Beszélgetések

Kodolányi Gyula és Elek Tibor

Elek Tibor

„Vissza kell térni a lényeges dolgokhoz”

Beszélgetés Kodolányi Gyulával

Életpályád, szerteágazó alkotótevékenységed, családi kötődéseid számtalan izgalmas kérdésre csábítanák beszélgetőpartnered, itt és most, Gyulán a Shakespeare Fesztiválon maradjunk mégis csupán költészetednél, középpontba állítva az Üzenetek W. Sh-től című versciklusodat, ami 2014-ben önálló kötetként is megjelent Katona Szabó Erzsébet verskalligráfiáival. Elmondtad már másoknak, esszében is leírtad, mégis, arra kérlek, idézzük fel, hogy a jó tíz évvel ezelőtt megkezdett verssorozatodhoz honnan is származott az inspiráció, s hogyan kerültél olyannyira a Shakespeare-szonettek hatása alá, hogy magad is elkezdted – az eredetikből mondatokat, szavakat, szókapcsolatokat kiemelve – megírni a saját szonett-variációidat?

2005-ben mutatta meg nekem Katona-Szabó Erzsébet textilművész barátunk a műtermében, egy falnak támasztott mappából elővéve, a papírkollázsait, amelyekről azt mondta szerényen, hogy nem is tudja, hogy egyáltalán mennyire érdemes tovább foglalkoznia velük. Pauszpapírra, barna tintával Shakespeare szonettjeiből másolt ki hosszú részeket magyarul, angolul és flamandul (egy belgiumi kiállítására készülőben). Ezeket a papírlapokat felszabdalta, és a lírai absztrakt festészetre emlékeztető kompozíciós szemlélettel nagyobb lapra ragasztotta, aztán gyakran még rájuk is festett könnyed, színes akvarell foltokat. Hallatlanul vonzó és elegáns művek születtek így, egyszerre korszerűek és a régi gödöllői hagyomány dekorativitását és érzékiségét folytatók. A kollázs-sorozat rögtön nagyon mély hatással volt rám, és biztattam Erzsébetet, hogy dolgozzon a sorozaton tovább, mert még rengeteg kreatív lehetőséget tartogat magában.

Mindjárt elkezdtem gondolkodni azon, hogy tud-e egy költő valami hasonlót. alkotni. A grafikus, a képzőművész kétdimenziós térben bármilyen irányban tud erőket, alakzatokat mozgatni, sőt, egy háromdimenziós tér képzetét is fel tudja kelteni. Bennünket, költőket azonban köt a vízszintes-függőleges rend, amibe a vers és akár a próza is írva van. Néhány képverset én is írtam, de azt gondolom, hogy ennek a műfajnak a lehetőségei eléggé korlátozottak. Túl a vizuális élményen, amivel Erzsébet kompozíciói megajándékoztak, egy másik igen erős benyomás is ért akkor a gödöllői műteremben: félelmetes erővel ugrottak ki a kollázsokból egyes Shakespeare-sorok. És akkor döbbentem rá, hogy miközben én évtizedeken át a magam modern költészetét műveltem, mennyire elszakadtam Shakespeare-től.

Azokban az években jártam tanítani a tavaszi félévekben az Emory Egyetemre, Atlantába. 2006 januárjában, egyik könnyű szombati ebédünk után átrándultam a szomszédos Borders könyvesboltba böngészni egyetemi kollégámmal, régi barátommal, Várady Tiborral. Ő, a Nagybecskerekről származó neves nemzetközi jogász és az Új Symposion kör egykori tagja, volt társam ezeken a kalandozásokon, amíg feleségeink nem jöttek ki utánunk. Rögtön abba a sarokba tartottam, ahol a Shakespeare-könyvek voltak – az eredeti művek és a vele foglakozók keskeny, magas polca. Ott találtam arra a könyvre, amely akkor a legfrissebb kiadása volt a Shakespeare-szonetteknek, az Arden Shakespeare-sorozatban. Kicsit beleolvastam az előszóba – bornírt tudós, de kiváló filológus műve volt, s a könyv rendszere világos és alapos. Jobb oldalt álltak a szonettek, egy oldalon egy, bal oldalon pedig nagyon részletes kommentárok, a modern olvasó számára parafrázisokkal, és hivatkozásokkal egyéb Shakespeare-szövegekre. Néhány évre ez lett az én legkedvesebb könyvem, tele is firkáltam ceruzával, magammal vittem mindenhová, hosszú utazásokra is.

Minden rendszer nélkül forgattam ezt a könyvet, fel-felütöttem és olvastam és csak arra figyeltem, hogy mi az, ami engem költőként megragad a versekből, sorokból, szókapcsolatokból. Azokat megjelöltem, aláhúztam, ceruzával írtam belőlük magyar fordításokat is a lap üres aljára és a margókra, és gyakorlatilag ezek a kifejezések, félsorok indítottak el bennem egy alkotási szempontból improvizációnak, pszichikailag pedig meditációnak nevezhető munkafolyamatot. Mindez aztán interferált az én belső mozimmal. 2009-ben véglegesítettem az első darabokat. Ilyen versek születtek, melyeket először Járj merre tetszik című 2012-es válogatott gyűjteményemben foglaltam könyvbe:

Lényem él tovább?

Substance Still Lives?

Ez az élet is véget ér majd, ez itt,
az enyém. Nyarát az izgága idő
Ocsmány télbe űzi, hideous winter.
Nem maradhat meg, mi volt? Sem emléke?
Nor it, nor remembrance what it was?
Nem lesz? Jövővé nem alakul többé?
S várja tél, entrópia? A halál,
mely hozományát elherdálja? Élni
tovább azt, mit itt hagyok, a hatalmak
aligha engedik majd. Talán mégis,
foszlányokban, szavakban itt lehetek?
Leszek tán itt kedveseim nyarában?
Angyalom súgja: substance still lives sweet,
Csak alakom vesztem, s lényem él tovább?

Megöl a gondolat

Thought kills me

Megöl a gondolat, hogy gondolat nem vagyok.
Thought kills me that I am not thought.
Nem öl meg. Kills me not. De a gondolat,
hogy nem vagyok, megöl, megölhet. Hogy
puszta gondolat nem vagyok, jó dolog.
Mert bár légies jegyben születtem,
földből és vízből is vétettem, so much
of earth and water wrought, annyira földből
és vízből, hogy végső nyugtot hoz nekem,
előleget, a feltúrt rög tavaszi
illata. Ujjászül. Átmos, mint a tó
vize úszáskor, mint lényed, ha benned
ringok. Beléd mosódom. Feltámadok.
Ez, ha gondolat, ez is (mind) én vagyok.

Miközben e fogalmazványokat írtam, 2007-től kezdve éveken át, rávetettem magamat a legfrissebb Shakespeare-irodalomra. Nincs olyan év, hogy legalább egy pár jelentős új mű ne jelenjen meg Shakespeareről. Nemcsak filológiai könyvek és nyomozás-izgalmú életrajzok, hanem kiváló eszmefuttatások az angol nyelvű szellemi élet és közélet neves szereplőitől, akik pályájuk delelőjén fontosnak érzik, hogy a Shakespeare jelenséggel foglalkozzanak, mert oly megkerülhetetlen az angol szellemről és az egyetemességről gondolkodóknak. Ilyen volt például a közelmúltban Ted Hughes, Harold Bloom vagy Stephen Greenblatt könyve a nevesebb szezők közül. De melléjük állítandó Cs. Szabó László Shakespeaere-esszéinek nagyszerű 1987-es gyűjteménye is. Az évek során így, a műveket s az olvasmányokat szűrve át folytonosan saját világomon, alakult ki bennem egy belső kép Shakespeare személyiségéről és a korról, amelyben élt, annyira, hogy néha úgy érzem: pontosan tudom, mit miért tett, mi az, ami belefér a személyiségébe és mi az ami nem. Ebben a szimbiózisban születtek meg aztán, s váltak véglegessé szövegükben a rímtelen szonettek.

Azt írod egy esszédben, hogy „ez a Shakespeare-alak tényleg bensőséges valósággá alakult, valakivé, akit érzek”. Próbáld meg, kérlek, bemutatni ezt az alakot, akit te érzel. Annyiféle elképzelés van már róla – benned hogyan képződött meg a szonettek szerzője?

Bizonyos értelemben a reneszánsz óta az egész művészettörténet legtitokzatosabb alakja Shakespeare. Úgy tudom, hogy legfeljebb egy levél, ha fennmaradt utána, de lehet, hogy egy sem. A magát oly demokratának tartó 19. században, amikorra elhalványultak az ükapák emlékezései, s a középkor és reneszánsz mindennapi világát tudatlanul lenézték, elkezdték találgatni, ki is lehetett valójában Shakespeare, és ostobábbnál ostobább elméletekkel álltak elő, melyeknek nyomai ma is élnek. Mert hogyan is volna lehetséges, mondták, hogy egy kisvárosból származó suhanc fölmegy Londonba, ott úgymond az arisztokraták lovainak a zabláját tartja, amíg folyik a színházban az előadás, aztán lassan színész lesz belőle, majd pedig ilyen darabokat ír... Lord Bacon egyik leszármazottja fele életét azzal töltötte, hogy bizonyítsa, a titokzatos szerző Francis Bacon volt. Freud úgy spekulált az írásokról, hogy csak homoszexuális szerző művei lehetnek. Ki is volt homoszexuális az Erzsébet-kor arisztokratái között? Oxford grófja. Ezért úgy képzelte Freud és sok híve, hogy Oxford grófja volt valójában a szerző, aki vagyonnyi pénzt fizetett Shakespeare-nek, a színésznek azért, hogy írói nevét kölcsönözze neki. Ilyen badarságok születtek komoly emberek fejében.

Tagadhatatlanul feltűnő, hogy Shakespeare mintha következetesen és módszeresen eltűntette volna életének személyes nyomait. Dehát igen elfoglalt és praktikus ember volt, a kor pedig túl veszélyes politikailag a levelezgetéshez, naplóíráshoz. Ő írni akart, és túlélni. E látszólagos homállyal szemben viszont sok száz említés fordul elő okmányokban, peres iratokban, levelekben, naplókban, anekdotákban Shakespeare-ről, képmásokról nem szólva - nagyon nehéz lett volna egy olyan tökéletes összeesküvést összeeszkábálni, amelynek sok száz, az élet különböző fertályaiból származó tagja egybehangzóan részt vesz egy személy kitalálásában. Még ma is kerülnek elő nyomok, és ezekből világosan be lehet mérni a figurát, mint ahogy nyomozók rakják össze az ismeretlen tettes profilját. Működött például a felsőbb polgárság körében egy orvos és okkult gyógyító Londonban ebben a korban, Simon Forman. Történetesen három olyan nő látogatta őt rendszeresen, aki vagy bizalmasa vagy kedvese volt Shakespeare-nek. Forman viszont naplót írt, érdekesebb pácienseiről személyes intimitásokkal és olykor pikáns részletekkel, s ez előkerült a 20. század elején. Ebből is sok mindent lehet rekonstruálni. A sokszáz nyom metszéspontjában úgy áll ott varázslatosan Shakespeare, hogy ki kellene őt találni, ha nem lett volna.

Az én Shakespeare-em más, mint a posztmodernek Shakespeare-je. Úgy gondolom, hogy meghatározó körülmény szellemi arcképében, hogy neoplatonista volt, mert ez művei világképét és személyes kapcsolatrendszerét is döntően befolyásolta. Hasonlóképpen a család széleskörű titkos katolikus kapcsolatai. És bizony lehetséges volt az, hogy valaki az ő rendkivüli képességeivel Stratfordból egyetemi diploma nélkül följusson a legmagasabb londoni főúri körökbe és szalonokba, ahol valószínűleg Giordano Bruno-val is találkozott. Stratford elöljárói a legkiválóbb oxfordi végzettek közül választották az iskolamestereket. Field, Shakespeare nyomdász barátja is stratfordi ezületésű volt.

Shakespeare olyan ember, aki természetesen bejáratos az udvari körökbe, másfelől rendkívül praktikus, zseniális színházigazgató és színházrendező. Tökéletesen ismeri a parasztok és a városi kocsmák életét, ízesen idézi nyelvezetüket a darabokban - de ezoterikus költő, Spenser, Sidney, Raleigh, Southampton, Pembroke, az arisztokrata költők és mecénások kedvence. Olyan ember, aki energiáival és pénzével mindig gondosan bánt, és szép vagyont gyűjtött. Szellemes francia párbeszédeket találunk komédiáiban, és bámulatos jogi tudást vonultat fel a szófacsarók kigúnyolásában. Olaszul szótáríró barátjától, Floriótól tanult, na meg valószínűleg egyik szerelmétől, Emilia Bassanótól. Így adódik össze ez a tudást szivacsként magába gyűjtő, tökéletesen viselkedő, zeniális lény. Nagyon fontos tudni azt is – és erre a modern kutatók közül többen felhívják a figyelmet újabban –, hogy Shakespeare családja katolikus volt. Katolikusnak lenni ebben az időben súlyos hátrány lett. Az édesanyja, Mary Arden, nagynénje ráadásul az Arden-vidéki apácazárda főnöknője volt. Az édesapja is titkos hitvalló katolikus, és az ismert eset, hogy őt a polgármesteri tisztségből leváltották tartozás miatt, igazánból azt takarta, hogy megbüntették az államvallás miséinek kerülése miatt. A titkosrendőrség üldözte a katolikus papokat, térítőket, mert spanyol és vatikáni ügynöknek tekintette őket. Shakespeare több oldalági rokonát is megkínozták, lefejezték. Aki a Rákosi- és Kádár-korszakban nőtt fel, az tudja, hogy milyen is volt a légköre az ilyen ellenség-teremtő hisztériáknak.

Itt van tehát egy zseniális ember, aki följut a legmagasabb körökbe, azonban ott kevesekkel osztja meg, hogy a felmenői s rokonai kik-micsodák Warwick megyében. Politikai szimpátiáit el kell titkolnia, és természetesként kell elviselnie, hogy van cenzúra. Erzsébet királynő rendkívül érzékeny egyensúlyt teremtett, aminek az volt a lényege, hogy politikai okokból hozzájárult a katolicizmus üldözéséhez, ugyanakkor a katolicizmushoz igen közeli anglikán vallásnak volt a bástyája, és azt az anglikán vallást már kétségbeesett pozícióban kellett védenie a protestáns puritánoktól, akik pár évtizeddel később mindent le fognak rombolni, amit Shakespeare-ék felépítettek: a színházat, az angol reneszánsz zenét és képzőművészetet, minden “bálványimádást” és “hívságot”. Shakespeare előre látta azt a rettenetes polgárháborús pusztítást, ami a halála után pár évtizeddel következett. Az ő küldetése az volt, hogy látomását, ezt a virágzást, borzalmat, szépséget és feszültséget megírja, természetesen nem direkt módon, és hogy az élet és a politika csapdáit el kell kerülni, azért, hogy élhessen és megírhassa. Ehhez meg kellett szerezni a pártfogókat - megszerezte a főúri és királyi pártfogókat. Emiatt őt több író irígységből karrieristának bélyegezte, de ő megkapta azt a politikai védelmet és anyagi biztonságot a társulatai számára is, amelyben meg tudtak születni - mindnyájunk számára! - ezek az óriási művek.

Hozzá kell tennem, az adatokból, eseményekből, amit most Shakespeareről hosszasan meséltem, az én szonett-improvizációimba semmi sem kerül bele. Ezek modern, rímtelen versek. A költő maga csak egyszer bukkan fel a versciklusomban, ott is Prosperóként. Azonban a tőle idézett szonett-részletek olyan személyes lírát inspirálnak bennem, amelyek létrejöttéhez szükséges volt számomra ez a titokzatos jelenlét. Az, hogy ily mértékben belépjek az ő világába. Hogy miért, nem tudom. Ez előttem is rejtély marad, mint egy szerelem.

Térjünk vissza a versekhez, amelyekben két világ találkozik egymással, a shakespeare-i világ és Kodolányi Gyula költői világa, s amelyeknek látványos jellemzőjük, hogy Shakespeare angol szavait is beidézed olykor. A posztmodern költészetnek bevett eszköze az intertextualitás, hogy különböző helyekről idéz szövegeket, de ritka az, hogy az eredeti nyelven hangzik el egy versben, ráadásul többször is. Le is fordítod, szabad fordítást is alkalmazol, értelmezed is, dialógust is kezdeményezel ezekkel a szavakkal, mondatokkal, de ott vannak hangsúlyosan, akár kétszer-háromszor is megismétled egyik-másik versben ezeket. Miért olyan fontos számodra, hogy angolul hangozzanak el a te versedben?

Ehhez közelíthetek a költői ösztöneim felől is, meg közelíthetek egy kicsit elvontabban is. Senki sincs jobban tudatában, mint a költők annak, hogy minden szó egyedi és lefordíthatatlan. Számunkra ezért a szavak valami egészen különös aurával bírnak. Azért foglaltam bele a szonettek emlékezetes, bűvös fordulatait angolul a verseimbe, mert rendkívül fontosak, óriási energiákat tudtak bennem elindítani az egymáshoz való viszonyuk vagy a különlegesen szép hangzásuk folytán ... Shakespeare költészete engem éppen azért fog meg, mert a konkrétságnak és az elvontságnak egy egészen különleges szintézise történik benne – az ő versei megélt gondolatok, gondolattá váló érzések, de soha nem szakadnak el a világ érzékletességétől. Ez óriási érték. Egyébként a költői nyelvnek és a temperamentumnak ez a típusú érzékenysége nagyon rokon a magyar költészetével. Ez nem német, nem francia érzékenység és gazdagság, ez más. Talán az oroszban van hasonló a nagy nyelvek között. Mert nekem a versben egyszerre fontos az érzés, a valóság és a gondolat – és ezek mind együtt vannak Shakespeare szonettjeiben. Kötődöm ezekhez a szavakhoz.

És furcsa, mert ugyanakkor ars poeticámat tekintve azt gondolom, hogy a magyar versnek magyar versnek kell lennie. Hogy csak az a magyar vers jó, amelyben a magyar nyelv mondatai élnek, ami szintaktikailag is élő magyar vers, amelyikben énekel a nyelv. Nem hiszek abban, hogy vannak versek, amelyek a szemnek szólnak. Az a vers, amit nem hallunk, miközben olvassuk a papíron, az nem él, az nincs. Ezért nem hiszek a mai huszonöt szótagos sorokat író költők műveiben – biztosan irodalom meg írás az is, de számomra nem vers.

És közben tudatában kell lennem annak is, hogy milyen rombolást visz végbe a nyelvünkben a meggyalázott angol nyelv, ami körülvesz bennünket, ránk ront mindenhonnan a médiában és a reklámban. Szoktam is mondani, nem kis elégtétellel, az angol és amerikai barátaimnak, hogy ti mint politikai és gazdasági erő hatalmasak vagytok, de nekem van veletek szemben egy nagyon nagy előnyöm: az én nyelvemet nem gyalázzák meg minden másodpercben annyi millióan, a világ minden részén. Meggyalázzák persze a miénket is, a mi bunkóink, de nem oly kikerülhetetlenül. És mi tudunk, tudnánk védekezni is. Ellenben most mindenki angolul hablatyol, aki érvényesülni akar ebben az elsilányult világban, és rettenetes, amit művel az angol nyelvvel. Nyomul ez a szörnyű angol, amit a reklámtáblákon is látunk, ócska songokban hallunk.

Nekem ehhez semmi közöm, mint ahogy Shakespearenek sem, s miközben belefoglalom ezeket az angol szavakat a verseimbe, azt is megmutatom, hogy a magyar vers az magyar vers, és beleszövök egy idézetet szonettembe egy csodálatos népdalunkból, vagy megemlítem egy másikban édesanyám kolozsvári (pontosabban nagyenyedi) magyar nyelvét. És csinálok például olyan szójátékot, amelyben az angol “part” magyar szóvá lesz.

E bús hiátus / This sad interim

E szomorú szünet, mint az óceán,
this sad interim like the ocean
elválaszt partokat. Parts the shore.
Két parttá szakította, mi egy volt.
Mint két kontinens, külön világban
látunk-e közös Holdat tiszta éjen?
This sad interim, e bús hiátus.
Két kontinens külön világban, közös
Hold. Atlantisz Holdja, bámulunk téged
külön partokról. Kettő lett, mi együtt
volt egész. Édes Istenem, ki partot
szakasztottál, rekeszd el a vizet,
hogy az én rózsám láthasson engemet.
Láthassuk egymást. Múljon e bús szünet.

Folyton régi s új / Daily new and old

Why is my verse versem mért so barren
oly kopár? Barren? Csupasz? Csak az új
gőgjének van híján, újgazdag gőgnek.
Barren of new pride. Az új, ha valódi,
törvénye szerint lesz azzá. Ahogy folyton
régi s új a Nap, daily new and old,
Újraköltöm, mit elmondott rokon s ős.
Egy új hang szökellő hajlításait -
ezt hozom én. Ezt termi sors és ihlet.
Ennyit adhatok a tücsökzenéhez.
Hatalmas zengéstekhez, mely átölel,
mesterek! Hadd fűzzem e kórust anyám
nyelvébe, édes kolozsvári nyelvbe,
mely folyton régi s új, daily new and old.

Beszélgetők és közönségük

Lehet, hogy egyesek pongyolának érzékelik ezeket a szonett variációkat, nem is rímelnek a sorok, miközben te nagyon is formatudatos költő vagy pályád kezdetétől. De formákat bontó, romboló, kísérletező alkotó is. Korai időszakodban, a nyolcvanas években inkább prózaverseket, szabadverseket írtál, a kilencvenes évek közepétől jöttek a szonettek, de azok is gyakran a formát fellazítók, átalakítók, a haikuid sem mondhatók szabályszerűeknek, megszokottaknak, és most jöttek, az utolsó másfél évtizedben ezek az újabb szonett-variációk... Milyen a viszonyod a formához, miből táplálkozik ez az egyrészt tudatosság, másrészt kísérletezés a formával?

Számít az életkor is: az embernek életkorszakai vannak, és azt gondolom, hogy olyan dolgokon mentem át az 1990-t közvetlenül megelőző majd követő történelmi változások során, amelyek nagyon nagy mértékben átalakították a világképemet, vagy előhoztak olyasmiket, amik bennem csak szunnyadtak, de nem törődtem velük. Egyszer például leírtam a 80-as években, hogy ha én egyszer szonettet írnék, biztos, hogy sárgaságot kapnék miatta. És eljön 1995-1996, és íme írok egy nagy szonett-ciklust, mégpedig rímes szonetteket - ezek a Plótinosz-szonettjeim, a Táncban a sötéttel-ciklus. És körülnézek, és azt látom, hogy mindenki szonettet ír körülöttem, nemzedéktársaim legtöbbje. Valami hasonló történt mindnyájunkkal. Bizony van olyan, hogy korszellem, és ennek nem mindig tudjuk megfogalmazni a lényeges elemeit, de sokszor meg tudunk néhány dolgot fogalmazni belőle. És ezzel visszatértünk oda, hogy vannak formák, akár csak alig érzékelhetők, és a formák a művészetben elengedhetetlenül fontosak. Egyébként én a prózaversre is mindig úgy gondoltam, mint formára, és a szabadversre is, ezért említettem az imént, hogy nem hiszek a huszonöt szótagos szabad verssorokban – hacsak nem egy Whitman vagy Kassák vagy Füst Milán írja őket. A nagy művész az, aki megszeghet bármilyen szabályt, de neki sem sikerül mindig. Kutatások szerint egy verssor hossza bennünk relatíve állandó. Bizonyos határokon túl meg innen. Mondhatnám, nem találomra: egy lélegzetnyi. Ez azt jelenti, hogy egy négyszótagos sort nyilvánvalóan sokkal gyorsabban mondunk ki, mint egy két szótagosat: lassítunk, gyorsítunk. Személyes de valós ez a lélek-lélegzetnyi hossz, amin alapul a verssor-érzékelésünk. Tehát a szabadversek írásakor is dolgozott bennem a formaérzék, volt egy belső mértéke a prózaverseimnek.

Ezek a Shakespeare-változatok rímtelen szonettek. A rímtelen szonett angol nyelven már 1970 környékén megjelent, legemlékezetesebben Robert Lowell Notebook című gyűjteményében. A magyar nyelvben sokkal könnyebb változatosan rímelni, nagyobb a mi hangzókészletünk. 1995-97-es Plótinos-szonettjeim rímesek voltak. De a WSh-változatokhoz a rímtelen szonett formáját választottam. Fontos volt az, hogy szoros formába írjak, és a blank verse is - ha megszámolod, látni fogod, hogy 10 vagy 11 szótagosak a sorok. Tudni kell, hogy a zárt formák és a kis formák hallatlanul rászorítanak a tömörségre, és iszonyatos energiákat lehet belepréselni egy nagyon kis formába. Belül ez úgy egyensúlyozódik ki, amikor indázóbb mondatú prózaverseket vagy hömpölygő mondatú szonetteket írok egy darabig, hirtelen elkövetkezik egy pillanat, amikor kívánom a tömbszerű rövid soros verseket, a töredékes tömörséget – legújabb, egy hónapja befejezett művem is egy japános tanka-haiku ciklus lett, melyet e beszélgetésünk után adok közre a Bárkában.

De mindenen csavarsz egy kicsit (Kgy változat), megbolondítod, magyarítod, egyéniesíted, mint ahogy a Plótinosz-szonetteket: egy majdnem teljes koszorút írsz – Táncban a sötéttel címmel – de hiányzik a mesterszonett...

Igen, nem született mesterszonett, mert azt gondoltam, hogy elsősorban hűnek kell maradnom ahhoz a gondolathoz, ahhoz a belső komplexumhoz, amit ki akarok fejezni. És ha ezt letapogatva nem jön össze egy mesterszonett, akkor nem jön össze. A mesterszonett megírásának az igénye nem írhatja felül az egyes mondatoknak, szonetteknek a saját hitelességét énbennem. Nem fogok változtatni rajtuk azért, hogy összejöjjön egy mesterszonett. Pontosan kell megfogalmaznunk látomásunkat, ez a cél. S persze szépen, de nem öncélúan.

„Teremts magadnak másik ént...” – hangzik el A másik én című versedben, és ez az egyik jellegzetessége a költői pályádnak: több alkalommal, több korszakodban is megteremted a másik énjeidet. Az egyik leghíresebb a Noah Webster-ciklus (kétszer is, a naplója meg az igazi élete a nyolcvanas években), de a Plótinosz-sorozatot is ide lehetne sorolni, vagy ezt a Shakespeare-ciklust meg másokat is. Ez is egy ismert posztmodern gesztus, a másik én-ben magunkat megtalálni stb. Nálad ez miből táplálkozik?

“Teremts magadnak másik ént” – ezt “művibb fordításban” így is mondhatnánk: “Termetsd magad ujjá”. A mondat a “nyersebb” formájában rejt több erőt, ahogy én fordítom itt, mélylélektani gondolatot fejezve ki:

Másik ént / Make thee another self

Teremts magadnak másik ént, another
self. Mert gyilkos gyűlölet rabja lettél,
poklodba zárva így vagy élő halott.
murd′rous hate, az költözött beléd.
Hazudsz magadnak felsőbb üzenetet,
hogy fentről ítélhesd mind aki él.
Te, aki halálos beteget gúnyoltál,
te s a többi, eszére oly kevély.
És kérődzött a szád, míg a pap beszélt
a másik halott felett, kit egykor
szerettél, talán. Rombolni - ruinate,
urinate - vizelni a szállásra, hol
esélyt kaptál, esendő átmenetet.
Another self: másik ént, míg teheted.

Fél évszázada rendszeresen olvasom a mélylélektani műveket, Carl Gustav Jungtól, James Hillmantől és körüktől. Például azért, mert mítosz- és archetípus-elemzéseik egyszerre nagyon maiak és ősien tradicionálisak. Egyetértek azzal a világképpel, ami mögöttük áll, amely az embert eredendően vallásos lényként fogja fel, de játszó, teremtő, kapcsolat-teremtő és érzéki lényként is. Mindig azt gondoltam, hogy ahogy az írás sem lineáris, az emberi személyiség sem lineáris – sem külső, sem belső világunk nem az. A determinizmusok egész másfél évszázados hagyománya, mely oly divatos ma, nem több mint egy ócska, de túl komoly és nyomasztó bohózat. Mert valójában minden pillanat, minden vers és emberi személyiség hallatlan komplex képződmény, amelyben erők cikáznak különfajta irányokba. Olyan a személyiség, egy másik hasonlattal szólva, mint egy üvegkristály, amelyik forog, és mindig más oldalát mutatja a fény felé. De az a sok oldal még mindig én vagyok. A különböző életszakaszaiban az ember megpróbálja más-más oldalainak adni meg a fényt, és más-más lehetőségét írni meg saját személyiségének. Ami a maszkok, az alteregók iránti vonzalmamat illeti, nyilván abból is ered, hogy olyan erős érzelmi energiák vannak bennem, amikről nagyon korán felismertem, hogy ellenpontozni kell őket a tárgyiasságra és tárgyilagosságra való törekvéssel. A kettő mindig együtt van jelen az én verseimben. És tulajdonképpen így jöttem rá arra is, hogy a Shakespeare-szonettekben ugyanez a helyzet. És hogy hogy látom Shakespeare viszonyát a szonettekhez? Az első pár tucat szonettben gyanítható, hogy az ifjú Lord Southampton a megszólított, aki Shakespeare patrónusa volt - illetve annak a királynő által kirendelt gondnoka fogadta fel a költőt házitanítónak, Lord Burghley, aki “történetesen” a főkincstárnok volt, s a leendő főkancellár apja. Southampton iránt gyulladt fel Shakespeareben az apai szeretet és a platonikus szerelem együttes érzelme – a neoplatonikusok szerint az emberi szépség, a szellemi és testi együtt, a fiatal férfiban jelenhet meg ideálisan. (Testi kapcsolat szóba sem jöhetett volna, nemcsak Shakespeare híresen “finnyás” lénye miatt, hanem azért sem, mert ilyen kihágás esetén a nyaktilón találhatta volna a fejét a költő.) Később aztán egyre jobban szétoldódik a címzettje, a tárgya a szerelemnek, majd felismerhetően nőalakok is feltűnnek (az angol nyelvben ezt nehéz is eltitkolni, a személyes névmások miatt), és nagyon sokat foglalkoztak tudósok azzal, hogy vajon kik lehetnek az éveken át írt szonettekben feltűnő alakok. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szerelem és a szeretet szó egy és ugyanaz az angolban, és hogy a platonikusok barátságaikat szerelemnek nevezték (mint például Kölcsey is).

Valójában az olvasó a fontos, én, te és mindannyian. A Shakespeare-szonetteket azért szeretjük, ahogyan a szeretett lényről beszélnek. Arról, aki teljesen átrendezi a személyiségünket – Shakespeare ezt tudja páratlan gazdagsággal visszaadni. A szonettek a szerelmesről mint bonyolult emberi lényről szólnak, illetve a szerelmet átélő költő világának elemi átrendeződését mutatják meg. Az ő belső világában a kozmosz történései, a világ neoplatonikus rétegzettsége, a mindennapos politikai valóság mind benne van. A shakespeare-i tudat naplója tehát ez a 154 szonett, amely fölgyűlt a körülbelül tizenöt év alatt. Nagyon érdekes, hogy nem is adta ezeket ki, csak főúri és költő-barátai kezeiben keringtek egy-egy kézzel másolt sorozatban, hosszú éveken át.

Azonban van még egy csavar: Shakespeare hű önmagához, és saját, öniróniával eltúlzott öregedésén és korai kopaszságán túl alig ír le jellegzetes személyi jegyeket ezekben a szonettekben. Sem a szeretett személyről, sem önmagáról. Semmilyen pikáns részletet, amilyenekkel a mai költők és híveik különösen szeretnek foglalkozni. Pedig pajkosan erotikus: például zseniálisan eljátszik keresztnevével, a Willel. A 135. szonettben tizenháromszor használja a szót, amely itt jelent akaratot, szeszélyt, férfiasságot, férfi és női nemi szervet, testi vágyat (a nőét is), alkotóerőt.

De végül ő nem kevesebb és nem több marad, mint a költő, akinek képzelete teremtette meg – s csak képzelte? - hőseit. Lehetséges, hogy Emilia Bassano Lanier, az első angol költőnő volt egyébként az egyik nőalak, “a sötét(hajú, szemű, bőrű) hölgy”, a virginálon játszó csalfa kedves. Itt is működik jellegzetes kitáruló-rejtekező kettőssége Shakespeare-nek, hogy „mindig úgy mutatom meg magam, hogy valamit megőrzök magamnak”. A titok az ő belső erejének forrásaként működik, s egyben szellemi tartást és finomságot jelez. Bátran, sebezhetőségét megmutatva kitárja magát a lényeges kérdésekben, de nem árulja el a triviális részleteket – és mégsem gondoljuk, hogy mindez homályos vagy vértelenül elvont. Úgy tud gondolati lenni, hogy nem absztrakt, úgy tud konkrét lenni, hogy nem mutatja meg azt, amit nem akar.

A te költészetedben nagyon sűrűn előfordul az is, hogy mottókat hívsz segítségül. Miért élsz ilyen gyakran ezzel az eszközzel, miért van szükséged ezekre a mankókra?

Tudatában vagyok az elődeimnek és a mestereimnek, és ez engem erősít és boldogít. Nagyon jól érzem magam a hagyományban, akár a magyarra gondolok, akár a nemzetközire. Kézről kézre adjuk tovább az időben a mondatokat, a gondolatokat, és az eredetiségben olyan értelemben nem hiszek, hogy egy művész “fölforgatja az egész világot”. Vannak ilyen látszat-robbanások, de minden új mester esetében felbukkannak aztán a múltból nyert indíttatások. Azt hiszem, attól lesz eredeti egy vers, ha a verset író személyiség más, mint a többi, s ezt nyelvében érzékeltetni tudja. Ettől lesznek mások – akár nagyon mások - a lelki viszonyulások, a mondatok íve, a hajlítások. Egyszeriek vagyunk, s csak ilyen módon újak.

Elég hangsúlyosan szerepel időnként az angyal is a verseidben, sokan furcsállhatják is, hogy ebben a shakespeare-i környezetben is felbukkannak. Ez mennyire rokon Rilke angyalával, miért szerepelteted ennyire hangsúlyosan?

Nyilván szonettciklusom három angyalos versére gondolsz, melyből kettőt idéznék fel most:

Járj merre tetszik / Be where you list

Járj merre tetszik. Be where you list.
Járj merre tetszik, angyal, ott vagyok,
ott leszek én is. Járnál merre tetszik?
Where you list? Hisz úgy mondták, te kell kövess.
Oldalam mellől nem tágíthatsz, míg
nem érünk át! S tényleg velem tartottál
hűségesen, mögöttem, mellettem,
homokos síkon, rengeteg erdőn át.
S böktél oldalba gyengéden néha,
hogy foduljak a jelek, a fény felé.
Be where you list, most már járj merre tetszik,
angyal. Követtél eleget. Most én
szegődnék melléd. Időnk itt fogytán.
Szökkenj, lendüljön karod, nyíljon szárnyad.

51 Szárnysebesen, mozdulatlanul / In winged speed no motion

Szökkenj, lendüljön karod, nyíljon szárnyad,
ahogy Rafael álmodott s rajzolt meg.
Álmomban hányszor szökkentünk fel együtt,
míg szőtték időnket! Gyakoroltunk?
Emlékeztünk? Szárnysebesen szálltunk,
in winged speed. Mozdulatlan, no motion.
Hát most jönne végső felszökkenésünk?
Lendülnénk végleges tökéllyel, ahogy
Rafael rajzolta okker krétával,
urnák vérből és fényből kevert
színével? Átszökkenünk most végleg?
Vissza? Vagy idekötnek még bennünket
félmondatok, mosolyok, undor, sors?
Szökkenünk? Szövik még nekünk a véget?

Rilke valóban nagyon fontos ihlető ebben a tekintetben, hiszen a legemlékezetesebb, óriási verseket ő írta az angyalról, a hozzá való viszonyunkról, a Duinói elégiákban. Az angyalt én sem irodalmias toposzként tekintem, hanem leki valóságnak. Így lesz igazi a Rilke-hommage. Shakespeare azért nem említ angyalokat, sem szentet, talán Istent sem, mert ilyen “világi” szövegben ez bizony tiltva volt akkor Angliában. A cenzor kihúzta volna őket, egyéb zaklatások mellett. Ilyen pofon egyszerű a magyarázat, s mai fejjel elképzelhetetlen, Iszlám államok törvényeit kivéve. A Szentháromság személyeinek, Máriának és a szenteknek a nevét egyetlen drámahős sem mondta ki a hatalmas életműben, pedig Shakespeare vallásos lény volt a szó legmélyebb értelmében. De a metafizikailag végletes magasságok és mélységek megidézéséül feltűnnek darabjaiban angyali lények, például Cordelia és Hermione, és démonikus, ördögi lények, mint Jágó, III. Richárd, Lady Macbeth. Shakespeare átélt neoplatonizmusából értékrend és etika is következik, a saját életvitelére vonatkozóan is.

Ez a Shakespeare-ciklusod, az Üzenetek W. Sh-től, egy kicsit összegezése költői világodnak, a mesterekhez való említett viszonyodnak, nagyon érdekes, hogy ezek a Shakespeare-szövegek segítettek téged ebben az összegezésben, ráadásul, azt írod egy esszédben, hogy magyar költőként Shakespeare szövegei segítettek visszajutni a szavakhoz, a magyar szavakhoz – ha ezt egy kicsit magyaráznád....

Az, hogy a Shakespeare-szonettek, egyes mondatok és kifejezések ennyire inspirálnak, személyes asszociáció-sorokat hoznak fel belőlem, azt jelzi, hogy ez a versvilág nagyon mélyen átjárta az én mai beszédmódomat is. Mivel Shakespeare fél évezreddel ezelőtt le tudott írni rendkívül természetesen olyan szavakat, amelyeket a mai nagyon mandarinná vált költészetünk már legfeljebb irónikusan mer, engem segít visszajutni ahhoz a friss látáshoz és bátorsághoz, amelyet a közvetlenség monumentalitása kíván meg. Le lehet írni idézőjel nélkül azt, hogy angyal, azt is le lehet írni, hogy szerelem. Meg kell találni a módját nyilvánvalóan –, de le lehet és le kell írni, és vissza kell térni a lényeges dolgokhoz a költészetben. El kell felednünk olykor az öniróniát. Azt, hogy posztmodern módra minden mondatunkat láthatatlan idézőjelbe tesszük. De a közvetlenség ne jelentsen faragatlanságot.

Megjelent a Bárka 2017/5-ös számában.

Fotók: Kiss Zoltán

Főoldal

2017. október 27.

Vissza