Martin Wanda a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban
rendezett kiállításán

 

Beck Zoltán

 

Innocence and Experience

Martin Wanda önálló kiállításának megnyitójára[1]

 

Békéscsaba (H), 2020/09/24

 

Azzal, hogy a párhuzamosok mit is csinálnak a végtelenben – amelyet voltaképpen fogalmi szinten el sem tudok különíteni a beláthatatlan végestől – nem tudok mit kezdeni. A párhuzamosságok, ha vannak is, ebben a beláthatóságban izgatnak. És, bármily furcsa is ezt állítanom, azaz az axiomatikus igazsággal szembemennem, valójában a párhuzamosok itt ebben a kiállítótérben találkoznak: és ezek a találkozások azok, amelyek más művészi minőséggel kecsegtetnek bennünket.

Tudom, távolról indulok – mégis többszörösen meg kell ezt tennem. Elsőként is azért, mert az alkotói életpályából valamiképpen érvelnem kell azt, miért éppen én állok most itt, önök előtt, előttetek: miért én vagyok az, akit ennek a kiállításnak a megnyitójára felkértek. Megjegyzem, korántsem kívánom ezt a megszólalást a magam irányába fordítani, így aztán erről az „én”-ről éppen ennek a másiknak, Martin Wanda képalkotónak a világából kísérlek meg rátekinteni. A helyzet tehát ontológiai értelemben megváltozik ebben a pillanatban: Wanda teremti számomra a megszólalást, és nem én teremtem a megszólalás által az ő művészetét. Éppenséggel éppen az általa létrehozott korpuszon függ az én egzisztenciám. És ez a magam számára legalább elegendő is volna ahhoz, hogy alkotó munkáját nagyszerűnek és erősnek lássam – hiszen létezni enged. De, hangsúlyoztam az imént – nem én vagyok most téten.

Tinédzser volt akkor, amikor először találkoztunk, bizonytalan, a világra és önmagára való érzékeny rákérdezéstől azonban láthatóan már akkor sem rettent meg. Kritikai-értelmező magatartása amolyan, ahogy mondani szokták, koraérett tinédzsernek, kis felnőttnek mutatta, amiben valójában semmi nem igaz: éppenséggel a felnőttség egyik megtapasztalható jellemzője a bátorságunk elvesztése, a kíváncsiság felszámolása, az alkalmazkodás és én-védelem praktikuma, a retorikai önvédelem. Szóval inkább úgy fogalmaznék: kíváncsi emberrel találkoztam, olyannal, akinek akkor még egyetlen fotóját sem láttam, ám akiből sugárzott az, hogy ezt a kockázatos értelmező magatartást immanens módon bírja. 30Y-t hallgatott, és bízom abban, hogy a dalaink képesek voltak arra, hogy inspirációt és biztonságot nyújtsanak a számára: ami voltaképp azt jelenti, hogy merje vállalni vértek, páncélzat nélkül az emberi létezés értelmezésének kockázatát. Szóval ez a biztonság éppenhogy védtelenséget jelent – legalábbis a hétköznapi értelemben.

 

Martin Wanda kiállítása a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban

 

Másodjára – maradva az összetalálkozó párhuzamok talán ügyetlen hasonlatánál – ennek az alkotónak egy időben aszinkron, de vele egybefonódó esztétikai és praktikus szakmai viszonylata van: édesapja nagyszerű fotóművész, akinek képi látásmódja, amint azt a párhuzamos történetekben befogadóként ténylegesen megtapasztalhatjuk, jelen van Martin Wanda képein. „Father and daughter photographers” indít a kissé bulváros cím, egy cikk róluk az online térben, de itt, és ezt kell megértenünk, nem generációs találkozásról van szó, nem folytonosságról, hanem az autonóm alkotói ihletettség átadásáról. Hiszen nem szimplán képi beállítások, képkivágások vagy technikák mimikrijeként van jelen a „post-subcultural scene”, amelyben a dokumentarista igényű befogadó rácsodálkozhat a negyven évnyi távlatra, vagy éppenséggel a ma brit és a tegnap magyar világainak különbözőségeire és hasonlóságaira. Hanem két világállítási kísérletnek lehetünk tanúi, amelyek egymásra reflektálnak, dialógust folytatnak, beszédbe elegyednek. Gábor képei ily módon tehát mintha újra elkattintódnának abban a pillanatban, amikor Wanda fotót készít, és viszont: mintha Martin Gábor a lánya képeinek lehetőségeit is megörökítette volna.

Harmadszor – hogy ne feledjük, még mindig a párhuzamosokkal bíbelődöm: William Blake a 18–19. század fordulóján megírja két versgyűjteményét: a Songs of Innocence és a Songs of Experience címűeket. Aztán ezek a versek egymás mellé sodródtak, 1794-ben már így, együtt jelenteti meg a költő a maga versgyűjteményét. Nem mellesleg, feljegyzik azt is róla, hogy a Tapasztalás dalai mindössze huszonnyolc példányban jelent meg a költő élete során. Azt is mondhatnánk kis túlzással, ő maga volt saját szövegvilágának írója, olvasója és értelmezője is. Hiszen az Ártatlanság dalait a Tapasztalás dalai már önmagában is értelmezi. Ha ehhez behívjuk azt is, hogy Blake maga illusztrálja verseit, ily módon képként gondolkodva a versről magáról is, mint szövegfoltról a lapon, akkor látjuk: a költői akarat nem csupán szavak konstruálta világot alkot, hanem teljes, megtapasztalható és bejárható, de értelmezésével együtt álló képi, vizuális univerzumot. Blake azt írja egyhelyütt versfestményeiről:

„Egy festményen egyetlen homokszem, egyetlen fűszál sem lényegtelen – semmiképpen nem lényegtelen folt vagy nyom.”

 

Martin Wanda fotóművész, a Canon európai nagykövete

 

Martin Wanda koncepciózus sorozata, amelyen éppenséggel ő maga a modell, ennek a Blake-i esztétikának a kijátszása. Mert Blake intenciózus módon gondolja el ezt a lényegiséget, amelyben az alkotó direkt módon tartja kezében az alkotásának minden egyes mozzanatát, ám ezt itt nem így, hanem reflektált kijátszásban látjuk – úgyis mondhatnám, a komponált szándékolatlanság, a komponált véletlen az alkotói szándék, amely az eseménytelen életdarabot – a Covid-járvány következményeként a karantént, azaz a szociális izoláltságot, amelyben nem történik semmi – helyezi érdeklődése centrumába, teszi sajáttá, esztétizálja, mintegy ezzel birtokba veszi. És nincsen többé kiszolgáltatva: az I am a part of helyére az I have kerül. Az alkotó tehát az, aki megalkotja a magára vonatkozó értelmezését – így aztán nem őt, hanem az értelmezés lehetőségét látjuk a képen. A social distance valójában tehát éppen az önmagaságához való viszonyban, ha úgy tetszik, távolításban és közelítésben, intimitásban, játékban vagy magányban, szórakozottságban vagy kosztümös szerepben ragadható meg. És ezt talán nevezhetném a Martin Wanda nevű fenomén párhuzamosságának.

 

Kedves barátaim, hölgyek és urak, ezeknek a párhuzamosoknak a mentén ajánlom tehát bejárni Martin Wanda képi univerzumát!