Esszék, tanulmányok

 

 Nagy_Gaspar_meret.jpg

 

Ekler Andrea

 

A vers ereje

Nagy Gáspár és 1956*

 

A fiam, amikor évekkel ezelőtt egy bemutató órán azt kérték, jellemezze önmagát, felállt és azt mondta: „Szabad vagyok.”, majd leült. Elsősorban nem büszke voltam, hanem boldog, mert a kuláknak titulált elhurcolt ősökre, a Corvin-közi keresztapámra, a villanyszerelésre kényszerített szobrász nagyapámra gondoltam. Szomorú is voltam, mert fájdalommal töltött el, hogy nem köszönhettem meg fiam szabadságát az ősöknek, a hősöknek, a költőknek, akik kihúztak egy-egy téglát a bennünket szabadságtól elválasztó falból. Nem köszöntem meg Nagy Gáspárnak sem, pedig annyi mindenről beszélgettünk. Egyetlen vigaszom, hogy Nagy Gáspár Illyés Gyulával vallotta, a költő számára a legmélyebb hála, hogy olvassák, szavalják, idézik verseit, nem külső kényszer hatására, nem olyan módon, ahogy Németh László szavaival élve zászlót lobogtató költőt faragtak Petőfiből. Olvassák, szavalják belső igényből, hiszen a vers így válhat identitásunk és a nemzeti identitás részévé. Kunderának igaza lehet abban, hogy a „történelmet önmagában is egzisztenciális helyzetként kell felfogni és elemezni.”[1] A történelmi helyzet soha nem csak háttér, nem díszlet, hanem „emberi helyzet, felnagyított élethelyzet.” És valóban, nincs olyan magyar ember, akit így vagy úgy nem érintenek az 1956-os események, az sajnos előfordulhat, hogy nem tud róla. Buda Ferenc fogalmazta meg találóan Túl a falon című kötetében: „Ötvenhatból (…) bízvást annyi volt, s van, ahányan megélték. Ahányan megéltük.”[2] Ez vonatkozik az utókorra is. Az élmények, tények sokaságából alkothatunk szubjektív képeket, amelyek együtt sem válhatnak egésszé, inkább egy befejezetlen közös alkotássá. Egy véget nem érő mondattá, ahogy Nagy Gáspár fogalmazott: egy láthatatlan emlékmű talapzatán. 2006-ban úgy gondoltam, szomorú, hogy éppen a rendszerváltozás után kérdőjeleződött meg a költők szava, a szó teremtő erejében való hit. Míg, ha a költői státusz változása törvényszerű is volt, ennek nem kellett volna szükségszerűen együtt járnia egy megrendítő értékválsággal, ahogy Nagy László mondaná, az emberarc elvesztésének veszélyével. Nagy Gáspár rendszerváltozást követő költészetének egyik szólama az ebből adódó csalódottság, keserűség, fájdalom. Megőrizte azonban rendíthetetlen hitét, elhivatottságát, morál és esztétikum egységét, s mivel egy pillanatra sem vált szélkakassá, hitelességét is. Hitelesség alatt nem a tényeket értem. Buda Ferenc írja, hogy „A tény a valóságnak küszöbe, megmerevült fölszíne csupán. A valóság, ami felé mi vágyakozunk, épp e fölszín mögé van befalazva.”[3] Úgy gondolom, ennek a falnak lebontásában vitathatatlan érdeme van Nagy Gáspár költészetének, értelmiségi-közéleti tevékenységének. Az Illyés Gyula 85. születésnapján című esszéjében így fogalmaz: „a gond, az a közös gond, amiért az egész íróság szolgálat lett, aszkézissé vált, hát ez az, ami lenyűgöző. ’Óvni egy széthulló családot’, magára eszméltetni és megtartani egy nemzetet, ha sem a politika, sem pedig a fennkölt szellemek ez ügyben már nem éreznek illetékességet.”[4]

Írásában visszaemlékszik arra, hogy egyetlen találkozásuk alkalmával Illyés Gyula megköszönte a Három megjegyzés: egy válasz című versét, amelyben Kodállyal emlegette együtt, valamint, hogy számon tartotta akkor is, azóta is szimbólummá vált versét, amelyet még a maga szerkesztette kötetbe se válogathatott be. Nagy Gáspár azt válaszolta, Illyés megéli, hogy tanítják majd a cenzúra által betiltott költeményt, ahogy fogalmazott „cinkosok” voltak. Nagy Gáspár említett verse az Illyést köszöntő 1982. 11-es Tiszatáj-számból kimaradt, a korrektúrát követően a Felügyelő Minisztérium kivetette. A verset ugyanakkor a szerkesztő elküldte Illyésnek, a hátoldalára feljegyezve: „egy majdnem kiadható vers”. Illyés ezért reagálhatott Nagy Gáspár versére. Sajnos azonban Illyés Gyula fél év múlva meghalt. Cs. Szabó László jóslata, hogy „halálával megváltja a közlés jogát”, 36 év után beteljesedett. 1986-ban a  Menet a ködben című kötetben is megjelent. Nagy Gáspár versét pedig a Napjaink 1984. januári számában közölhették. Úgy fogalmazott: „A vers valóban van, de mi Illyést szeretnénk látni”[5] Az érzés, a gondolat ismerős. Nagy Gáspár kiállására, egyenességére, emberségére, hitére, rendíthetetlen elhivatottságára, bölcsességére, kézfogására, verseire, új verseire égetőbb szükségünk lenne, mint valaha. Hogy miért, azt Görömbei András összegezte találóan Nagy Gáspárról írott monográfiájában szemléleti alapelveinek megfogalmazásával: „Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni.”??? Emellett – ahogy Nagy Gáspár rendkívül gazdag, konkrétan 1956-os vonatkozású verseinek recepciójában Vasy Géza, Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán, Szakolczay Lajos,Monostori Imre, Alföldy Jenő, Mezey Katalin, Márkus Béla, Olasz Sándor, Gróh Gáspár, Nagy Gábor, Ködöböcz Gábor, Jánosi Zoltán, Ács Margit, Papp Endre,  és mások is hangsúlyozzák – a tények kimondásának igénye, a cselekvő magatartás, metafizikai, morális tartalommal, ontológiai kérdésekkel társul.

A beszélgetések, interjúk, vallomásos esszék felfedik, hogyan vált 1956 emléke számára meghatározóvá, Márkus Béla megfogalmazásában magánmitológiává. Nagy Gáspár gyermek volt 1956-ban, a menekülőknek szállást és élelmet adtak a Vas megyei kis faluban, első alkalommal tőlük értesült az eseményekről. Később a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban hallott 1956-ról és az 1956 emlékét ápoló diákokat, tanárokat ért retorziókról. Az 1968-as párizsi és prágai események hatására kezdett intenzívebben foglalkozni 1956 történéseivel, történelmi, eszmei, szellemei hagyatékával. Elődeivel és nemzedéktársaival sürgette a szocializmus hamisságának leleplezését, a diktatúra megdöntését, hangsúlyozta a történelmi tisztánlátás szükségességét. Ahogy az Szőnyei Tamás leleplező, tényfeltáró könyvéből is kiderül, már a hetvenes években is megfigyelték, de a „verspetárdák csak később robbantak”, a nagy botrányok a nyolcvanas években következtek. A Mozgó Világ 1975-ben a Csak nézem Olga Korbutot című versével indult, melynek eredeti címe Szaltószabadság lett volna, találó nyelvi leleményeinek egyike. 1978-ban ez lett a Halántékdob kötet egyik ciklusának címe, 1999-ben pedig egybegyűjtött verseinek kötetcíme. 1977-ben ő is alanya volt az Alföld folyóirat betiltott interjúsorozatának. Mint már említettem, 1982-ben a Tiszatáj Illyést köszöntő számából törölték a Három megjegyzés: egy választ, Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versére való direkt utalás miatt. A legnagyobb visszhangot kiváltott, legismertebb botrányt az Új Forrás 1984. 5. számában közölt Öröknyár: elmúltam 9 éves című vers váltotta ki. A verset Nagy Imre kivégzésének 25. évfordulójára, 1983-ban írta. A vers több ízben utal Nagy Imre monogramjára a szavak elején és végén, s nyíltan sürgeti a mártírok eltemetését, s a bűnösök megnevezését: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”. A folyóirat még standokon lévő példányait összeszedték, a könyvtárakból eltávolították. Nagy Gáspár kiadásra váró kötetét a Magvető Kiadónál letiltották. A vers rovat szerkesztőjét, Sárándi Józsefet eltávolították a folyóirattól, Monostori Imre főszerkesztői kinevezését pedig eltolták egy évvel. Nagy Gáspár körül forrt a levegő, ez végül a Magyar Írószövetség titkári posztjáról való eltávolításához vezetett. Görömbei András jegyezte fel naplójába az utolsó szó jogán elhangzott gondolatát: „Én azt hiszem, hogy az írók számára különösen embertelen aszkézis lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről.” ??? Költészetének, ellenzéki tevékenységének tükrében tudjuk, nem is mondott le róluk soha. S éppen ennek révén a nyolcvanas években rendkívüli népszerűségnek örvendett. 1989. június 16-án Cseres Tiborral ő helyezte el az Írószövetség koszorúját Nagy Imre és társai újratemetésekor. Nagy Gáspár ezt tekintette személyes rehabilitációjának. Tematikus köteteinek egyike, az 1956-os versek gyűjteménye, amelynek címe éppen az Öröknyárból kiemelt részlet: …nem szabad feledNI…! A kötet az 1970 és 2002 között írott versekből merít. Szinte túlzás nélkül állítható, hogy valamennyi vers kultikus, közismert opusszá vált. A kötet versei a gyűjteményben, ha nem is más értelmezésben, de más megvilágításban jelennek meg. Időrendben egymásra épülve rávilágítanak egy tematikus körön belül Nagy Gáspár költészetében a motívumkincs gazdagodására, a nyelvi bravúrok egyre finomabb megoldásaira, a formai, szerkezeti sokszínűségre. A Nagy Imre halálának 25. évfordulójára írott, Aki állítólag a mártír Nagy Imrének állít emléket, ugyanakkor záró soraiban összegzi a kötetnyi vers egyik alapgondolatát, az utókor cselekvő szerepét. Fellelhető a versben a későbbi versek térszerkezetét is meghatározó kint és bent fent és lent ellentét. Míg a vertikális tér a versek metafizikai értelmezését, a horizontális tér a történelmi olvasatot indukálja. A vertikális tér sem minden esetben konkrét. Jelenti a bennfentesek kivételezett helyzetét, s a kívül élők rettegésben, bizonytalanságban tartását is. Másfelől a falon innen és túl is mutat, ironikusan relativizálva, ki is van voltaképpen bezárva. Ebben a tekintetben a kötet versei rokonságot mutatnak az ötvenhatos eseményeket át- és túlélő költők, így például Ágh István vagy Buda Ferenc verseivel is. A tér és szabadság relativitására utal a Tenyérnyi kockán című vers is, a szeretve tisztelt színész barátok hősiességét is idézve, s a művészet szabadságát, legyűrhetetlenségét bármely diktatúrával szemben. A színházi térben kimondott szó lehet szerep, s egy fiktív szereplőre nem vonatkozhat az evilági törvény törvénytelensége. A rettegés persze ezt a teret is áthatja. Akár a Ne fonjatok nekem vesszőkosarat mitologikus, biblikus világát, amelyben a lírai én szembeszegülve az őt segítő, óvó, sorsának elkerülésére buzdítókkal, végzete elé áll, még ha a jelek balsejtelműek is. Ez a vers a tudatos szerepvállalás verse. A kiállásé. „jöhetett kozák-szurony, tehervonat. / Buzogányos vizeken tanulok járni / s világgá űzöm a partokat.” A Szabadítót mondani című verset egykor kívülről skandáltuk, hátha sikerül a „Lefokozott szívűeknek / valami szabadítót mondani”. Itt is megfigyelhető a kint és bent térjátéka, a kapukon kívül és belül. A vers világa a Soha, sehol, senkinek filmvilágát idézi, lázadás a csak a családi körben, zárt kapuk mögött kimondhatóság ellen, a tiltott szavak már a kapualjakba lopódznak. Ebben a versben bomlik ki először Nagy Gáspár rendkívül gazdag ősz motívuma. Ahogy más versekben a hóban maradt nyomok, itt a „lepréselt levelek albuma” válik őrzővé, a „több évre nyújtott ősz” a természet lázadása az igazság kimondásáig, a szabadság eljöveteléig. Feltehetően nem csupán a keletkezés ideje sorolta e vers mellé az Évszakok címűt, amely akár az előbbi motívum költői kibontása, értelmezése is lehetne, a mirtuszkoszorús szabadságtól a hófödte földig, a föld födte emberig. A gyönyörű bűnt a kötet során megidézett történelmi párhuzamok egyike Dózsa György lázadó tragédiájával. A gyönyörű bűn ellentmondásos képe a lázadás kettősségére utal. Egyfelől arra, hogy a lázadás szükségszerű, nyilvánvalóan nem bűn, másfelől ennek következményeire, a mindenkori törvényi mechanizmusra. A lázadás verse ez, s kettős utalás is, Dózsa Györgyön kívül Petőfire és 1848-ra, hiszen a vers utolsó két sora Petőfi A nép nevében című versét is idézi: „mit bánom, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld!” A próza, hangolás közben már a kufsteini rabokkal, Rózsa Sándorra, Kazinczy Ferenccel von párhuzamot. Érdekes paradoxonra épül ez a vers is, a bent itt az ablaküvegre piszkító fölpumpált legyekkel azonosítottak tere, akik zümmögésükkel lövik át az „októbervégi szoba csöndjét”, a kint pedig a kufsteini börtönökben sínylődőké, akiket tücskökhöz hasonlít, cirpelésük elcsitíthatatlan ének, vers. A Söprik a reményt már címében is egyetlen jajkiáltás. Az elveszett illúziók, az elbukott forradalom, a temetetlen halottak verse, akiknek névtelen sírján pusztán árnyékuk keresztje állhat. A keretes szerkezet mégis a kitartást hangsúlyozza, az eleséstől a fölállásig. A vers két kulcsmondata is ezt az értelmezést erősíti, a „sorsomban sír az elbukó jelen”-től a „De szüljön meg valaki azzá, aki voltam!” gondolatig, vagyis a haláltól az újjászületésig. Az idők közepén néhány sorba sűrítve a költészetében meghatározó kulturális, történelmi emlékezet elengedhetetlen fontosságának megéneklése, egy prózaversbe tömörített fohász Istenhez és az utókorhoz. Mint írja: „határoznunk adatott megőrizni minden hajszálat történések milliomod részét az égbolt akkori térképét szemeink sötét kamoráiban gondosan rejtve mindaddig… a többi már a titkokat előhívók kérlelhetetlenségén hűségén és a papírminőségen múlhat – Ámen.” A Félelmen túli… a költő erejének, a költészet lehetőségének, diadalának dala, megzenésítve a nyolcvanas-kilencvenes évek lázadó slágerévé is vált Koncz Zsuzsa előadásában. A fiú naplójából drámai vallomásossága mellett az ellenállás, a független szemlélet, az őrző szerep himnusza is, jövő felé forduló kérés, fohász, felszólítás: „míg a szem él látni kell fele-Barátaim!...” Fohász az Ők már kivárják… fájdalmasan ironikus című vers is. Fohász a temetetlen holtakért és a jeltelen sírokban nyugvó mártírokért. Fohász feltámadásukért, méltó helyük elfoglalásáért, a mélyből a magasságba kerülésükért. Addig is, legalább a versvilágban helyükre kerülnek, hiszen a paradox világban élet és halál jelentése, értéke is megváltozik. Az élet a gyávák büntetése, a halál viszont a feltámadás reménye. A Megadtad Uram párbeszéd Istennel, költői megfogalmazása a szerzői magatartásnak, lázadás nélküli elfogadása az ellenségeket szülő alkotói, forradalmári sorsnak. A Három szívütem a kötet verseinek színszimbolikáját szintetizálja. Nagy Gáspár verseinek színvilágában a vers mindig fényes, fehér, még ha körülötte minden gyászfekete is, „mert a versben millió wattos gyertya ég / szabálytalan szabadság álruhája / felölti s belül viseli a fényt”. A vers önálló életet él, ha a költő el is bukik, nem veszít fényéből, erejéből, ha értetlen ítészek kezébe kerül is, hiszen diktatúrán edződött. Az Adynak ajánlott A mai bátrak című vers nem csupán stílusában, de kíméletlen kritikus szemléletében is Adyt idézi. A versek lírai énjének jövő felé fordulása a kérés, követelés, számonkérés mellett a féltés gesztusával bővül. Félti a jövőt a jelen szélkakasaitól. A kötet 2002-ben született záróverse, a Láthatatlan kőre vésem… a forradalomnak és utóéletének szintézise.  A villoni hangvétel a formát is követi. Az Ajánlás természetesen az utókornak szól, a mindenkori olvasónak. Jelentőségét nem csupán kötetbeli helye, de grafikus megoldása, a szövegrész kiemelése is jelzi. Amennyiben a versek sorát történetként olvassuk, a zárókép mi más is lehetne, mint a hősök, mártírok piedesztálra emelése, az egyetlenként a költészet feletti szférába helyezve. „tudva bár hogy szavaimnak nem lesz táboruk / de fájó árulások és zajló testvérháborúk / heveny idején kell kimondanom: cáfolhatatlanul / csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk!”

A 2006-ban Püski kiadásban megjelent 1956 fénylő arcai Kiss István rekonstruált grafikáinak filmszerűen pergő egymásutánjával főhajtás az ismert és ismeretlen hősök, mártírok előtt. Felszólítás az utókor felé az emlékezésre, a szembesítésre és szembesülésre. Imádság is, két hömpölygő versfolyamban, történelmi tablókkal és finom portrékkal.

Nagy Gáspár 1956-hoz fűződő verseiben, s kiváló esszéiben (csak néhány példát említve: Szabadrabok; Hogy a forradalom fénye megmaradjon; „Nem tudni, mit hoz a múlt”; „Te nem magadnak, Te másoknak születtél!”; A vers érvényessége; „csak a képzelet emléke múlhatatlan”; „Papírzászló”; Prágai hajnalok; Követelsz? És tartozol?) megragadta a különböző nemzedékek, eltérő társadalmi, kulturális hátterű emberek összefogásának felemelő szépségét, az ember szabadság iránti eredendő igényének múlhatatlanságát, ahogy Szakolczay Lajos fogalmazott a Nagy Gáspárral készült interjú kötetben, a legkülönbözőbb értékek befogadásának szükségességét: „Csak legyen mögötte erkölcs, hit, meggyőződés, az esztétikum igazsága. Együtt vagyunk gazdagok, hirdeti. S kiváltképp azt, hogy temetetlen holtak ne maradjanak mögöttünk.” Úgy gondolom, egyebek mellett ez jelenti az értelmiség hivatását. Az utókor felelősségét.

Féltett kincsem egy vers, amelyet Nagy Gáspártól kaptam. Amikor elgyengülnék, előveszem, hogy erőt merítsek belőle. A közös történelmi, kulturális emlékezet része az is, hogy rátaláljunk arra a versre, arra a gondolatra, amelyből erőt meríthetünk, ki-ki a rá szabott feladathoz, apró-cseprő ügyekhez vagy egyszerűen a hétköznapokhoz. Számomra ez a vers Nagy Gáspár Belátás című költeménye.

„Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni
nem lehet a világot Isten nélkül megérteni
nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni
illetve lehet
csak az olyan rémült magánkaland
melyet a kétségbeesés kormányoz
s végkimenetele fölöttébb kétséges”

 

*Az előadás az 1956 a magyar művészetben címmel megrendezett 44. Tokaji Írótáborban hangzott el 2016. aug. 11-én.



[1] Milan Kundera: A regény művészete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992. 55.
[2] Buda Ferenc: Túl a falon.
[3] Ugyanott
[4] Nagy Gáspár: Illyés Gyula 85. születésnapján. In. Szavak a rengetegből. Tiszatáj, Szeged, 2004. 50.
[5] Ugyanott, 53.


Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.


Főoldal

2016. november 22.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Ványai Fehér József versei Fecske Csaba verseiVarga Melinda verseiFellinger Károly verseiFekete Vince verse Mózes Attila halálára
Prózák
Vajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes leszÖt perc életCzakó Gábor: Dávid herceg és térképFenn a Zangyalon
Kritikák
Én és nem-én - Tőzsér Árpád kötetéről „Égni fog itt minden” - Krasznahorkai László új regényérőlNő, bennemA só allegóriájának lepárlásaTelitalálat - Acsai Roland Szívhajítókjáról
Esszék, tanulmányok
Igehirdetés Borbély Szilárd felettA megértés kudarcai - Kosztolányi AranysárkányárólA Hargitától a Maguráig - A transzszilvanizmus időszerűségérőlKözjáték: az ember halálaBogdán László Vaszilij Bogdanov-verseiről
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészekPotozky László: Sztrodzsegon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA