Pinczehelyi Sándor Csillagcipelés című kiállítása
Roskó Gábor A barlangi gőte titkos élete című kiállítása
2020.09.18 – 2020.10.30.
acb Galéria
1068 Budapest, Király utca 76.
Pinczehelyi Sándor: Enteriőr
Abafáy-Deák Csillag
Csillagjárás
Roskó 2015-ös kiállításának címe: Az átkozott remény. Az ott bemutatott nagyobb méretű kompozíciók jelekre és az azok közötti viszonyokra épültek, és nélkülözték a narrativitást. A jelenlegi kiállítás – a száz évig is élő barlangi vakgőtével – mintha reflektálna az öt évvel ezelőtti kiállításra, és Roskó nem adná fel a reményt, vakon sem. Vagy talán éppen hogy feladta. A barlangi vak gőte pontosan száz év után támad, mindenütt ott van, a levegőben is, a spanyolnátha után száz évvel COVID19. Méghogy kopoltyúi vannak, ez a vírus csápja, ami bármihez odatapad, és hogy vak lenne, az se biztos, napvilágra jött. Pusztít, rózsaszín álruhában. A múltból jön, mintha Trianon centenáriumot szeretné még szomorúbbá tenni. Határokat feszeget.
Roskó: Spinoza álma, 2020, akril, farostlemez,
149 x 225 cm
A másik teremben Pinczehelyi, ha nem is száz éves emléket, de az ötágú csillagot tálalja nekünk, popártosan, Coca-Colával ébreszti, és minket is. Sarló-kalapács is van, és ott az aratás eredménye, a szalma bála, ötágú csillagba szorítva, amit már korábban kiállított nagyobb méretben. Üzen a múlt, szelídebben? A vörös csillag sok fiatalnak egy Heineken sörös doboz dísze. A művész 2020-as fotósorozatán, amit karantén idején készített, tornaszerként is kezeli a csillagot, cipeli, csillagkeresztre feszíti önmagát, de ez már játék. Kiüresítés is, csak váza van a csillagnak.
Pinczehelyi: Műveletek csillaggal, korpusszal II.
2020, giclée nyomat, 61x51 cm
Pinchelyi nem a politikum felől közelít az ábrázolás problémáihoz, hanem formai oldalról, a konstruktív, a dinamikus szerkezet, a tárgy-tömegkezelés, a stilizáló formaanalízis felől, miként lehet egy ismert jelet új szemszögből megközelíteni, intenzívvé tenni, rávilágítani jelentőségére, ill. jelentéktelenségére. Roskó szürreális-expresszív megközelítést választ karakteres portréiban, ha ez a szürrealitás-expresszivitás valós művészet-kultúrtörténeti jelenségen, személyek világán is alapszik. Közelről tekint alakjaira, az alakváltozásuk szembetűnő és szokatlan, emberi tulajdonságokkal vértezi fel az agancsos szarvast, aki olvas, ágyban fekszik. Az ábrázolt valóság-objektum képegységét megbontja ez a jelenség, de a gőte jelenléte is, kizökkenti (meghökkenti) a nézőt megszokott pozíciójából, egy irreleváns világban találja magát, amit értelmeznie kell, elfogadnia vagy elutasítani. Roskó a gőtével olyan objektumot helyez a képbe, amely mindenek fölött áll.
Roskó Spinozája meztelen, mint a barlangi gőte. A kép triptichon felosztása mintha a hármas oltárt gondolná újra, és egyúttal a remeték szent életét is elénk vetítené, mondjuk Szent Ferencét, de itt nem látunk madarakat, csak egy gőtét, a középpontban. Roskó Dávid királya nem épít templomot a frigyláda számára, a földön ül, mint egy jógi. A figura meztelen, rongyaitól megszabadult, akár a másik képen látható Spinoza, magasba emeli a gőtét. Felmutatja.
Pinczehelyi: Csillagcipelés I-VI. 1989, ezüst zselatin nyomat,
akril, ceruza, karton, 70x100 cm
Pinczehelyi kiállításának középpontjában az 1989-ben készült Csillagcipelés-sorozat áll. Pinchelyi Sándor, Csáji Attila és Kelemen Károly a hetvenes-nyolcvanas években a szocialista jelképeket vettek górcső alá, a hamisságát leplezték le, lefokozták, egy szintre helyezték a tömegáruval. Kelemen radírképei 2012-ben (Ernst Múzeum) is emlékezések, a kiradírozás a múlt részbeni kitörlését, egyben kitörölhetetlenségét is jelenti. Pinczehelyi 2020-ban nem radíroz, csak hullámokkal teremti meg az akkori és a mai időszak közötti távolságot és az idő rétegződését, az idő elfolyását. Rácsok mögé rejti mai önmagát, gesztusa dekonstruálás, egyben találkozás korábbi énjével. Nem a szimbólumra, hanem annak formai megjelenésére kerül a hangsúly. Bálázunk, egyenesen a kiállító tér közepén. Innen sokfelé vehetjük az irányt, csillagszerűen. Pinczehelyi nóvuma a hitelesség megkérdőjelezése, hatástalanít, az akkori ideológiával ellentétesen értelmezi a csillagot.
Pinczehelyi: Csillag-szalma,
rekonstrukció 1988-2020, vasdrót, szalma
Roskó Gábor az időtlen múltba kalauzolja nézőit, egy olyan világba, ahol ismerős alakok tűnnek fel, szokatlan helyzetben, ezzel Roskó megszűnteti a kép történeti referencialitását, egyúttal a vizuális jelek lesznek az uralkodók, mindezek révén a mába emeli a látványt, az idegennek ható gőtét szerethetőnek látja, láttatja, mintha a gőte tűrné az ember közelségét. Vagy épp fordítva van, az ember tűri el a gőte jelenlétét? Fogékony a vírusokra?
Az élet a legszebb ajándék, 2020 című képen három férfit és az ágyban fekvő, olvasó, agancsos szarvast látunk. Haldoklót, akinek még tudata tiszta, és végrendelkezik, vagy helyette végrendelkeztek? Az agancs a felszarvazottságra is utalhat, fölényt jelez, potenciát és erőt. A három férfi arcán a tanácstalanság jelét látjuk, sőt a közönyét, rájuk nem tartozik semmi.
Roskó: Az élet a legszebb ajándék,
2020, akril, farostlemez, 130 x 152 cm
Mindkét kiállításban világos a szándék, amelyet a visszatérés (visszanyúlás), és a visszatérés hogyanjában (a látás és a forma pop-artos megjelenítésében, a fény és az atmoszféra forma- és színátalakító erejében, az ábrázolt objektum érzékivé tételében) lelhetünk meg. Pinczehelyinél az elfedésben, távolságtartásban, stílbravúrban, a tartalmi asszociációk háttérbe szorításában, az optikai benyomásban.
Pinczehelyi: Csillag, Coca-Cola,
1988, akril. vászon, 100x100 cm
Pinczehelyinél nem a művek elmesélhető tartalma, analógiája a fontos már, hanem önértékük, míg Roskónál a mítoszokban-vallásban-szürrealitásban-allegóriákban-sorsokban megjelenő idegen elem (gőte, szarvas) válik képszervező elemmé. Ami mindként alkotó szándékában közös, az a játékosság, az irónia, ahogy művészi-történeti előzményeikhez viszonyulnak, az átírásban, a paradoxonokban, az élmény és folyamat együttese által a történeti-pszichikai tudatunk megszólításában, illetve az, hogy ezek a művek szerves, evolúciós továbbfejlesztése korábbi művészi törekvéseiknek, egyik művész sem áll szembe korábbi önmagával.
Roskó: Dávid király utolsó éneke,
2020, amril, farostlemez, 140 x 100 cm
Kölüs Lajos
Felpaprikázva
Roskó Gábor kamarakiállításán négy festmény: mindegyiken egy vagy több férfifigurát látunk. Ironikus és az allegóriák nyelven íródott, helyesebben festődött alkotások ezek. Roskó a címekkel is tereli figyelmünket és kíváncsiságunkat a szellemi és a hatalom által vezérelt világ felé. Négy kép, négy égtáj. Hol van itt kelet, és hol van itt nyugat? Van viszont észak, titok és idegenség. A hiány is jellemző, nincs női figura. Roskó mégis az egyesülés szentségét, a teremtést szimbolizálja, és az intimitást, a meglepettség, az önfeltárulkozás pillanatát ragadja meg. A gőte mint Örökkévaló jelenik meg, általa történik a teremtés, általa válunk valakivé, valamivé.
Pinczehelyi: Műveletek csillaggal és japán felirattal II-III.
2020, giclée nyomat, 61x51 cm
A Dávid király a kiszolgáltatottság ünneplése. Védtelen a figura, már nem is akar védekezni. Szeret, szeret valamit, és ez a szeretet az ember legkényesebb, legszemélyesebb és legvédtelenebb pontjaként jelenik meg a képen. Tud szeretni, nem vesztette el a szeretni való képességét. Roskó dehumanizál, Napóleonja elveszti karizmáját, a lovas jelenetben. Lovat ad a vakgőte alá? Napóleon békés polgár képét sugározza, itt már nem is igen látni a zsarnokság jeleit, a zsarnok megfosztatott valamitől, ami addig igazi erejét adta. Tolsztoj nyomán mondhatnánk, hogy a legyőzhetetlenség mítoszától fosztatik meg a lovas figura.
A testi szenvedélyekről is szólnak az alkotások, a társ utáni vágyról, önmagunkban is el vagyunk, de ez börtön is, amelyből szabadulni szeretnénk, mint ahogy Spinoza is teszi. Útra kel, úton van. Ezt a cselekvést Roskó a transzcendes érzetével is felruházza, a lélek ismeretlen határaival, rejtettségével, a szándéktalansággal, a véletlennel, mint olyan törvénnyel, amely minden mozgásban, cselekvésben megjelenik.
Roskó: Áldatlan állapot, 2020,
akril, farostlemez, 120x120 cm
Az élet a legszebb ajándék című képen látható jelenet csöndes és diszkrét. Az ágyban fekvő agancsos szarvas olvas, mintha a Tudás Fájáról szakította volna le a gyümölcsöt, mely lehetővé tette számára, hogy tudjon olvasni. Elvesztette ártatlanságát, bűnbe esett? A képen látható három férfiben szégyenérzet (közöny?) bujkál, ez nem az ő művük, ha mégis, tagadni fogják, hogy közük van hozzá. Bár az agancsok az életerőt sugározzák, a nyugodtan fekvő szarvas teste elfogyóban van, be fog következni, amire senki sem számított. Vagy menthető az élet? Menteni kell akkor is, amikor már lehetetlen, nincs több gyógymód, gyógyszer.
Pinczehelyi: (Fekete) csillag, Coca-Cola,
1988-1990, akril, vászon, 100x100 cm
A művészettörténeti kánon paradigmaváltó alakja, Pinczehelyi Sándor előtt tiszteleg az acb Galéria. Pinchelyi saját magát sajátítja ki, tulajdonítja el, egyben az ismétléssel, önreflexióval újrahangolja korábbi reminiszcenciáját, a korhoz igazodva. Visszaemlékszik, egy múltbéli tapasztalatot felidéz. Mintha emlékezeti javulást akarna elérni a múltbéli motívumok megjelenítésével, visszaidézésével. Egyben emlékállítás is, allúziókkal, valami talán korábban észrevételi küszöb alatt maradt, most ideje van erre az ismeretlenre rálátni, szóra bírni. Nem a történelem fantomjait keresi, nem is a kísérteteket. A kézzelfogható valóság reprezentációit gondolja újra. Az esztétikai autonómia irányába mozdul el, az önismétlés csapdáit elkerülve, a politikum, a politikai szempont háttérbe szorul, és indirektebb értelmezésnek nyit teret a formai absztrakciókkal.
Pinczehelyi színekkel és formákkal dokumentál, hitelesít. A tér és idő ambivalenciájára irányítja figyelmünket, a reklám hatására, a forma időtlenségére és többértelműségére, jelentésváltozására. Már nem eszmékkel küzd, hanem a geometriával, testtel és jelképpel, a fotográfia adta lehetőségekkel. Nem a régi világ jelenre ható erejével néz szembe, hanem a változás szabadságával, hogyan is lehet az eredetit újraértelmezni, elszakadva az eredeti alkotás művészi-gondolati toposzaitól, de nem szakadva el a művész belső világától, miként is viszonyul régi önmagához, régi alkotásaihoz.
A csillag rég nem szimbólum már, a vörös csillag tiltott jelkép. Finoman utal erre a tényre, egyben vállalva korábbi önmagát, művészi attitűdjét és gondolatait. Warhol nyomán megváltoztak az eredetiség és a kreativitás fogalmai, határok mosódtak el a másolat és az eredeti között. Pinczehelyi festői (fotós) retorikájának befogadása erőfeszítést igényel a tárlat látogatójától. Egyrészt túl kell lépnie az „aha” élményen, hogy ismeri azt a kort és szimbólumait, másrészt kapcsolatot kell keresnie az újonnan született művek és a ma között, a mai korban felvetődő ideológiai jelképekkel, szimbólumokkal.
Pinczehelyi, Sarló és kalapács II.
1988, akril, vászon, 100x100 cm
Az új alkotások olyan rezdülések, amelyekben ott van a mai világ vibrálása is. Nincs szó önmitizálásról, de paradox helyzetről igen, önmagát parafrazálja, keresztet állít a búzakalászokból (Műveletek kalásszal II., 2020). A keresztmotívum (önmaga árnyéka) jelenik meg a Műveletek csillag és japán felirattal II. (2020) és a Műveletek csillaggal, korpusszal II., (2020) című printeken is. Mintha minden elmosódna, összemosódna, semmi sem biztos, a semmi vált volna uralkodóvá. Korábban az űrt mutatta meg a valóság és a hazugság világa között ((Fekete) csillag, Coca-Cola (1988–1990), Csillagcipelés III. (1989). Ma vizuális-esztétikai értelmezés felől közelít ugyanazon jelképekhez, egykori alkotásokhoz, egykori önmagához.
Mintha a múlt nem adná meg magát, mintha lehetetlen lenne az emlékezés. Felejtés van és üresség. A múlt a hullám-rácsok mögött van, láthatatlan. Ha fel is idézzük a múlt szimbólumait, ma már egészen más érzelmi-gondolati kontextusokkal bírnak. Valóban kiüresedtek. Talán végérvényesen. Disszonancia van a múltban történelemalakító folyamatokat jelképező szimbólumok és a mai világ szimbólumai között. Minden szelíddé vált. Miként Roskó agancsos szarvasa is. Nem menekül. Olvas. Nincs felpaprikázva.
