapokból kivágott modelleket idéztek fel térben továbbgondolva, semmint egy divatbemutató bábos változatát akarták volna megjeleníteni. A berobbanás éveiként emlegetett 1929–1930-ban, a formai meghökkentést épp ezek a statikus bábok okozták, amilyeneket Kolos-Vary, A. Tóth, vagy éppen Vassilieff készítettek, hisz a bábszínpadok dinamikus figuráinak épp az inverzét képviselték. Inkább szoborszerű objektumok voltak, meglehetősen redukált mozgási-mozgatási lehetőséggel. (Azért itt a helye, hogy megjegyezzük, néhány év múltán már a mozgatási technika bonyolultságára és az abból születő kifejezőerőre helyeződött a hangsúly.)

A harmincas évek elején jelentősen átalakulásokon ment át az addigra már komolyan jegyzett társulat. 1931 telén visszatért Magyarországra A. Tóth Sándor, és ekkora tehető a két másik alapító tag, Fried Tivadar és Detre Szilárd kiválása is. (Utóbbi két év múltán saját, utazó bábszínházat hozott létre feleségével.) Az Arc-en-Ciel 1932 elejére tervezett új előadásai nem valósultak meg, sőt egész évben nem volt bemutatójuk. Tavasz végéig pedig egyáltalán nem játszott a színház. A személyi veszteségeken túl még jelentős mennyiségű bábot is el kellett adniuk a túléléshez. Ez az év volt a Szivárvány Színház számára a válság éve. Eddigre csak hárman maradnak a társulatban, Blattner Géza, Sigismond Kolos-Vary és a felesége, Wahl Aurélia. Az addig csak tervező Kolos-vary mozgatóként is bevonódott az Arc-en-Ciel életébe. 1932 decemberében nagy reményekkel indulnak a következő évnek, az addig alkalmi helyeken játszó társulatot befogadja Isadora Duncan testvére, Raymond Duncan a „Művészek otthonába”, de mivel Blattnerék nem tudják tartani a háromhavonta új előadásra vonatkozó feltételeket, 1933 áprilisára megszűnik ez a lehetőségük. A fentebb már idézett „bábmadzagok rángatására” utaló keserű sorok minden bizonnyal erre a helyzetre vonatkoznak. A tervezői munkában örömét lelte, hiszen a Divatrevü sikerén felbuzdulva kedvet érzett egy újabb előadás bábjainak elkészítéséhez, újabb nőalakok felvonultatásához. Így valósult meg 1932-ben a Foire aux figurines (Figurák vására) című előadás, amelyhez tizenegy bábot készített. Megjelent a színen Joséphine Baker, Miss Süvegcukor, a Lassú zenére keringőző nő, a Kígyótáncosnő, Madam L\\\\\\\\\'Express, az Indiánnő, Tavaszi áldozat, Marie Antonnoire és a Hegedűtollas páva is. A tíz nőalak mellett feltűnt egy férfi báb is, aki a kor neves konferansziéját karikírozta. Az előadás a Mannequins, azaz Manökenek alcímet viselte, így a Divatrevü egyenes folytatásaként tekinthetünk a darabra.

A megfogyatkozott csapathoz, Blattner hívására csatlakozott a régi barát, Walleshausen Zsigmond és 1937-ig ő volt az egyik legfontosabb munkatársa. Remek mozgató és termékeny alkotó is volt egy személyben. Jelenős szerepet vállalt az Arc-en-Ciel legjelentősebb sikerének, Madách Az ember tragédiájának színrevitelében.

1932-ben ünnepelte a magyarországi színházi és kulturális élet Az ember tragédiája bemutatójának 50. évfordulóját. Németh Antal, aki maga is a mű megrendezésére készült, az évben egy külföldi ösztöndíj segítségével egy hónapot töltött Párizsban, és Blattnernél lakott. Barátságuk a húszas évek elejéig vezethető vissza, amikor Blattnerék vásári előadásokkal járták a magyar vidéket, s barátságot kötöttek a fiatal, ígéretesen induló kezdő rendezővel, aki már gimnazistaként látta előadásaikat a Belvárosi Színházban, és még mindig elragadtatással emlékezett rájuk. Akkor a tervezett rendezés okán Németh minden gondolata Madách műve körül forgott, ezért azt javasolta Blattnernak, hogy mutassa be a Tragédiát bábszínpadon. Bármilyen elképesztőnek, sőt merészek tűnt elsőre az ötlet, Blattnert nem ijesztette el. Érlelte magában a színpadra állítás gondolatát, lefordíttatta a művet franciára, ebben nagy segítségére volt Walleshausen, aki jól bírta a francia nyelvet. A továbbgondolásban, a konkrét feldolgozásban is tevékeny részt vállalt Németh, sőt a fordítás meghúzásának kemény feladatát is magára vállalta. A kezdetek óta a mű problematikája ugyanis, hogy élő színpadon csak átdolgozva, jelentősen megrövidítve lehet bemutatni. Így ő határozta meg, hogy mely gondolatokat, mely szinteket kell kiemelni, vagy éppen kihagyni. Ennek az egy órányira rövidített szövegnek az alapján kezdte el Blattner színpadra álmodni a Tragédiát: „Csekélyke magyar és francia hozzájárulással valóságos tojástáncot kellett végigjárnunk, hogy kellő köntösben tudjuk kihozni az 1 óra időtartamú misztérium játékot. Szó sem lehetett az egész Tragédia lejátszásáról, és így az álomképeket összesűrítettük olyképpen, hogy Lucifer egy nagy forgó sorskerék előtt kommentálja a tűnő évszázadokat. A kereket forgató színész, aki magát az emberi Sorsot inkarnálta olyképpen, hogy maszkot húzva arcára féltestével merült fel a színpadnyílásból így forgatván el a kerék küllőiben alulról beillesztett képeket. Ezeket az akkori párizsi kolónia magyar festői festették: Kolozsvári, Tóth Sándor, Juhász, Rajk István, Prinner, Kiss Zoltán. A Tragédia bábuinak fejeit Csáky József mintázta. A Tragédiát Walleshausen fordítja át franciára, aminek átfésülését Fernand Pignatel francia író végzi nagy szeretettel.” A végső változatban az első három és az utolsó szín az eredetihez közel álló szövegét meghagyták, mintegy misztériumjáték-szerűen összefogva a drámát, a köztes részben pedig pergő jelenetsorba sűrítették a történelmi színeket és Ádám álmát. A három főszereplőt, Ádámot, Évát és Lucifert alsó mozgatású billentyűs marionettekkel keltették életre, amelyet Blattner még a budapesti évek alatt dolgozott ki, és az 1935-ös Ádám-misztériumnál is használt. Ezt a technikát, fejlesztette mostanra tovább. A megvalósításhoz Blattner maga köré gyűjtötte, mondhatni csatasorba állította összes egykori társát. A színeket más-más művészekre bízta. Kolos-Vary kettőt is készített, az athéni színt és az űrt. A produkció születésében végül több mint huszonöt művész (képzőművészek, színészek, írók, bábjátékosok) vett részt. A végső szövegváltozatot színészek olvasták hanglemezre, tehát a bábszínészeknek csak a mozgatásra kellett figyelniük. Az 1937-es Párizsi Világkiállításon az Arc-en-Ciel gigászi vállalását, nemzeti kultúránk Franciaországban ismeretlen kincsét, a bábos műfajt is megújítva megmutatni a „külföldnek", siker koronázta. A Tragédia aranyérmes diplomát kapott.

 

Kolos-Vary terve az athéni színhez

 

A kitartó barát és rokon, A. Tóth Sándor egy 1954-ben az Arc-en-Cielről szóló előadását ezzel zárta: „Tanulságul szolgál számunkra az a fanatizmus, amely végighúzódik Blattner Géza egész munkásságán. Nem lehet ezt a műfajt enélkül a fanatikus hit nélkül csinálni! Blattner Géza egyénisége, végtelen szerénysége, rokonszenves, minden féltékenység nélküli magatartása, amellyel minden tehetséget magához fogadott, a végtelenül szívós kitartás, amely minden nélkülözésen keresztül csak egy célt ismert, mindnyájunk legnagyobb elismerését érdemli meg (...) reméljük, hogy ez a nagy értékű és úttörő munkásság, amely gazdagítja a nemzetközi bábjátékos művészetet, egyszer Magyarországon is olyan elismerésre fog találni, amilyenre a világ fővárosában: Párizsban talált.”

Kolozsvári Zsigmond életét, művészi pályáját végigtekintve, az alábbi szavak rá is igazak: „egyénisége, végtelen szerénysége, rokonszenves, minden féltékenység nélküli magatartása, amellyel minden tehetséget magához fogadott, a végtelenül szívós kitartás, amely minden nélkülözésen keresztül csak egy célt ismert, mindnyájunk legnagyobb elismerését érdemli meg...”

A háború szétzilálta az Arc-en-Cielt, Kolos-vary soha többet nem tervezett bábot és nem is játszott. Ám bizonyos, hogy az a különleges, irigylésre méltó miliő, ami abban a néhány esztendőben körülvette ezt a közösséget, minden ott alkotó művészben életre szóló, szép emlékeket hagyott.[1]