Novák Attila képzőművész, vizuálpedagógus (balról),
Aranyi Sándor képzőművész, a SZÖG-ART Művészeti Egyesület elnöke,
a tárlat kurátora (középen) a kiállítóval, Kukár István képzőművésszel

 

Novák Attila

 

A semmi táján… Fehéren-feketén

Kukár István képeiről[1]

 

A tájfestészet – ha létezik még ilyen fogalom a mai kortárs művészetben – a mögöttes gondolati síkok, az utalások, valamint a tér és forma dimenzionális különbségének hangsúlyaiban keresi a kifejezési lehetőséget. Könnyű az ábrázolás atmoszférikus csapdájába esni! Az impresszionizmus könnyed spontaneitásától a formális ortodoxiák számtalan lehetőségén át a színvilág invenciózus átírásáig csábíthatnak a lehetőségek.

A táj és az ember viszonya személyes. A megélt élmények és vágyak, a kivonulás vágyának térbeli megtestesítésének helyszíne. A teremtett világ és a vizuális élmény kettősége keveredik a megfestett táj esztétikai értékeiben.

 

 

Kukár István igazi „alföldi lelkületű” kötődésekkel rendelkező alkotó. A gyerekkora a dobozi táj befogadó környezetében telt. Lakhelye a Gyula melletti Gyulavári is tipikus körösmenti közeg. Végtelen horizontok és az azokat megtörő facsoportok számtalan variációi adják a békési táj látványának változatosságát. Tornyai szavaival a „shömmi” az, amit megragadhat a festői szándék.

Kukár is megkapta tanulmányai során a tájképfestészetre való inspirációkat. Többek között középiskolás éveiben Gyulán, Székelyhídi Attilától, aki nagyvonalú és invenciózus stílusával remekül gyúrta egybe sajátos festői hangsúlyait a képein jelen lévő hétköznapiság esztétikájával. Szegeden a tanárképző főiskolán a nyolcvanas évek derekán a hódmezővásárhelyi alföldi festészet meghatározó szerepet kapott a rajz tanszék festői elvárásaiban. Főiskolai tanára, Aranyi Sándor ettől kissé eltérő módon korrigálta. Erős, kontrasztos színvilág és zárt, tömör kompozíciók jelennek meg Kukár munkáiban is. A harmadik jelentős állomás Kukár István vizuális tanulmányaiban az Iparművészeti Egyetem. Ennek hatására a kortárs művészet számtalan műfaji sajátossága, – mint kifejezési lehetőség – még szorosabban kapcsolódik addigi munkásságához. Nem megnyittatja, hanem bezáratja kiállítását. Nagyméretű képeinek részleteit elárverezi, s a jelenlévők igényei szerint akár darabokra vágja.

 

 

Még egyetemi évei alatt két csoporttársával megalakítják a 3T Csoport NSZK néven a kortárs képzőművészet műfajaiba kísérletező jelleggel belevágó alkotói közösséget. Performanszok, installációk és rendhagyó bemutatkozások jellemzik a csoport tevékenységeit.

Emellett, sőt ezt megelőzően a Gyulai Alkotókör (GYAK) alapító tagja, egyben vezetője is. Elöljáró szerepet vállal a kortárs művészet iránti érdeklődés és befogadás kialakításában Gyulán és a környező térségben. PART néven alkalmi művészeti találkozókat szervez a Fekete-Körös hídja mellé Városerdőn, ahol rendhagyó módon installációkkal, land art munkákkal, performanszokkal kísérleteznek a jelen lévő alkotók.  

Kukár István alkotói felfogása a „tájképfestészetében” közel áll a jó értelemben vett provincializmushoz. Tipizál és redukál. A formákat nem sűríti, hanem – mint egykori akciójában konkrétan meg is tette, – kivágja a nagy egészből. A föld, fa, ég hármasából a lehető legkevesebbet, de önmagukat teljességében hordozó képi elemeket szintetizálja. Az alföldi táj, mint motívum konceptuális szekvenciákká alakul sorozatában. A személyes és konceptuális kettősége jellemzi képeit. 

Gyulán, a Kohán Képtárban nagy, letisztult teret töltött meg sorozatával K in K 43 címmel. Munkái hármas egységben futottak körbe a falakon. A képek a fal síkjai szerint transzformálódtak egy újabb koncepció irányába. A három falon három nagyobb méretű kép határozta meg az ikonikus képek tematikáját. Három kép, három stádium. A méteres négyzet alakú vásznak felületén vastag festék struktúrák koncentrikus örvénye az egyedüli látvány. Először a fehér, majd a színes valőrök, és végül a fekete festékbordák bontják meg a felületet. Kétségkívül pólusokat, meghatározó pontokat jelöltek a térben. A hatalmas tér kubusában az organikus egység és a folyamatos változás kettőssége tette egyedivé, forrasztotta egy alkotássá a műveit.

 

 

Békéscsabai kiállításán a téri adottság újabb koncepció létrehozására adott lehetőséget, ahol a részletek kaptak erősebb hangsúlyokat.[2]

A sorozat látszólag kisebb méretű tájkép variációkból áll. Kukár ezeknél a képeinél stiláris kifejezésekkel keresi az összefüggéseket, amit tovább formálhat konceptuális viszonyokká. A koncepció lényege a tájkép, mint önmaga ikonja. A lehető legkevesebb formát, az alföldi táj redukált motívumait, jelképeit, a minimális képiséget magában hordozó állandót és változót formálja tájképi ikonná. A horizont és a növényi formák foltszerű síkjainak viszonyából formálódnak a sorozat darabjai. Az ikonikus forma „változásait” szemléli, s egyben tapasztalja a struktúrákon, anyagokon, felületeken, szín és színtelenségen, anyag és anyagszerűtlenségen, a mesterséges és gesztusszerű átlényegülésükön keresztül.

Képeinek sorrendisége, kommunikációja egymással és összhatása az adott téri lehetőségek és koncepciók függvénye. Az utak mások, de a végpontok ugyanazok maradnak. Kukár sorozatával végigjárja a festői felfogások repertoárját úgy, hogy egyben tudja tartani műveit. A látottak és tapasztaltak mögé koncentrál, minket, a befogadókat is oda invitál. A valóság, és a képi valóság paralel és paradoxon helyzeteit a magunk kódrendszerével járhatjuk be.

 

 

A konceptuális gondolat, a látottak befogadása által térben és időben újrarendeződik. A táj látszólag banális fragmentuma másodlagossá válik, eszköz lesz, de abból az egyik legszemélyesebb. A táj mint a valóság része a képi valóság részévé válik. Kukár „elhagyást” hirdet, aposztrofál, mégis ragaszkodik. Feloldhatatlan viszony marad, ami bárhol, bárhogyan folytatódhat. Ennek személyessége csak alkotói magatartásának kérdése. Kukár István képeiről elmondható, hogy a saját festői evolúciójának alkotói DNS-ét kapjuk meg tanulmányozásra, képi lenyomatainak egymásba fűződő vizuális élmény-spiráljának a kódolásával.

A spirál, mely önmaga egyre magasabb szintű íveiből formálódik, valaha – ha nem is ebben a térben, de – ebben a szellemi műhelyben is formálódott, kapta meg ívei sugarát, rész-egész láncolatát. Most, hogy önmagát formálja, keresi viszonyrendszerét az eredmény, a komplex vizuális nyomhagyás. A fehértől a feketéig oda-vissza. A többi meg csak az illúziók játéka.

Az alkotás folyamat. Talán ennyi, nem több, nem kevesebb. Bennünk, mellettünk, utánunk… A tartalom állandó. Mint a talpunk alatt a föld, előttünk a fa és fölöttünk a végtelen égbolt…

 

A fotókat Novák Attila készítette.