Mácsadi Orsolya
Művészet által eggyé válni
Magyar Mónika és Szőcs Géza grafikusművészek Szemlélek című kiállításáról[1]
Legyetek mindnyájan egy! – szólt János evangéliumának egy részlete az idei Ars Sacra fesztivál jelmondataként. – „Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” – folytatódik az idézet. Eggyé válni Istenben, és megtapasztalni a csodát a Földön, talán csakis a művészet által lehetséges.
Nem klisé már a művészetről mint vallásról beszélni. A művészet templom, ahova lélekben fejlődni, tanulni vagy merengeni megyünk, megvan a maga szakralitása a kultúrában, hiszen ki ne gondolna a világ szépművészeti múzeumainak építményeire, melyek a görög templomokból ismert timpanonjaikkal, korinthoszi oszlopaikkal és lépcsőikkel vezetnek minket a művészetek szentélyébe. Illik ezért megállni a munkák előtt néhány másodpercre, hogy megadjuk a lehetőségét a párbeszédnek a mű és műélvezője között. Erre a kölcsönhatásra utal a Szemlélek, most nem csak Magyar Mónika munkája, de egyúttal a kiállítás címe is. A művészet segítségével a műalkotás és egymás szemlélésében, egymásra való figyelésében válunk mindannyian eggyé.
A szem Magyar Mónika grafikai munkásságának egyik fontos motívuma. A szem egy érzékszerv, látásra és láttatásra is asszociálhatunk általa, valamint a művészet által elvárt, másképp látásra is utal. Ezt a gondolatiságot rögzítik a Szemem fényei, a Szem, és a Szemfény sorozatai is, visszautalva a műalkotás és műélvező párbeszédére.
Magyar Mónika: Szent II.
Papír, szén
Szőcs Géza és Magyar Mónika házaspárként együtt, de mégis a saját útjukat járva adnak számot művészeti hitvallásukról. Mindketten bátran nyúlnak a grafika technikáihoz, kísérleteznek, vonalaik őszinték. Alkotásmódjukban gyakran visszaköszön a kollázs jelleg és a részletgazdagság, a sokszor egymásra festett vagy ragasztott rétegek mind külön jelentéssel bírnak és gondos figyelmet várnak nézőjüktől.
Magyar Mónika munkái részletgazdagok, ugyanakkor drámaian sűrített grafikák. Szénrajzain nem egész tereket, épületeket látunk megelevenedni, hanem azok legjellegzetesebb részletei igazi drámai jelenetekként rajzolódnak ki előttünk. Ezzel szemben Szőcs Géza munkái absztrakt és figuratív ábrázolás határán mozognak, hol az egyik, hol a másik lesz a domináns, függve a megeleveníteni kívánt gondolatiságtól. Mindkettejük munkái különleges darabjaivá váltak a magyar grafikának, pedig sokszor gyötrelmes út vezet az alkotómunkában a sikerig.
Magyar Mónika: Szent I.
Papír, szén
Művésznek lenni ugyanis azt jelenti, hogy nem fordítok hátat. Vállalom a rám szabott sorsot, mert a művészet is egy ránk szabott sors. Egy áldozat, egy hitvallás, egy staféta, amit vinni kell tovább. Benne tükröződnek nemes és hitvány törekvéseink, egy fontos része életünknek, akár bármelyik vallás, amit magunkénak tartunk. Az alkotás imádság, a műterem kápolna. Így az alkotás nem más, mint egy vallomás, egy önvallomás, a mi magunk esendőségéről, az emberiségéről, a saját fájdalmainkról, melyek a lényünk legmélyebb bugyraiból törnek elő.
Pontosan ilyen önvallomás Szőcs Géza művészetében a három alkotás egymás mellett, melyek több különböző értelmezést is hordoznak magunkban. A vaslemez fára applikált munkájából önkéntelenül is asszociálunk a Golgotára. A vaslemez maga Krisztus, Isten fia, az az Isten, aki saját képmására teremtette a világot, a kereszten Krisztus mellette függő jó és rossz emberrel. A két másik munka Veronika kendőjét idézi, ezek a művek ellenben, az alkotói szándékhoz híven nem csak együtt értelmezhetőek. A nagy vaslemezt az élet edzette, maratta, a benne ejtett karcolások az idő, az élet barázdái, egy igazi önarckép. Az alkotás folyamatának gyónásában is önmagunkról beszélünk, bánjuk a saját bűneiket, ércesen vagy tompán a saját segélykiáltásunk hallatszik bennük.
Szőcs Géza hitvallása: csinálni kell. Mindig, mindegy, hogy mi lesz belőle. A vallásosság akkor szép, ha nem sokat formálunk rajta, ha úgy tárjuk fel, ahogy jön. És ő pontosan ezt teszi. Attól a perctől, hogy megragadja az ecsetet, nem ítél, nem méricskél, az isteni erő vezeti kezét, aztán újabb ülésekből egyszer megszületik a forma. A művészet átível határokon, a művészet képes arra, amire csak a vallás képes. Megteremtjük az illúziót, és hiszünk benne. Hisszük, hogy léteznek még a szemünk előtt láthatatlan dimenziók, hogy ezek a terek egymásból egymásba nyílnak, terek, melyekben talán már fizikailag is jártunk vagy csak vágyaink vezetnek oda életünk zajos utcáiról.
Szőcs Géza: Arckép I., Nyomóforma, és 40 nap
A két szélső vászon, nyomat, a középső maratott lemez, fa
Más ezzel szemben Magyar Mónika alkotási habitusa. Az ő vallomása megfontolt, gondosan felépített, figuratív ábrázolásmódban tárja elénk mondanivalóját. Nála a vallásosság témája néha fényárban úszó gótikus templomok belsőiként, néha egyházi közösségként jelenik meg, ahogy azt az Ima című kép is mutatja. A színek meghitt hangulatot idéznek, ahol a hűvös templombelsőkben az üvegablakokon átszűrődő fények simogatják arcunkat, máskor a ministránsok zárt, hívságoktól távoli ábrázolásában látjuk e közösséget.
Szőcs Géza: Személyes tereim kékben.
Akril, vászon
Az Ars Sacra kifejezésen elsősorban a keresztény művészetet érjük, holott a vallásosság ennél sokkal régebbi múltra tekint vissza. Ahogy a keresztény vallásban, a Bibliában egymásra mosódik az Ó- és az Újszövetség, úgy keverednek Szőcs Géza művészetében is a kezdetektől jelen lévő archetípusos ábrázolások, a távoli, talán keleti, az igazán sámánival, a kereszténység előttivel, gondolva itt a különböző rétegek alatt megbújó, írásjelekre és szimbólumokra emlékeztető sajátos jelrendszerre.
Szőcs Géza: Arckép I., Nyomóforma
Magyar Mónika himbavassal és szénnel gondosan megmunkált lapjain viszont nem csak kárhozatra ítélt lények jelennek meg. Az ő művészete is feltárja a dimenziókon túli világot, ahol terek és idők kapcsolódnak egymásba.
