A fotót Széri-Varga Géza készítette.

 

Gyarmati Gabriella

 

A művészi önfeltalálás narratívája.

Kohán György síremlékének szentelésére

Nagyrománvárosi ortodox temető, Gyula, 2020. október 27.

 

Csak ki kell mondanunk a nevét, és a magyar festészet történetének ismerői előtt azonnal körvonalazódik egy európai értelemben és viszonyrendszerben is egyedi és kvalitásos életmű.

Csak ki kell mondanunk a nevét, és tudjuk, hogy alkotói hagyatéka még ma is dialógusképes.

Csak ki kell mondanunk a nevét, és művészetének óriásasszonyai, sziklákat ledönteni képes férfialakjai megelevenednek.

Kohán Györgyről van szó.

De tudjuk-e, mi volt a festő célja? Műveinek többségével emlékezni és emlékeztetni akart. Emberekre, eszmékre, eseményekre, érzésekre, máskor az emberélet nagy fordulóira – hol tiszteletadásképpen, hol figyelmeztetésképpen, mementóként. Szépítés nélkül, valamiféle puritán pátosszal. Ahogyan Kohán életében, művei úgy ma is képesek valós interakcióba lépni közönségükkel. Hogy miért? Mert alig több mint három évtizedes pályája során csupán időtlen nagytémákat vetett fel. Javarészben aktualitásmentes témákat a közös, a kollektív emlékezetből, amelyeknek nem jár le a szavatosságuk. A festőnek ezért nincs szüksége tolmácsra, az interkulturális párbeszéd életében és halála után ötvennégy évvel is működik.

Életének és pályájának alakulását elvek és érzések vezérelték. Minden nap letette voksát az élettel számára azonos fontosságot képviselő szabad alkotómunka mellett. A védett akadémiai légkört azonban elutasította. A polgárlétet elutasította. A szocreál művészetet elutasította. A könnyű boldogulást elutasította. És szerencsére elutasított még valamit. A középszerűséget. Ezzel együtt a világot nem a személyes áldozathozatal perspektívájából nézte és mutatta. Művészete nem hordoz ideológiai üzeneteket, nem reflektál aktualitásokra. Kohán György története a MŰVÉSZI ÖNFELTALÁLÁS NARRATÍVÁJA.

Kohán tehetséges volt. Már fiatal korában felfigyeltek rá, így került Budapestre. A Liliom utcai internátusban töltött rövid időszakban készült az a fénykép, amelyen a fiatal, hosszú hajú, jól öltözött festőt látjuk. Derűs tekintettel, bizalommal tekint az ismeretlen jövő felé. A Kohán Képtár fogadóterében a belépőt köszöntő hatalmas méretű fotóportrépár másik elemén, Koffán Károly képén a több évtizedes terhelő művészlét által formált arcot látjuk. Egyértelmű, hogy mennyire nagy árat kellett fizetnie csodás életművéért, a Tornyai-plakettért[1], a két Munkácsy-díjért[2], a Kossut-díjért[3]. Hogy kinek? A sorsnak? A múzsájának?

Korai szimbolista látomásait, majd realista vízióit és a tekintete által konstruktivista hangvételűre szabdalt kompozícióit is egy felsőbb rendező elv irányította, a monumentális. A monumentalitás, amely nála komponálási eljárás,[K2]  valamint kifejezésmód egyszerre. Speciális arányrend és forma egyidejűleg. Minden, csak nem méret. Azt mindenképpen tudnunk kell, hogy művészetének e vonása teszi a Kohán-œuvre-t egyedülállóvá nem csupán magyarországi, hanem európai viszonylatban is. A Gyulán őrzött hagyatékkal olyasmit birtoklunk, amely vitathatatlanul az európai kultúrkincs részét képezi.

Kohánnak nem volt szüksége permanens formai megújulásra. Felesleges lett volna számára folyton új eszméket, formarendszereket, új igazodási pontokat keresni. Mégpedig azért, mert ő a tartalomra helyezte a hangsúlyt, az elmondandóra, amelyhez a megfelelő beszédmódot már igen korán megtalálta. Még csak huszonnégy esztendős, amikor elkészíti a magyar grafika történetének egyik legmarkánsabb alkotását, a Heverő bivalyt. Még nincs harminc, amikor megrajzolja élete főművét, a Háború emléke című tíz méteres frízt.

Formailag a figurativitás dominál az életműben, de élete utolsó éveiben, talán elhatalmasodó betegségének hatására, óriás méretű absztrakt képeket is festett. A diskurzus a közönségével ezen a ponton vált nehézkessé, hisz amit megfestett, azt csak ő érthette és érezhette. E műcsoport nagy formátumú lezárását adja egy drámai hangvételű és erejű, az öröklétnek szánt, a halhatatlanság pecsétjével megjelölt életműnek.

A koháni hangvétel és kifejezési forma ihlette a szakmai díjak sorát magáénak tudó Széri-Varga Géza szobrászművészt e síremlék művészi igényű átalakítása során. A festésmódhoz igazította az anyagválasztást, valamint a kemény és ellenálló gránit megmunkálásának módját. Az arc ábrázolását pedig szándékoltan nem valósághűre hangolta, hanem stilizálással maszkszerűre formálva vonta ki az evilágiságból. Széri-Varga Géza a megbízást, amely formabontó szobrászi megoldásra vonatkozott, a művész keresztlányától, dr. Árpásiné Kohán Máriától és férjétől, dr. Árpási Zoltántól kapta.

Az elmúlt években felépült a Kohán életművével színvonalában szinkronitást mutató új képtár, amelynek raktára most kap tökéletesen műtárgybarát berendezést. Mit tehetünk még? Két feladata van a hálás utókornak: egyrészt öregbíteni, mindenképpen a köztudatban tartani a festő (hír)nevét, másrészt féltve óvni hagyatékát. És akkor Kohán György békében pihenhet ebben a sírboltban.