Szilágyi András
Csend és élet
Szilágyi Péter békéscsabai festőművész kiállítása
a Csabagyöngye Kulturális Központ Békéstáji Galériájában
Csend és élet. Csupán ennyi minden. A régió képzőművészeti tanintézményeiből (szabadiskoláiból) sok tehetséges fiatal került felsőfokú képzési helyek intézményeibe: Budapestre, Pécsre, Kaposvárra, Szombathelyre, Egerre, Nyíregyházára, Nagyváradra, ahol, mind az objektív technikainak, mind a szubjektív, alkotóinak nevezett feltételek (mester és tanítványai) lehetővé teszik/tették a képzésben résztvevők alapos mesterségbeli felkészülését. Az új nemzedék tagjai közül többen a választott képzés elvégzését követően azonnal, többen néhány év kitérő után tértek vissza szülőföldjükre. Az 1991-ben megalakult Békéstáji Művészeti Társaság regionális elvű, meghatározóan megyei, területi szerveződésű képzőművészeti alkotóközösség szívesen fogadta/fogadja soraiba az új jelentkezőket, a pályájukat elkezdő képzőművész alkotókat. Elősegítve ezzel a társaság szűkségszerű generációváltását, illetve azon folytonosságot, amelyben, minden egyéni alkotói különbözőség ellenére, az esztétikai értéket teremtő művek kortárs létrehozása, bemutatott jelenvalósága és nem utolsó sorban egymás tisztelete az, ami meghatározó, összetartó szellemi alkotóerővel bír. Pontosabban, a már létező és vállalható helyi képzőművészeti hagyományokon túl a jelenben, KÖZÖSSÉGI ARCULATBAN, az alkotók együtt (is) vállalják műveik közös kiállítását, az egyetemes és helyi (nemzeti) vizuális szellemi áramlatok esztétikai mineműségű közvetítését. Az ezredfordulót követő években jelentkező új alkotók vizuális szellemkörét azonban már nem az ideológiailag ajánlott (vagy elkötelezett) tematikai uniformizáltság stiláris, jóindulatúnak kevésbé sem mondható, elvárt alkalmazkodási kényszere határozza meg, hanem a posztmodern korunk utáni párhuzamos valóságok kora, amelyben nincs meghatározó szellemi irányzat. Az önálló pályaépítés megváltozott feltételrendszere új kihívások elé állítja a fiatal alkotókat. A látás éppoly természetű, mint a megértés. Mindez olyan morális-szellemi értékválságban válik képzőművészeti életkérdéssé, amikor az európai kultúra bizonytalansága, az egyetemességébe vetett hit megrendülése folyamatában is követhető. Az újonnan felvett tagok sorában Szilágyi Péter festőművész bemutatkozó tárlata örömteli meglepetés.
A békéscsabai születésű alkotó 2014-ben végzett az Evangélikus Gimnázium művészeti szakiskola festőosztályában, majd a budapesti Képzőművészeti Egyetem festő szakán folytatta tanulmányait, ahol 2019-ben festő szakon, 2020-ban tanári szakon kapott diplomát. Tanulmányai során alkotói ösztöndíjban, több mesterséget elsajátító elismerésben részesült, amelyből kiemelendő a Barcsay-díj. Arra a kérdésre, vajon a kiállított művek milyen vizuális szellemtérben értelmezhetők, a válasz csak közelítő lehet. Közelítő, hiszen a művészeti alkotások létállapota alapvetően nyitott, s annak befogadása csupán közelítő lehet a mű teljességéhez képest. A befogadás folyamatában a Szilágyi Péter által létrehozott vizuális szellemtér a csend és élet végzetesen változó viszonyrendszerét értelmezi. A látás értékel és értelmez, de kiállított művekből levonható a következtetés: a megfestett formák és színek kompozíciós elrendezésének, mozgásba hozásának személyes inspirációs alakzata van. A térbe helyezett alakzatok olyan csendélet-kompozíciók, amelyekben a természeti- és tárgymotívumok legalább annyira jellemző összetevők, mint a redukált színvilág. Vélhetőleg az egymástól elválaszthatatlan két program igen erőteljes kihívás lesz a jövőben számára. A kölcsönhatások viszonyában a művek befogadását segíthetjük azzal a fenntartással, hogy nem csupán azt az esztétikai értelemben vett látványt véljük magunkénak, amit meg tudunk nevezni. Az intuitív megérzés átsegíthet bennünket a fogalmi-nyelvi korlátokon. Pontosabban, az általa festett csendéletekben nem csupán a természeti tárgyak részleteit, elszáradt fatörzsek, gallyak darabjait, megmunkált, nyers fatárgyait, tégláit érzékelhetjük, hanem a kompozíciók zenei értelemben vett dallam-foszlányai (is) hallhatóvá válhatnak számunkra. A kiállítás anyagát, zenei műfaja szerint olyan egy ciklusokba komponált „képetűdök” egészeként is értelmezhetjük, amelyben a természetet átható „csend” meghatározó hatáselem. Másképpen fogalmazva, a homogén csendtérben a függőleges és vízszintes elrendezésű kompozíciók áthatásukban a képeket kifejező (szinesztéziát rejtő) versek elégikus panaszainak tekinthetőek. Olyan posztmodern vizuális pasztorálokat láthatunk, hallhatunk tehát, amelyben az enyészet, a geometriai formák épített játékában pedig a színek-összhangzattana szólalna meg. Mindeközben a színek térképző tulajdonságait (a vonzalom és tudatosság, az érzelem és értelem átmeneteiben) a földszínek árnyalatait az érzékeny színátmenetek (a világosabb vagy sötétebb) használatával érvényesíti az alkotó. A természet, mint kifejezett környezet, nem csupán mesterséges módon kialakított térképződmény, nem csupán síkforma, nem csupán játékosan szervezett alakulásmód, hanem megváltozott lépték és arányrendszer is. Ugyanakkor komor látásmód is, hiszen a világ preparált vizuális szellemterében a felborult egyensúly is jelen van, amit, csak az élő-szerveződő (felépülő-lebomló) makro- és mikrokozmosz tarthat harmóniában. De a művek vizuális szellemterében a formatartalom is öröklődik, mint az élő anyag a természeti végtelemben. Szilágyi Péter a vonal, a folt, a szín és tömeg formateremtő erejének különbözősége által igyekszik a korunkat kifejező időnek vizuális formát adni. Mint ahogy kezdtem. Csend és élet. Csupán ennyi minden. Az ígéretesen induló festőművésztől, az értelmező múzsák megszólításában, ennél többet nem is kívánhatunk.
