„a költészet is egyfajta ima”

Beszélgetés Báthori Csabával

Báthori Csaba (Mohács, 1956) egyik legtermékenyebb kortárs szerzőnk. Költő, író, esszéista és műfordító; a klasszikus modern irodalmi hagyomány örököse, a metafizikus-gondolati líra avatott képviselője. Írásaiban Rilke, Babits, József Attila, Nemes Nagy Ágnes szándékai összegződnek – új minőségben. Életműve ausztriai emigrációból (1981–1996) történt hazatérése óta sebesen gyarapszik – s ugyanolyan következetesen mélyül, rétegződik, árnyalódik is. A nemrégiben hatvanadik születésnapját ünneplő, különleges tudós-művészt szóról, csöndről, angyalokról kérdeztük.

H. T.: – Ha találkoznál a fiatalemberrel, aki voltál, mit kötnél a lelkére? S ő vajon szemedre vetne-e valamit?

B. Cs.: – A fiatalember, aki voltam, ma is bennem lakozik, jóllehet legrégibb önmagamra nemigen tudok visszarévedni már. Ugyanazokat a jó szándékokat súgom, duruzsolom magamnak évtizedek óta, amelyeknek valószínűleg én sem tudok megfelelni. Igaz, megesik, hogy úgy érzem, itt-ott hajlékonyabban, nem a gyökeres „kitérések” útján kellett volna haladnom. Shakespeare azt mondja: the beginning that is dead and buried (a kezdet, az halott és el van temetve). Azt mindenképpen sugallanám zöld önmagamnak, hogy ne erőltesse a radikális megoldásokat, ne próbálja főleg a szembefordulás lármájával megszerezni és a világba ültetni önhitt igazságát. Aki maga és mások „eligazításán” munkálkodik (és a költő legmélyebb hivatása ma is ez), az zörej és lárma nélkül kell, hogy életét megvalósítsa. Ha a tanács az életre vonatkozik, azt sejtetném: világosan kell élni. (Világosabban, mint én éltem, akár visszavonultan is. Egyetlen költő élete, tudjuk, sok más nem-költő ember életét határozza meg.) Ha pedig a tanács a költészetre vonatkozik, ma is egyfajta hitelességgyűjtést javasolnék még belátás előtti önmagamnak. Olyan korban élünk, amely – úgy rémlik – akkor jobbít, ha elfordulunk tőle. De ha háttal állunk is a kornak, szelíden becsületesnek és magasabb szempontok szerint felelősnek illik lennünk. Ma már tudom (de nem biztos, hogy erről ifjakat meg is bírnék győzni): a költészet egyik talányos hatáseleme az, hogy a versben felderengő tartalmat valamiféle igazságnak képes bemutatni. A vers súlya ezen az igazsággal rokon beszédmódon múlik és nyugszik (azaz: nem múlik és nem nyugszik). Veszély, hogy a vers a világ minden igazságtalanságát igazságnak képes nevezni, igazságként tudja ábrázolni. Ha fiatalabbnak az írói pályát javasolnám, nem győzném halkan azt érzékeltetni: szövegének az igazság felé kell lejtenie.

Hogy ifjabb magam mit vethetne szememre? Talán azt, hogy nem tudtam elég láthatóan megjelenni a világban. Mintha most már örökre lappanganék, egy élő hagyatéka, aki elfelejtette megtalálni és lenyomni életútján a helyes kilincseket. Igaz, ma is úgy érzem, lelkem még a nevemen szólít. És igyekszem minden kedvezőtlen fordulatot is javamra fordítani – ez fontos: keresni mindennek a jobbik nevét. Kertészek mondják, a rózsa és ibolya (lásd Arany csodálatos meséjét) a lila hagymák és fokhagymák tőszomszédságában még pompásabban illatoznak, ugyanis magukhoz vonzzák és beszívják a földben rejlő kellemetlen szagokat. Bár terelhetnék én is csak egyetlen lelket az ibolyák felé… Akár önmagamat vagy önmagamról megőrzött korábbi emlékeimet.

H. T.: – Melyik verssorodra vagy a legbüszkébb?

B. Cs.: – Nem tudnék kiemelni egyetlen emblematikus sort a halmazatból. Az utóbbi években azonban – főleg 2013-ban megjelent Elemi szonettek és készülő Melankólia című köteteimben – sikerült elérnem azt a költői szintézist, amely megannyi ponton tömörítve kifejezi, amit lényegesnek tartok. A szonettes beszéd a megközelítéseknek sok mintáját kínálja, amúgy szőnyegszerű kihömpölyödéssel érzékelteti végleges mondandóimat. A Melankólia kötet puhatolózásainál többet, azt hiszem, nem egyhamar tudok elérni. De ott, abban a sorozatos megérkezésben, talán, meg-megérintettem célomat. Egy természettudós azt mondta: a virágport a kehelybe hintő rovar a virágok „repülő agya”. Valahogy én is ezt éltem át a szonettekkel: sikerült leszállnom egy-egy gyönyörű gondolati lejtőn. De mivel nem tudnék egyetlen darabot kiemelni, idéznék egyetlen szonettet egészében:

ÖRÖK KÉSZÜLŐDÉS

Várlak, távol időtől és haláltól –

minden ingatlan szívemben s az űrben.

Összezúzott húst is elér a mámor,

ha időtlen ínségre készületlen.

Jöjj közel – súgja a csend némasággal

keveredve, s a termékeny, hideg szív.

A semmi megcsal: üres vas lövést hall

a fül, – nem is az Isten, aki elhív

már a régi égi szokás szerint.

Leghosszabban ott álmodik, ahol

meglelte vesztét egyedül az ember.

És még darabokban is szédülettel

bajlódik, ahol egy a tűz, a por

s színről színre is vakon lát megint.

A vers, kétségtelen, az emberi lét – élettől-haláltól független – egészének nyugalmi epekedését, az ember olthatatlan és egyetemes „higgadtsági” sóvárgásának látomását igyekszik megfogalmazni (nyilván fiatalkorom Szent Ágoston-rajongásának nyomai is feltűnnek a sorokban).

H. T.: – Öleltél már meg fát? Beszélgettél állattal, virággal? Ismered név szerint a felhőket? Milyen a viszonyod a természettel; könnyen ráérzel-e a természetiben a természetfölöttire? – Azért is kérdezem ezt, mert verseid mellett számos esszédben is érintesz spirituális-teológiai dilemmákat; Hit Héraklész után című alapvetésedben például így fogalmazol: „…nincsen olyan tudás, amelynek nem a tudatlanság a tőszomszédja; és nincs olyan hit, amelynek nem tartaléka a hitetlenség. A mítoszok egymásra torlódó tapasztalata elhiteti: jobb nem tudni pontosan, hányadán állunk a világgal. Az ember az örökkévalóságot is csak a mulandóság nyelvén értheti meg. (…) Legbecsületesebb, ha megvalljuk, hogy a hiten túli hitnek más nevet kell keresni – úgy, mint a tudáson túli tudásnak. (…) Az ember most már katolikusan (evangélikusan, mohamedánul, másmindenképp) hitetlen.” – Európai miniatűrök című versfüzéred úgy összegzi ezt: „Istent / elfelejteni, az is emlékezés”…

B. Cs.: – Centrális kérdésekre tapintasz – ezeket is érdemes a szellemi tapintatosság, megilletődöttség és alázat szókincsével megközelíteni. A szőke fatörzsek, pihenő virágok, apró gülük, potrohos szárnyhordozók, gida alakú felhők mind-mind mélyen megindítanak, és üzeneteikkel, szimbolizálható jelenlétükkel szinte lelkiismeretet ébresztenek az emberben olyan pillanatokban is, amelyek nem kötődnek felelősséghez. A fák, megannyiszor gondolok erre, egész életükben egyetlen helyen állanak, nem változtatják meg helyüket, hanem mintegy örökké őrzik azt a területet, amelyre kijelöltettek. Mondhatnánk, a hűség szimbólumai ők, a lassúság végpontjainak tekinthető mozdulatlanság jelképei. Én nem a természetjárók bandériumához tartozom, hanem a természeti képekben beszélő lírai halandók közé, és azok közt is az elvont képzeletű bicegők közé. Rilke azt mondja: a fák „belső utakat tesznek meg”, s mivel lemondanak a járásról és a szándékos mozgásról, azért állnak oly gazdagon és olyan tisztán (Weil sie verzichten auf / Gang und gewillte Bewegung, / stehn sie so reich und so rein). Ezt a csodálatos pár sort lehetetlen „magyarra emelni”, ugyanis a magyar az elvont gondolati nyelvet képtelen egyenértékű költői síkra emelni: az elvontságnak a mi lírai nyelvünkben alig van intenzív lírai értéke. A versben, amely lényegesen kifejezi az én felfogásomat is, még fel is dúsul a jelképes tartalom, ott ugyanis megjelenik az „an der gebotenen Stelle” fordulat is, azaz a fáknak a „felkínált helyen”, a ragaszkodás hősiességével kell – szó szerint – helyt-állniuk. A fák felelőssége tehát rokon az emberi helytállás éthoszával, és a Természet látványa (a „környezetvédő” buzgalmakon túl) a költőkben saját öntudatuk, cselekvési parancsaik elemeit is felidézi. Rápillantok egy fára-virágra… és tüstént saját sorsom, tapasztalatom kellős közepén találom magam, keresem a szavakat, tükröződéseket, megfeleléseket, s valahogy virágnyelven beszélve szabatosabbnak tudom nemcsak versemet, hanem „érzelmeimet” is. Idézhetnék más költőket is, ókoriakat, moderneket, bárhonnan. Emily Dickinson azt mondja: To be a Flower, is profound / Responsibility – (Virágnak lenni, az a mély / Felelősség –). Vagy üsd fel Droste-Hülshoff Virághalál (Blumentod) című versét. Ahogyan a költőnő fekszik a fűben, letépi a fűszálat, és megretten a zöld vértől(!), és… ebben a pillanatban megszületett benne a költői-emberi lelkiismeret. Ebben az értelemben testvére vagyok az egész teremtésnek, bárhol tudnék élni, és szívesen lennék saját szomszédom, vagy akár egy kőrisfa vagy földre hajló kankalinszál (ahogy Montaigne mondja).

A másik fontos kérdés, a költészet teológiai rugózata. Én katolikus háttérből indultam, mondhatnám, onnan tévedtem el, és ez azt jelenti: katolikus módon vagyok minden, ami vagyok, még hitetlen is. Ősidőkben megérintett a Jézus-mítosz körüli emberséges beszéd, bizonyos tanáraim szociális rebbenékenysége és higgadt hitvallása. De aztán eljött a tudás kora, a keresztény tanításnak és hitvallástörténetnek a felvilágosodás korában kezdődő felpuhítása, szétfeszegetése. Az emberiség legnagyobb szellemei (Kelszosztól Goethén át Bertrand Russellig), ez már korán meghökkentett, nem voltak keresztények – Goethe például haláláig javíthatatlan Nap-imádó pogánynak nevezte magát, hüpszisztáriusnak, azaz olyan szekta tagjának, amely minden vallásból a legszebbet tisztelte ás áldotta, és az evangéliumi történetet csak „a Jézusról szóló mesé”-nek nevezte… Ah, mindennek tüzetes taglalása messzire vezetne, oda, ahol az egymást megtermékenyítő kétségek lakoznak. Ami költészetemet illeti: én egyre inkább előnyben részesítem a szökellő, szintetikus-ökumenikus teológiai szókészlettel élő, shakespeare-i légcsavarokat sem megvető kifejezésmódot. Meggyőződésem, hogy a klasszikus teológia, sőt eredetileg a filozófia is költészet volt, a művészet meséjében a legtáplálóbb vitamin. Én csak használom és megszelídítve felemelem ezt az elvont szókincset, hogy ellentmondásos életérzésemnek hiteles kifejezést adjak. Ahogy József Attila a sivár kültelkek, gyártelepek látványát tette verseinek alaphasonlatává (egy Halász Gábornak írt levéltöredék szerint), úgy én az európai vallási-szellemtörténeti tudás adalékaival teszem szóvá mondandóimat. A szóanyag természete teológiai, de nem szakmai-filozófiai természetű. Nem, ma sem ellenzem Platónnak azt a szemléletes hasonlatát (minden csak hasonlat…), amely a költőt így mutatja be: ül a múzsák háromlábú székén, és az elragadtatás bősz dühében kiköp magából tücsköt-bogarat, akár egy szökőkút, mindent, ami csak felgomolyog lelkéből anélkül, hogy szigorúan mérlegelne. Ez a látomás szabatosan jellemzi a költészet bizonyos alakzatait: eggyé kerül itt minden ellentmondás, egymást bontogatja minden árnyalat, túlszáll az ember látókörén, de mégis homogén értelmet nyer, olvasói örömet teremt, megörvendezteti a fájdalmat. Nem kétlem, költészetem meséjét főleg az sajátíthatja el, aki képes elmélyedni saját életének meséjében.

H. T.: – Ima vagy vers?

B. Cs.: – Sokágú kérdés. Csak megilletődötten tudok közelíteni ehhez a vonatkozáshoz. Az ima általában feltételezi a személyes Isten hitét, tehát személyességet és hitet. Bennem mindkét képzetkör megrendült az időben… De egyik feledhetetlen élményemre mindig emlékezem: a 80-as években olvastam a lenyűgöző teológiai gondolkodó, Boros László könyveit (később kerestem is nyomait a svájci Chamban, ahol a jezsuita rendből történt kilépése után élt), ő adta kezembe például Ernst Bloch csodálatos művét, a Das Prinzip Hoffnungot (A remény elve), és ő elemezte roppant aprólékos hitbéli híradással a Márk-evangélium egyik legmegrendítőbb mondatát: Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen! Boros még az ateizmusban lappangó hitmorzsák iránt is fogékony volt, és minden szellemi erőfeszítést a transzcendencia áhítatával próbált körülírni. Én magam ma úgy gondolom, hogy a költészet is egyfajta ima (ahogyan én értem), az anyagiság mögötti szellemi szerkezet kitapintása, a lélek hatványozása, a csoda iránti elemi szenvedély. Ha az ember verset ír, valahogy mindig kiér a világból (azt szoktam mondani, minden költő zsidó, mindegyik a Láthatatlan sáfára), s miközben hálát érez azért, hogy úgy tud megszólalni, ahogy – mintegy folyamatosan csodáért folyamodik, azaz imádkozik. De az is lehet, hogy a Szentlélek imádkozik őbenne, mert a költő nem mindig tudja, hogyan és milyen szavakkal forduljon magasabb ügyének intézőjéhez. Amikor verseimben megidézem a hatalmas természeti vagy szellemi-lelki kiterjedés változatait (a tenger, a hegyek látványa, a megbocsátás, vagy a Nap imádása, vagy a szerelmi érzés is a vastitas élményét oltja a szívbe), nem nyugszom meg, míg egy pillanatra nem gondolok valamely óriási Lény munkájára, aki lehetővé tette a világot, az embert és azt, hogy mindig rágondoljunk. Az ember – még hitetlenségében is, mondom – óhatatlanul vissza-visszatér a nagyság látomásaihoz, akár templomba lép be, akár az Alpok hegylejtőire téved, akár egy női testen érzékeli a „világ kezdetét”. Aztán: lehet istent többes számban is megvallani. Rilke egyik muzoti töredékében, 1923 júniusában azt írja: Nur Götter sind. Durch ihre Spiegel ziehn / wir vor dem Hintergrund von Tier und Pflanze (Csak istenek vannak. Az ő tükreiken át vonulunk mi / állati és növényi háttér előtt). Jól értsük meg ezt a felfogást: csak istenek vannak (sind), itt az ige a nyomatékos; ők mindig vannak, mindegy, hogy a mi személyes tetteink épp mire irányulnak. És tagadásunk, „hitetlenségünk” bármely vak sodrása képtelen őket megsemmisíteni (legfeljebb „átkeresztelheti” őket). Azt is mondhatnám: nem is kétlem, hogy legjobb verseimért az ismeretlen Szentlélek járt közbe, isten(ek) nélkül nem volna elmélyedés és felmagasodás. Nem volna sem Ikarosz, sem Orpheusz. A Macbeth végén azt mondja Macduff: I have no words (Nincsenek szavaim). Igen, a költő is – épp legmélyebb örvényeiben – a szótlanság lidércein át érintkezik a Kimondhatatlannal. Pilinszky Apokrifjának értelmében nincsen szava (nem a frivol Esterházy kajánságával, hogy „nem találunk szavakat”), miközben megtalálja az egyetlen helyes kifejezést, sorban.

H. T.: – Törődsz-e vigyázatosan őrangyaloddal?

B. Cs.: – Törődöm vele, hogy törődjön velem, hogy törődjem vele. Nehezen és hosszú elesettségek után ismerkedtem meg angyalaimmal, és közülük őrzőimmel is. Tudod, hogy milyen figyelmet áhítanak? Csak az őriz, amelyiknek megmutatod arcod híradó ráncait, tenyered életvonalát, megmutatod városi járásaidnak igazi vonalait, sodródásodnak vétkességi együtthatóját, elfeledett gyónásaid listáját, feledésbe burkolt titkaidat és emlékezésed ünnepeit. Angyalka nemcsak a veszélytől óv meg, hanem sok szépség közül megmutatja, melyik a legvaksibb remény. Ha valaki akarsz lenni, megsúgja, micsoda sivatag ez a valakinek-levés. Légy inkább senki, súgta nekem tegnapelőtt. Néha olyan hihetetlen közlendőkkel áll elő, hogy meg kell néznem az ujjaim, én vagyok-e még én. A múltkor megtanított arra, hogy ne gyűlöljek. Segít nem gyűlölni. Megnevezte a szomszédaimat, akikkel évtizedes névtelenségben éltünk egymás mellett, és azt sem tudtuk, milyen nyelven beszélnek. Mintha irányítaná az érzéseimet a semmiből. Ó, hány és hány éve tüsténkedik körülöttem. Mintha ki kellene főzni engem, ki kellene találni, merre menjek, és hiába töltöm életemet a földön, képtelen vagyok kicsit csak megemelkedni. Pilátust nem egyszer megnevezte már, hogy ő nem tudta, mi az igazság. Angyalka megsúgta azt is, hogy az igazság nem a percben, hanem az években terjed el. Az igazság sosem rövid. Nem tudom, itt van-e a nehézségek idején – de olyankor úgy érzem, erőt ad nekem a gond. Birtokol engem, mert reménykedik bennem. De nagy néha meg is bök. Szúr. Nem is tudtam, hogy a halszálka ennyire képes szúrni. Az angyal küldi rám? Én mindenesetre vele élek. El se hinnéd, mennyire abból él a halandó, amit szeret, de nem lát, lát, de nem ért, vagy a megértés után újra keresni tud. Néha félek is angyalkától. Igen, ártatlan természetünk eredendő hibája, hogy a láthatatlan, hangtalan, lappangó vagy névtelen és ismeretlen dolgokra nagyobb bizalommal tekint, mint az anyagokra, de persze reszket is, nem hozzák-e el idő előtti romlását, ferdülését, vagy akár csak ő maga is nem válik-e láthatatlanná, hangtalanná, lappangóvá vagy névtelenné. Angyalka segít, ha rossz érveket ások elő a süllyesztőből, hogy megnyugtassam a lelkiismeretem. Foltozgatja elrongyolódni hajlamos lelkiismeretem. És mi minden féle-fajta türelemmel ajándékoz meg a harag, lázadás, ínség és süllyedés állapotaiban! Nekem elég, angyalka, ha csak némaságot adsz ordítás helyett. Vagy ne tűrjek, de elviseljek? Elég ez? Lehetetlen érzésektől szabadít meg, szinte gyógyít. Utánunk azok jönnek, ma már látjuk ezt, akik egyre kevesebbet tudnak, akik inkább szereznek. És mit fog tenni angyalka, ha azoknak kora jő, akik semmit nem tudnak? És van-e létjoga a teljesen tudatlan emberiségnek? Én tudom, hogy angyalaim megértik, idegen vagyok a földön, és éppen idegenségem örök hazám. Néha hozzám ér, megfésüli pár szál hajam, alig érintve megölel, de nem beszélgetünk, találkozunk a némaságban is. Suttogni, igen, lelket halkan teremteni, azt tud. Tudja, mi a lázadás, a nevetés és a szenvedés. A múltkor valahogy asztalomhoz rebbent, csak pár jelet adott, mintha azt közölné: felejts el mindent, ami szomorúvá tesz. Öreg vagy, igaz. De én is az vagyok. És Isten még öregebb, úgyhogy olykor mindenről megfeledkezik. De nem feledhetjük: mégiscsak jobb tett volt megteremteni a világot, mint időtlen kényelemben berendezkedni a semmiben.

H. T.: – Szüleid alakját megrendítő versek sorában idézted meg. Az emlékezés gesztusai önterápiás szándékot is takartak? S lett önismereti hozadéka e családelemző poétikának? Mit tud, amit a talaj menti élet nem, a katarzisig emelt szív?

B. Cs.: – A költői tevékenységnek, nem kétlem, vannak önterápiás hatásai is. De annak, hogy – főleg apámról, főleg Boldog ólom című kötetemben – versekben is megnyilatkoztam, inkább „ismeretszerző” háttere van. Külön éltünk, én őt havonta látogattam meg egy-egy órára, tartásdíjbeszedési célzattal. Ezek a kora délutáni ceremóniák számomra időtlen, mérhetetlen vizsgafellépések voltak. Helyt kellett állnom egy nálam erősebb, sötét fellebbvitel előtt. Ült egy parányi lakáska füstjében, általában tanulmányi eredményeimről kérdezett (soha nem anyámról, konkrét életkörülményeinkről vagy egyéb ínségeinkről), megint és megint kérdezett, borgőzös katatóniában hajtogatva a jánosi tanítás alapmondatát: „Pro primo, először, a legfőbb a szeretet”; aztán pár perc múlva: „Pro primo, másodszor, a legfőbb a szeretet”; és kisvártatva aztán, mintha a legnagyobb követ hengerítené le szívéről: „Pro primo, harmadszor, a legfőbb a szeretet”. Lehet, hogy „kiírtam” őt magamból – de ahogy most latolgatom foglalkozásom értelmét, azt hiszem, inkább igyekeztem őt utólag, halottaiban megismerni gyér emlékeimből. Hiszen alig tudok róla valamit. Talán a költészet hozzásegített, hogy most már élesebb körvonalakban áll előttem, nem-tudásom mélyrétegeinek megmozgatása, megforgatása után. Az utóbbi években Györe Balázs apa- és anyakönyveiben láttam hasonló – bár kevésbé vádiratszerűen színezett – szembesülést. A helyzet az, hogy az embernek valamikor be kell iktatnia az élők közé saját felmenőit, mérlegelnie kell, honnan jött, mit örökölt, mit visel és miért vezekel. Minden ember szakadék, ugyanakkor a művészet nem engedi meg a hazugságot. Ahogy lassan én magam is mitikussá válok önmagam számára, úgy keresem apám alakjában is közvetlen előzményeket abból, aki vagyok. A Woyzeckben hangzik el: Halálotokat jutányosan kell megkapnotok, de nem ingyen, nem hiába. Én is úgy érzem, miközben apámat és anyámat vissza-visszaillesztem egy időre az elevenek közé – és meglehet, hogy mivel ezt versben teszem, személyemet meghaladó időre –, érzékelem: van bennük valami, ami súlyos és letehetetlen, kifürkészhetetlen, lényegében megnevezhetetlen, olyan vétek, amely nem tehető meg-nem-történtté. Én viszont úgy érzem, nem tudtam volna tovább élni anélkül, hogy ne nevezzem meg a holtak örökségét. Szeretetem abban nyilvánul meg, hogy egyáltalán beszélek róluk, anyámról aránytalanul nagyobb szeretettel, és nem hagyom, hogy az elfojtás vagy hazugság anyagává silányuljanak. A költészet csalogánya éjjel-nappal csattog fejünk felett, de a legfinomabb közlendői könnyen tönkremennek, ha tollait kitépdessük, és tintába vagy színezékanyagba mártjuk. József Attila szembesülő verseit éppen az teszi olyan igazzá, hogy nem a szépítgetés, szerepjáték vagy presztízsigények lenyomatai, hanem a megigazulás – az emésztő megméretkezés – tanúságai. A rosszul megnevezett dolgok szaporítják a világ rosszaságát. Nem a rossz dolgok valódi nevének kitalálása nehéz, hanem az, hogy nem engedünk a hamis kegyeletnek, és megpróbáljuk szívünk valódi részösszegeit versbe foglalni (ez a művészet legrövidebb útja, más hitelt nem ismerek). Egyébként meggyőződésem, hogy az Üvegfilm és a Boldog ólom című köteteim nélkül nem tudtam volna megérkezni arra a kilátóra, amely az Elemi szonettekben és a Melankóliában megadatott. A költő előbb gátlásos, titkolózó és zárkózott önmagával szemben, de aztán elérkezik egy pillanat (lehet, hogy csak öregkorunkban, vagy soha), amikor ez a fojtogató szemérmesség életünk gátjává válik. Ekkor meg kell kísérelnünk a tettet: fel kell hagynunk a dilettáns egzisztencializmussal, és szinte versenként be kell gyakorolni kiüríteni a szívünket. Csak így engedhetjük be a valódi világot épségben. A legnehezebb dolog a világon az, átmenni a rosszból a jóba az igazságon át.

H. T.: – Foglalkoztatnak a kritikai visszajelzések? Rálátsz (rá akarsz látni) kánoni helyedre?

B. Cs.: – Ha az igazi költészeti értés az értékesnek és talminak megkülönböztetésében áll, akkor azt mondhatom, az elmúlt pár évtized magyar kritikai közgondolkodása, a közeget mozgató – az örökkévalóság értelmében elenyésző érdemű és szakmai színvonalú – tényezők sürgése, a törzsi szemléletből, önös érdekből, kicsinyes részrehajlásból, olthatatlan irigységből vagy rossz ízlésből fakadó semmibevétel darab ideig méltánytalanságok sorát éreztette velem. „…senki nem mondta, hogy te jó vagy” – ez itt annyit jelent, hogy eleinte még a fordítói pályáról is ki akartak ebrudalni a közeg stallumokkal körülbástyázott, évtizedeken át basáskodó kritikusai. Amikor hazatértem, az egyik „közegellenálló” azt mondta, én egy rossz fordító vagyok. Aztán döcögtünk tovább, és nem csekély erőfeszítést kívánt, mire felmértem, miféle műfajokat enged meg a környezet, hol lehet nyargalni kisajátított pályák, foglalt széptani asztalok és észrevétlenség gödrei mentén. Volt egy időszak, amikor kritikusként foglalkoztattak feletteseim, de azt is látnom kellett, a reflexív beszéd korlátai is áttörhetetlen akadályként tornyosulnak elém. A mások által kikiáltott „paradigmaváltás” főhőseitől idegenkedtem, hiszen sem emberi, sem írói minőségük nem tett csábítóvá bármiféle baráti sorsközösséget. Én a magasrendű művészi morált mindennél többre becsültem, és sikert is csak e legmagasabb művészi morál megtartásával véltem elérni. Létezésem bizonyos abszolút jellegét sokan nem helyeselték, ízlésemet bírálták és avatagnak bélyegezték, a műfaji sokoldalúságot nem viselték el, és általában is: az észrevétlenség kínai falát építették körém. Én pedig, kétségtelen, nem rejtettem véka alá, hogy irtózom attól, ha kortársaim a szent dolgokhoz profán módon, a profán dolgokhoz ellenben álszent magasztalással igazodnak. Egyszer haragomban még az is eszembe ötlött, hogy törvényi kényszerrel kellene eljárni ostoba, haszontalan írók és írófuttatók ellen – értem itt azokat is, és ez újfajta fejlemény, akik pénzükkel vették meg a sikert, az íróságot, hírnevet. Az utóbbi évtizedek hamis – persze csak átmeneti – értékrendjét a művészettől idegen szempontok nagy mértékben meghatározták, és ebben döntő szerepet játszott az imént említett tényezők mellett a szereplők hitvány moralitása. Úgy tűnik, mindenki személyesen járult hozzá a korszak romlottságához. Egyesek hallgattak apró-cseprő viszonzások reményében, mások szemet hunytak az irodalmi érdekérvényesítés gyalázatos módszerei fölött, ismét mások valamely hamis „liberalizmus” (valójában csak renyhe és felelőtlen engedékenység) értelmében megengedték a polcra emelések és kirekesztések romlott gyakorlatát. Egyesek megtűrték vagy egyenesen végezték az árulást, mások kussoltak az igazságtalanságok elharapózása láttán, megint mások viszonylagosság hangoztatásával, henye vállrándítással nézték (sőt itt-ott csodálták és utánozták) az istentelenséget, önkényeskedést, hatalmi kiszorítósdit, nem egyszer a kíméletlen semmibevételt. A közeg kisebbsége volt csupán egyszerűen ostoba, életveszélyesen hiú vagy felháborítóan semmittevő. És hogy végül visszatérjek a kérdés lényegére: nem, nem „látok rá” a kánonban elfoglalt helyemre (ha van ilyen), és kötve hinném, hogy még életemben eljuthatnék bármiféle méltányos elhelyezés közelébe. De, az isten szerelmére! éppen ezért hihetetlenül nagyra becsülöm azokat, akik olyannak láttatnak, amilyen vagyok, oda helyeznek, ahová tartozom, és nem kívánnak részesei lenni semmiféle esztétikai csalásnak. Ünneplem Montaigne megvesztegethetetlen álláspontját: én is visszatérnék akár a másvilágról is, hogy meghazudtoljam azokat, akik mást szeretnének faragni belőlem – akár létemből, akár nemlétemből –, mint aki vagyok és voltam; még ha megtisztelnének is az efféle tódítással. Lépten-nyomon látjuk, hogy kortársaink még az eleveneket is másnak festik olykor, mint amilyenek azok valójában. Meglehet, hogy az élet és halál csak egy hatalmas felület… de éppen ezért rajongok azért a kisebbségért, amely a sötétből a világosság felé törekszik, és segít megelőlegezni egy falat boldog utókort.

H. T.: – Minden repül című köteted harminc esztendő versterméséből válogat, s hatvanadik születésnapodra került a boltokba. Jól látom, hogy költői és civil korszakhatár csúszott itt egybe? Vagy túlzás volna vízválasztó együttállásról beszélnünk?

B. Cs.: – Lehet, vannak ilyen egybeesések. Mindenesetre szigorúan válogattam, és kései kezdetnek mutattam, ami nem volt az. Hiszen, mondanom sem kell, írtam én már eleget 1986 előtt is, és remélem, marad még egy kis időm, kitérni a szonettekből, de mégis: a nyolcvanas évek közepén teremtődött meg bennem az a személy, aki önálló lírai megszólalásra volt képes. A koncentráció és a költői szöveg folyamatos redukciója hozta magával, hogy valahogy egyre inkább szívem peremére ültettem „érzelmeimet” anélkül, hogy ne tartottam volna meg mind az öt érzékemet. Egy életfogytiglani álom, mi más is volna a költészet? Ha ma meghalnék, üzenetté válnék. És mit mondanék? Érdeklődjetek a forma iránt. Higgyetek abban, hogy csak a forma (valamilyen forma) pattinthat ki jelentős tartalmat a versben, és a kormányozatlan hadoválás elpusztítja a költői eszméletet. Egy rossz vers egy egész nemzedéket tönkretehet, néhány rossz ízlésű barát ideig-óráig szüneteltethet egy egész irodalmat. És aztán térjetek meg a kevéshez, próbáljátok ki a szegénység gyönyörűségeit, építkezzetek átlátható, kezelhető, személyesen elsajátított változatokból. Nekem megadatott, hogy – például a szonettben – ugyanazon az úton tízezer kincset találtam. Micsoda gazdag világ… A jambikus ritmus egészen mást mondat veled, mint a trochaikus, a két négyes-két hármas elosztás más-más tónusra kötelez, a szótagszám döntő szerepet játszik, és az egyetemes mondandók olyan belső amplitúdóval ajándékoznak meg, amelyre nem is számítanál. Egyetlen forma is végtelen, hiszen mindenki másképp csinálja, egyetlen életben is napokra oszlik az ihlet, tapasztalatunk egyetlen formában is beláthatatlanul sokrétű, a keretet megtalálni nehéz, a szonett is képes szalajtani, furcsa, nemcsak a hosszú szabadversek. Ó, ezer fogásra és törvényre tanított meg, amelyek más formákban is érvényesülnek. A véget megtalálni, ez centrális jelentőségű. Gátlásosan hömpölyögni, takarékosan díszíteni, nem elzsibbasztani a szöveget nagy szavakkal, hiszen szavakból túl sok forog a világban. Valahogy úgy éreztem az elmúlt szonettévekben: más emberré tett ez a forma, bizonyos értelemben olyan érettséget adott, amelyet a formai készletek hiú és külsődlegesen szaporított halmazai nem tettek volna lehetővé. Valamilyen jelentős dolgot kell állítanunk önmagunk és a halál közé – nekem, úgy tűnik, ez a hagyatkozás sikerült.

H. T.: – A magyar költészettörténetben gyér hagyomány a metafizikus-gondolati poézis. Miben látod ennek okát? Hogyan tudnánk többet tanulni Hölderlintől, miféle ösvényen kapaszkodhatnánk vissza a rilkei világtérbe?

B. Cs.: – Igen, a magyar költői észjárás szereti a kézzelfogható anyagi világhoz mérni szavait, és az elvont lírai kifejezésmódot rühelli, lekicsinyli, sőt megveti (csak egyetlen példa, Petőfi képtelen volt Goethét „felfogni”, a szíve békasó, mondta, nem fogyott ki a csúfolkodásból). Ez a durván Petőfi–Arany–Illyés–vonulat egyeduralkodó a magyar költészetben, mind a mai napig, noha a huszadik században történtek határelmozdulások, termékeny felszívódások, megrendítő filozófiai ráhökkenések. De nekem ma is úgy tűnik, hogy például az Újhold metafizikai szemlélete, elvontságra hajló szókészlete, főleg Pilinszky transzcendens puhatolózása vagy akár Tandori ezer köddel áradó királyi mélységei, szóval mindez még csak ezután veendő birtokba igazán, és még messze vagyunk attól, hogy ez a gondolkodásmód áttörést jelentene, vagy akár csak költői elmélyülést. Úgy tapasztaltam, hogy a magyar líra nem a nyelvi elszigeteltség miatt nem érvényesülhet külföldön, hanem éppen gondolati csökevényessége, túlhímzett verbalizmusa, transzcendens tartalmak iránti viszonylagos fásultsága miatt. József Attila a kevesek egyike, akit gondolati merészsége, vakító eszessége és metafizikai vonzalmai folytán érdemes és lehetséges volt éppen németre fordítani. Az ő művészetét az absztrakt német szemléletmód, a fogalmakban edzett, atlétai erővel megnyilvánuló filozofikus regiszterek repítik, káprázatos magasságba emelik. Csak egyetlen példát mondok. Az Eszmélet csodálatos sorát: Egy szálló porszem el nem hibbant hibátlanul egyenértékűen lehetett tolmácsolni, ugyanis a német a verrücken igében rendelkezik azzal a képzettel, amely az elmozdulást, helyváltoztatást, a meghibbanást és az értelemferdülést egyaránt magába foglalja. Feledhetetlen marad számomra, hogy 2005-ös külföldi felolvasásaim során milyen oltári csöndben, megbabonázva, a székekhez szegezve hallgatták ezt a csodálatos költőt, és a könyv háromezer példányban elkelt. Nagy szó ez, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy olyan kelet-európai költőről van szó, akinek formanyelve (1927-től csaknem kizárólag kötött alakzatokat használt) nem „modern”, élettörténete – főleg a mai jóléti államok polgárságának szemében – inkább riasztó, tapasztalatai eltérőek a mai olvasóközönség élettudásától (éhezés, anyakomplexus, magány, betegségek sora stb.).

De hogy visszatérjek a kérdésre: elvontságtól irtózó szemléletünk nemcsak az alkotás egzisztenciális vonásait fakítja, hanem a befogadást, tehát a költői csereviszonyt is szegényessé teszi. Meggyőződésem, hogy a magyar lírai átvételben (itt költőkre, lírai gondolkodókra és kritikusokra egyaránt gondolok) több korszakos lemaradásban vagyunk. Kinek van ma (kinek volt valaha is) igazi Hölderlin-, Goethe-, Rilke-, vagy akár Baudelaire-élménye? Ki táplálkozik, egészen a hétköznapi gyakorlatba „átemésztve”, Eliot, Leopardi, García Lorca, Rimbaud, Mallarmé vagy mások eszméleti gyakorlatával? Persze, akadtak szép kezdemények, Babits, Somlyó György, Nemes Nagy vagy mások (Pilinszky inkább Simone Weil misztikus nyomvonalán). És mit jelent ez? Azt, hogy nem is igazán értjük a nagy nyugat-európai vonulatok természetét, nem tudjuk gyümölcsöztetni, magasrendűen tükrözni vagy magyar kifejezésmódunkba „átoltani”. Ennek egyik oka nyilván a nyelvismeret hiánya. De hadd tegyem hozzá: „nyelvismereten” én az idegen idiómák elmélyült megfigyelését, a szótagok vérkeringését és verbális lüktetését is mérlegelő és ellesni hajlandó, a költői ostrom és eszmehódítás eltökélt gyakorlatában megvalósuló erőfeszítést értem. Ilyen viszonylatban igaz az, hogy egymás költői szellemének tereiben ugyanolyan idegenül mozgunk, mint egymás városaiban, történelmében vagy bármely intézményében. És ezt, azt hiszem, kevesen látják… Pedig kevés dolog fájdalmasabb a láthatatlan sebeknél.

H. T.: – „Minden porcikám Lázár”, szól Klauzúra című versed zárlata, a 2003-as Üvegfilm kötetedből. Illik még ez a leírás lírai hősödre? És lírikusi énedre? Vagy – ahogy verseidből avatatlanul kiböngészem – egy Orpheuszból s Ikaroszból kikevert identitásban találtál otthonra? Otthonra találtál-e, Csaba?

B. Cs.: – A mitológiai siffrék és meg-megújuló rejtjelek változatlan életérzést fejeznek ki, és nem hinném, hogy ez a beszédmód a jövőben lényegesen megváltozna. A felfele („feltámadás”) irányuló mozgás, az alvilágtól egészen a szibillák, jóshelyek és pokoli labirintusok jelzetein át megtett utak, minden háttér- és alvilágok fürkészése stb., szóval mindez nyilván buksi katolicizmusomtól sem független ábránd- és kifejezésvilág. Vagyok, és hol otthon vagyok, hol idegen vagyok, hol repülök és ingok, mint a Himalája lejtői vagy a tengerek zöld hulláma vagy szaporodó ősz hajszálaim, hol pedig magamon nyugszom, és nincs az a csábítás, amely kicsalogatna négy falam közül, akár egy könyvből, beszélgetésből vagy erotikus ábrándból. Idegennek lenni, az rengeteg előnnyel jár. Nem kínoznak aránytalan elvárások, új szemed van az egész világra – az egész emberiséghez tartozol, és mint Rómában, ahhoz, hogy felvegyenek a patríciusok közé, elég, ha keresztény vagy. Nem, nem érkeztem haza… de egyre fegyelmezettebben viselem az idegenséget. Bárhol tudnék élni a világon, az egész világ a hazám, mint a görög bölcseknek, és életmódomon egy jottányit nem változtatnék, bármilyen törvények jelennének meg holnap a nap alatt. Műveim az otthonom, és úgy érzem, a műalkotás – saját erejénél és boldogságánál fogva – segíthet megálmodójának, mégpedig elsődleges szándékain és tudatán is túl, és túlszárnyalhatja, felülmúlhatja őt. Így bízunk mi kölcsönösen egymásban, miközben viszonosan létrehozzuk egymást.

Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.

Főoldal

2017. július 26.

Vissza