Mesék álló- és mozgóképeken – Gyulai Líviusz grafikusművész kiállítása
2017.11.03. − 2018.01.28.
Vigadó Galéria (Pesti Vigadó)
1051 Budapest, Vigadó tér 2.
Abafáy-Deák Csillag
Végtelen bajnok
Ha valaki nem ismeri Gyulai Líviusz munkáit, közel 60 éves életművét, mégsem biztos, hogy nem találkozott alkotásaival. Mindig olvasó nemzet voltunk, és az ún. átkosnak volt egy olyan előnye, hogy könyvekhez, irodalomhoz bárki könnyen hozzájuthatott. Vették és olvasták is. Így sok könyvespolcon ott lapul egy Psyché (Weöres kötet), vagy más kiváló magyar és külföldi is író kötete, valamint gyerekkönyvek, Gyulai Líviusz borítóképével, illusztrációival.
Utazóféle vagyok. De sosem csak átutazó. Arra vágyom – s tudom, e kívánságom mind elérhetetlenebb -, hogy elidőzhessek egy-egy munkám világában, a képzelet számomra nagyon is valóságos színhelyén, olvashatjuk a kiállítás igényes katalógusában (LULU80, szerkesztő Gyulai Kati).
Igen, elidőzött, nem is keveset egy-egy munkánál, a nélkül hogy izzadtságszagúvá, vagy túlrajzolttá váltak volna művei, csak a mívesség, a gondosság, az apró részletek finom ellenpontozásai fedezhetők fel, ha időt hagyunk magunknak elidőzni a képek előtt. Bravúros vonalas rajzaiban is elidőzik figurái társaságában, velük, sőt bennük lakik, és onnan néz ki ránk mosolyogva, egy-egy pajzán jelenetnél néha kajánul, és arra késztet, hogy mi is elidőzzünk egy-egy műve előtt. De lehet egyszerre ennyi helyen, ennyi bőrben lenni és aztán mégis továbbutazni? Lehet! És ez nem mese! De akár az is lehetne, mint a kiállítás címe jelzi: Mesék álló és mozgóképeken. Mi is állunk, meg-megállunk, majd mozgunk, a művésszel együtt. Figyelünk a grafikák aprólékos kidolgozottságára, közel hajolunk egy-egy tollrajzhoz, litográfiához, nincs nagyítónk. Szerencsére nem csak fejünkben visszük haza a képek emlékét, hanem a gazdag katalógust is.
A jubileumi logó ott díszeleg a katalógus borítóján, sőt a belíven, a fülszöveg helyett is, valamint a számos ajándéknak szánt képeslapon. A nyolcas alakú hurok, erős és biztonságos, a hegymászók és a vitorlázók körében is ismert és elterjedt megoldás. Egyszerű, ráadásul könnyen kibontható nyolcast formáz. Itt, mellette a kis körrel lehetne akár 8 maligánfok, egy nem gyenge alkoholtartalmú cseh sörre is gondolva, Hrabal figurája is beugrik, jókedvre derít. A logóban azonban ott a végtelen jele is, mert az életmű nem lezárt, nincs meghúzva a hurok, nyitott még, nem lett belőle csomó. Mellette a kör meg a teljesség jele. De nem is logó ez, hanem a 80-as számot jelzi, a művész születésnapját, ez a hurok tényleg egy nagy csavar. Művészi, és játékos fejtörő.
A bajnok (1975) című tollrajz kinagyítva is látható a kiállításon, és nem véletlenül a katalógus borítóképe is. A velocipéd (a mai kerékpár előfutára) nagy kerekében is benne van a nyolcszög, a nyolcas, és mégse arra gondolunk, hogy defektes, ezzel nem tud a bajnok elindulni, és feladja. Igenis el fog indulni, még így is, lassan, komótosan, fázisról-fázisra, legyőzve az akadályokat. Magányos lovasa (1975) minimalista, lovának megnyújtott törzse, háta, mint egy szertorna gerenda felülete, nyaktörő, egyensúlyozó mutatványokra alkalmas.
A ló nem lép, áll, nyaka lándzsaként mered előre, miközben Don Quijote fegyverzet nélkül ül rajta. Még csak kémleli a végtelent, de mi már látjuk az oda nem biggyesztett szélmalmot. Sancho Panzát is hiába keressük, szamarával még nem ért oda, lemaradt, de nem sokáig. A 2012-es Don Quijote színes tollrajzán a búsképű lovag már magas lóról néz le, és talán nem is olyan bús, most már halad, lova lépked és minden eltörpül mellette, a házak, és hű szolgája is, akárcsak a szélmalom, amit maga mögött hagyott.
Az öreg Casanova (1992) tudtunkkal nem volt mazochista, de most szenved. Még mielőtt pokolra jutna, máris bűnhődik szegény. Ő már csak húzza az igát, az erotika ólomsúlyát. Mintha nem lenne elég neki az öregség, most már a teher sem édes, a hölgy keblei nem neki mutatkoznak. Velence tornyai, és gondolája is csak piciny háttér, hol fog kikötni, nem tudni. Robinsonja (1991) sem reménykeltő figura, a természet közeliség részletes megjelenítése ellenére a magány, a lecsúszottság, a közelgő halál felvillantása. Önmagába zárva, amikor csak önmagára támaszkodhat, kalapjában madár fészkel, szemében valami zavart is észreveszünk, a reménytelenség zavarát és szomorúságát, nincs társa, még nincs.
A Mythológia (2011) című tollrajzon Thészeusz a lándzsájára szúrta fel a gombolyagot, Ariadné fonalával, a női akt istennőként magasodik a figurák fölé, a Minotaurus botra támaszkodva áll háttal a labirintusnak. A fehér vitorlás várakozik a parton. Vége a harcnak?
A Labirintus 2011 című tollrajz még groteszkebb, a Minotaurus lement kutyába, futásra készen kutyapózban ül, hátsó lábához kötve Ariadné fonala, amit Thészeusz pórázként fog. A szerepek felcserélődtek, ezzel a sorsszerűséget, a rossz és a jó küzdelmét írja felül a művész. Thészeusz kezében a startpisztoly, ő adja meg a jelet az indulásra. Ennek a labirintusnak, akárcsak a Mythológia címűnek csak bejárata van, kijárat nincs.
Mese és valóság, ihlet és magány párhuzamait fedezhetjük fel ismét. A Kiűzetés (1999) és a Múzeumban (2001) művek is világunkra tekintenek rá, az egyik a múlt, a másik a jövő felől. Az Oroszlános-kapu Mykéneiben (1991) a régmúltba, a töredékek világába vezeti tekintetünket, visszatérő motívumként ismét feltűnik a kecske. Az állat mintha eltévedt volna, itt zöld fű nem terem, mehet tovább. A megalitokra emlékeztető kőtömbök maradnak. A Mítoszok, 2010-ből a művész a kentaur világába kalauzolja a nézőt. A harsány vágyak és szenvedélyes érzések birodalmába, nincs köntörfalazás. A kentaur az emberi és az állati vonásokat ötvözi, a dolgok mélyén rejlő kettősséget. A Krétai festő I., 2011 is a nőt akarja, bikaságát sem takarva, de festett alakjában viszont a krétai festő önképére ismerünk rá. Egy narcisztikus Zeuszt látunk.
Gyulai Líviusz Boccaccio Dekameronját idézi meg és fel, vaskosan, az ártatlanság hiteles őszinteségével. Mer kételkedni, kételyének hangot adni: életöröm az, amit ábrázol, megragad, ami józan ésszel felfogható, belátható, mert emberi, az emberhez tartozó gesztusokat, vonásokat, jellemrajzokat hordozók. Önmagunkra ismerhetünk, valódi és titkolt vágyainkra. Öreg férj és fiatal feleség (2010) láttán még szegény Ámor is elnémul, mint aki semmit sem ért vagy épp ellenkezőleg, azon mulat, álmélkodik, hogyan is hozta össze egymással a két embert? Cyrano de Bergerac Holdbéli utazás-a (1999) ma már nem elérhetetlen vágy és álom. Cyrano nem csak szellemes párbajhős és költő, hanem ismeretekre szomjazó szellem, lázadó, szabadgondolkodó is. Igazi halhatatlanságát a Holdbéli utazás című utópikus és szatirikus művének köszönheti. Balzac pajzán históriái (Borsos történetek II. (1998)) is jelen vannak, mintegy ellenpontozzák a Holdbéli utazás kalandjait. Mégis a földön találhatók olyan dolgok, amelyekre az ember mindig is vágyott és vágyik.
Nászutasok Nő a férfira, férfi a nőre. Hol találkoztak és összesimultak a vágyak, érzések, hol meg nem. A Fésülködő (2001) nő a néző tekintetében fürdeti magát, kihívóan, tompora vonalát mutatja, egyszerre buja és szemérmes a mozdulata, ahogy felfedi és egyúttal el is takarja testét fésülködés közben.
Mintha rajziskolában lennénk, nem azért, mert bármi iskolásat látnánk a falakon, de ahogy képről-képre haladunk, azt érezhetjük, Gyulai Líviusz fogja a kezünket, és nem csak követjük vonalait, kacskaringóit a fehér felületen, megragad, viszi a kezünket is, nem csak a szemünket. Néha ránk kacsint a művész és nem tudjuk megállni, hogy ne mosolyogjunk, majd, mint aki jól végezte dolgát, haladunk a következő képhez. Mi is ismételten megállunk, ahogy Gyulai Líviusz egyes motívumai is vissza- visszatérnek, de más formában, más kontextusban. Megint továbblépünk, mozgunk, a művésszel együtt, aki megmozgat, szemet, agyat, szívet. Valamennyi grafikája az életöröm elixírje is.
Kölüs Lajos
Az öreg Casanova diabolója
A diaboló egy orsóból áll, amit forgatni és dobni lehet egy zsinórral, ez utóbbi a kezünkben lévő két pálcát köti össze. Bennem a cirkuszi porondot idézi fel, a kínai zsonglőrök mutatványát.
Casanova nem diabolózik, nincs rá ideje, egy kétkerekű kocsit húz, hám nélkül, puszta kézzel. Gyulai Líviusz Casanovája két rudat fog, ez az ő diabolója, lassan és méltósággal halad, kedvese ül bent, fedetlen mellel, kihívóan, és mégis szégyenlősen, az ébredés és álom határán (Az öreg Casanova, 1992). Talán ez lenne a kalandor és szentimentális szerelmes utolsó útja, utolsó szerelme? Sejti ezt, de mintha nem akarná tudni. Szabad ember, az ólombörtön rossz emlék csupán. Casanova ereje végső határán van, de nem adja fel, csak úgy tűnik, hogy most már feladná. Ruházata, haja, kalapja elrejti igazi alakját, felismerhetetlenné teszi. Ködlovag. Hová visz az útja? Sorsa hasonló Don Juan–Don Quijote–Faust–Falstaff sorsához. Köznevetség és irigység tárgya lesz Casanova is. Egyben mitologikus alak, kívül van téren és időn. Anakronisztikus. Ahogy maga Gyulai Líviusz is az, egy diktatúrában akar, mer, tud, és képes szabad lenni a rajzai, litográfiái, könyvillusztrációi és animációs filmjei által.
...Casanova… a modern, kifinomult és tanult, túlérzékeny és reflektált hős, aki – Don Juannal ellentétben – gyakran sír és emlékiratok ír! (Korcsog Balázs: Persona, avagy az utolsó lovag). Gyulai Líviusz a mitológiában leli meg korának igazi és hamis arcát, de ez nem menekülés a történeti múltba, időbe, nagyon is jelen van és jelen akar lenni. Modern. Már-már posztmodern, túllép saját korán, mert olyan értékeket mutat fel, ami az emberi lét sajátja, nélkülözhetetlen tartalma. Gyulai Líviusz szerepeket oszt magának, mintha a színpadon lenne, egyben színész és rendező is. Korlátlan hatalma van. Önmaga felett, és talán a világ felett is, shakespeare-i értelemben. Gyulai Líviusz a reneszánsz emberét, általa az egyéniséget emeli tekintetünk horizontjába. Emberközpontú grafikáival tudatja velünk, mi is igazi vállalásának célja: az emberi gesztusok és magatartások, szeretett és megvetett figurák, nők és férfiak.
A nemek (nők és férfiak) párharcát látjuk, eldönthetetlen, hogy melyik nem mellé áll Gyulai Líviusz. Harmonikus, olykor groteszk rajzaiban az emberi vágyak fejeződnek ki, élni és szeretve lenni, szeretve halni. Műveiben mindig van egy csipetnyi drámaiság, végletesség és megfejthetetlen hatású irónia és humor. Mintha magát Cyranót képviselné, önmagát kigúnyolja a nagy orra miatt, de másoknak ez tilos. Metaforái találóak és élesek, kedvesen bumfordiak, szándékoltan túlzóak és elnagyoltak. Torzításukkal hívják fel magukra a néző figyelmét, hova és mire is koncentráljon. Balzac illusztrációi vaskosak, szókimondóak. Kézben fityeg a fallosz, hirtelen diabolóként jelenik meg. Játékszer.
Gyulai Líviusz nagy játékmester. Sakkozik a képek elemeivel, lépései kiszámíthatatlanok. Labirintusba vezetnek.
A félszemű nő (Hölgy diabolóval, 2010) is úgy jelenik meg, hogy elfelejtjük Nelson altengernagyot, Gárdonyi Jumurdzsákját, Vak Bottyánt, a filmes André De Toth-ot, Hannibált, Horatiust, Kutuzovot, Kölcseyt. Mindegyik férfi. Ki mellé is áll a művész? Szembe megy a közhelyekkel, kifordítja azokat, átírja őket, kiegyensúlyoz valamit, ami a mindennapokban másként van. A mindennapiságot írja felül. Felülnézetbe kapcsol, szintet lép, olyan szemszöget, fókuszt választ, hogy lelepleződjön a hamis gondolkodás, és helyébe az egyszerűség és a tisztaság lépjen.
A szűz sárkánnyal (1991) című képen is ott találjuk kedvenc állatfiguráját, a rinocéroszt, pórázon. Végtelen nyugalom árad a műből és a bűntelenség pillanata. Paradicsomi állapot. Ádám sehol, elfoglalt, talán Istennel beszélget. Rinocérosz kecskével, 1989 című képen tömeg, súly és arány viszonyára figyelünk, az állati formák természetességére. Ahogy régen a némafilmben láttuk: Uru és Huru, Stan és Pan. Gyulai Líviusz kecskéjén és orrszarvúján viszont nem röhögünk fel. Az orrszarvúban a védelmet látjuk, a kecskében az ártatlanságot, a védelemre szorulót.
Egymáshoz tartoznak, egymástól elválaszthatatlanok, mint a sziámi ikrek. A kecske mint fék és ellensúly, ám a kecske az, aki ki van kötve, mozgásában korlátozott. Metaforikusan nézve a képet, azt is mondhatjuk, hogy a kicsiny, apró dolgok is fontosak lehetnek. A kicsiny állat nélkül - József Attila szavait idézve - meggörbülne a világ gyémánttengelye. Vagy bibliai hasonlattal, Dávid és Góliát parafrázisát látjuk.
Az orrszarvút rajzoló, 2009 is visszatérő motívum. Nem a művész a fontos, hanem a látvány, amit és ahogy megörökít. Az állandóságot, az ismertség folyton változó voltát egy olyan világban, amely sok ember számára a zűrzavart jelenti.
Romantikus lap kutyafogattal I., 1971 az elkerítet kertet és várat építi fel a nézőjében. A fekete mén és lovasa metafora is: Vak ügetését hallani/ Eltévedt, hajdani lovasnak,/ Volt erdők és ó-nádasok/ Láncolt lelkei riadoznak./ (Ady Endre: Eltévedt lovas), de gondolhatunk az Ördöglovasra, Sándor Móricra is, a magyar főúrra, az európai hírű lovasra, úszóra és vadászra. A kanyarodó hintó a dölyfös kivagyiságra, az öncélú érzékiségre utal.
Számomra nagyon kedves mű a Nagymamák tengerpartja,1974,1998 és a Nagymamák tengerpartja II., 2011.
Olyan monarchikus, olyan Minarik Endrés világ. Békeidők. Csak nőket látunk, önmagukba feledkezve. Rejtőzködnek meg nem is. Idill ez, ami a mai ember számára felfoghatatlan és éteri világ. Levegőbe lehet emelkedni.
A páncélos lovag, 2010 kentaurformát ábrázol. Az ördögi nő és vágy legyőzhetetlen. Egyik kedvencem. Aktus előtti pillanatot látunk, de már ekkor is egyek, szétválaszthatatlanok. Az erős testiség ellenére lélekábrázolás. Miként a Nászutasok, 2010, a Középkor, 2010 is közéjük tartozik. A Katedrális, 1991 evilágisága tagadhatatlan. A tömbszerű és súlyos formák zengenek a felettük repülő golyhóktól. Egy angyal spray-jel hadakozik ellenük, hiába.
A kiállítótérben a falak mentén körjáratban vagyunk, oda-vissza. Végtelenbe vesző út. Gyulai Líviusz útja ez, de nem egy szerzetes magányában rója a kerengőt, hanem a világra tekintve, a világ és az ember, férfi és nő sokarcúságán gondolkozva, merengve. Labirintus, 2011 és a Mithológia, 2011 jelzi, rejtvényszerű az út. Nincs minden kérdésre válasz, és ha ismerjük is a választ, nem tudjuk feltenni, megtalálni rá a kérdést. Ez a tény adja Gyulai Líviusz elevenségét.
Szent Jeromos és az oroszlán, 1993 az öreg és bölcselkedő Casanovát juttatja eszembe, meg a szüzet a rinocérosz mellett. Vágyott világ ez egy pluralista, ellentmondásokkal, szakadékokkal, szakításokkal terhes világban. Gyulai Líviusz örök játékos, és mitológiájában is magyar. Magyar Casanova, aki nemcsak meghódítani akarja a nőket, a világot, hanem szeretné megérteni is.
