Amikor a költészet és a színház

metaforája találkozik

Beszélgetés Kovács András Ferenccel*

Legutóbbi köteted (York napsütése zengő tombolás, 2014) két különböző részből, fejezetből áll: „Sekszpirályi versek, 1980-2014”; „Hétköznapi versek 2005-2014”, s látszólag csak az első rész válogatása született Shakespeare-rel összefüggésben, de valójában a második rész is, így a kötet egésze, különböző látható és rejtett szálakon kapcsolódik hozzá. Méltán lehettél tehát a gyulai Shakespeare Fesztivál idei íróvendége éppen Te. Honnan kezdődik a Shakespeare-élményed és miért olyan fontos számodra az ő művészete, hogy ennyi vers megírására ihletett, hogy jelenléte szinte pályád kezdetétől máig újra és újra felismerhető a költészetedben?

A Shakespeare-élmény kezdete valamikori gyerekoromból datálódik, hiszen szülővárosomban, Szatmárnémetiben eleve ott volt az a színház, ott volt egy nagy, szülői könyvtár is, Shakespeare-rel együtt, a meghatározó környezetemben. Már kamasz koromban rengeteg Shakespeare-művet elolvastam, nem a Lamb testvérek Shakespeare-meséit olvastam, hanem magukat a színdarabokat és a szonetteket is. Máig is sajnálom, hogy nem vagyok angolos, s nem eredetiben olvashattam, s ezért talán nem is vagyok méltó róla beszélni. De Shakespeare drámai költészete kezdettől érdekelt, és az is, hogy milyen lehet egy „blank verse”, milyen hangzású egy magyar drámai jambus? Mindez időközben, lassan az ember lelki füleibe is belopózott. Ez a színjátszó, olykor retorizálható, de szójátékokkal is élő, teljesen metaforikusan tömörítő beszédmód egyszerre lényegretörő, hajlíthatatlan és hajlékonyan kemény, mert a nyelvi játékban is nagyon könnyen fellazítható ugyanakkor… És akkor a verses drámák is érdekelni kezdtek – a klasszikusok és a kortársak is, Székely János például. Viszont Shakespeare drámaköltészete volt az, amely nyilvánvalóvá tette számomra azt a varázslatot, hogy a költészet metaforája és a színház metaforája mindig találkozik egymással valahol az időben, szavakban, színben, nyelvben és világban. Persze, nemcsak Shakespeare a csoda, hanem az a száz év is csoda, amikor és ahogyan az angol színház hatalmas lendületet vesz az Erzsébet-korban, s ebből az elánból színműírói generációk és új színpadi stílek és műfajok is jönnek aztán. Székely Györgynek van egy igen alapos, szép monográfiája erről, a Lángözön. Vagy érdemes elolvasni Az angol színházak a XVI-XVII. században című kiváló szöveggyűjteményt… Hogy amiközben tematikai avagy nyelvi megszorítások, tiltások, törvények, cenzúra-rendeletek korlátozzák a színi problematizálás módjait, a színházi beszédet, aközben írja Shakespeare a darabjait, de azok minden boldogtalansága és botránya a régmúltban, a messzi Itáliában avagy Bohémiában, a cseh tenger partján játszódik… Nem a jelenkorban, még csak nem is a közelmúltban. És mégis mekkora, milyen tág rétegzettségű igény volt akkoriban a színházra! Hogy hatékonynak is használtatott, hogy nagyon hatásosnak is vélték, akár hatalmilag is! Hogy manipulatív hangulatkeltés érdekében akár azt is el lehetett követni, amit a II. Richárddal, hogy Essex gróf megrendeli a társulattól, hogy adják elő valamikor a különben sikertelen államcsínyét megelőzően, mire aztán a hatalom gépezete előszedi a játszó színészeket is. A színészek helyzete, sebezhetősége pont ilyen. Ez a mindenütt ott lenni, és ugyanakkor sehol sem lenni, mozgatni valamit, és dehogy, mert ugyanakkor kiszolgáltatva is lenni a mindenkori hatalomnak – ez roppant érdekes a színházak és színházcsinálók, szóval: a művészek életében. Harminc éves koromig kemény diktatúrában, hibbant teljhatalomban, vezényelt személyi kultuszban, központosított hazugságban és irányított kontraszelekcióban, ésatöbbi, volt szerencsém élni rideg, rettentő gazemberek országlása alatt, amit nem kívánok senkinek, most sem, a 21. század Kelet-Közép-Európájában. Persze, Ceausescu Romániájáról van szó, amelyben az idióta és ideológiai, politikai pressziók sem tudták teljességgel megtörni Romániában a színház művészetét, sem annak voltaképpeni hatalmát. Azt, hogy hatása és közönsége is lehetett akkoriban is. Akkor is fontos, sokszor életekbe vágó kérdés volt, hogy a tiltó keretek, korlátozások, cenzurális és szolgai megszorítások között milyenek a szabadság, a színházi szabadság lehetőségei, hogy mit lehet átvinni a közönség felé úgy, hogy a szabadság, a szépség, az emberi méltóság és reménység igényét és igézetét sugározza át egy-egy előadás. Szégyenteljes, hazug és lelkiismeretet elnémító korokban sem feledhető, hogy mennyire és milyen fontos a színház. Kányádi Sándor valahol azt mondja a költészetről, hogy állandó hiányérzetünk ébrentartója, s ha ez igaz, akkor még inkább érvényes a színházra is, mindenféle formájában. Maga a színház mindenkor a legősibb legkortársabb művészet. Akkor lesz különösen fontossá mindig, amikor hirtelen tiltott vagy tűrt lesz. Az angol színházakat a különféle tiltások után, a puritánok szemforgató diktatúrája alatt, az ír háborúra hivatkozva bezáratták Cromwellék, széjjelverték, lebontották őket, és elspekulálták építőanyagnak. Mert a színházak és színjátékok valóban a korok és az idők építőanyagjai. Ha Shakespeare maga a csoda, akkor az egész korabeli színház is végbement csodának tekinthető. Érdemes minderről elolvasni Géher István Shakespeare-olvasókönyvét és a Spiró Györgyét Shakespeare szerepösszevonásairól.
Shakespeare drámáiban ijesztően pontosan meg van csinálva, ki van találva minden, méghozzá úgy, hogy különféle közönségigényeket (a páholyét, a földszintét) elégítsen ki egyidejűleg, vaskosan és kifinomultan. Nagyon ritka az olyan alkotó, aki ezt kellő eleganciával, ízléssel és mértékkel, következetesen és igényesen meg tudja csinálni. Merészség, higgadtság, képzelő- és nyelvi erő is kell hozzá. (Így van ez egy Arisztophanész vagy egy Moliere esetében is, avagy zeneileg Mozart egész életművében, de legfőképp az operáiban.) Maga Shakespeare ezért jelenti egyszerre a színház metaforáját és a költészet metaforáját is. Az már közismert, közhely, hogy mit tarthatott ő maradandónak a műveiből, s mit nem. Lehetséges, hogy épp a színdarabjait nem. Nem is adatta ki őket, de pazarul el tudta adni azokat a kor közönségének. Sikere lett, vállalkozott, jó pénzekért dolgozott, sztárgázsiért dolgozott ő, tulajdonképpen elég hamar.

Költőként bizonyára fontosabbnak tartotta magát, a verseit tudatosan adta ki, miközben az első darabjának a megjelenésekor például még a neve sem szerepelt a borítón. De mit jelent költőként számodra, nem drámai költőként, hanem a szonettek írójaként? Kérdezem ezt azért is, mert a kötetedben több szonettre is történik rájátszás.

A Shakespeare-szonetteket sokan fordították, újabban és kiválóan például Szabó T. Anna is, de leginkább Szabó Lőrinc fordításain keresztül váltak ismertté, hiszen ő amúgy is sok Shakespeare-drámát fordított: komor és rideg darabokat érdesebb, nyersebb, szárazabb módon a szokásosnál… Maga Shakespeare, utólag úgy tűnik, valóban becsben tartotta szonettjeit, feltehetően pestis idején, a színházi tilalom alatt írta őket – egyesek szerint egy részüket Southampton grófjának nászajándékul. Ilyenek a legendák és a hallomások… Külön, sajátos, szerelmi és színházi metafizikája van a szonetteknek, s talán manapság többen olvassák ezeket, mint Edmund Spenser vagy Sir Philip Sydney verseit, habár a korszak meghatározó lírai költői voltaképpen ők voltak. De Shakespeare költészete nem csak a szonettek lírája, és nem csak a lírikus kiseposzoké. Shakespeare a drámai és a színpadi helyzetekből művelt képlékeny, magas költészetet. Szavakkal telítette, megragadta a lélek és a színház pillanatát. Sokszerűen, tömören, szépen, ahogyan a szerepek is eleven és esendő metaforákká válnak – ott van tehát a sokféle, elrejtett költészet a darabokban magukban. Ahogy beszélteti a szereplőit – de nem is ők, hanem a helyzetek mögöttesei beszélnek, az akció rúgói rezegnek, pengenek és zengenek a szavak által. Marlowe-ban is magas költészet izzik, de az kissé retorikusabb, gyönyörű, de rendszerint bombasztikusabb tud lenni. Shakespeare más, magyarul is más. A költészet sokszínű, mozgó, villogó, de sűrűn elfátyolozott valami, olyan mint Shakespeare sorsa. Az oxfordiánusok például mindmáig megkérdőjelezik, hogy egy vidéki bugris, a kókler John Shakespeare fia ilyen drámákat tudott volna írni, hiszen szerintük Angliában ilyet nem tudhat, csak egy arisztokrata, vagy egy-egy kiművelt egyetemi elme. Így lett Derby grófjából és Oxford grófjából (Edward de Vere), és Marlowe-ból meg Francis Baconből is Shakespeare. Mások még a létezését is kétségbe vonják… Nos, attól tartok, hogy az angoloknak (s az oxfordiánusoknak nemkülönben) vérfagyasztó pechjük van, mert ez a senkiházi stróman, ez a William Shakespeare valóban létezett.

Miért is állítottad össze éppen most (tavaly) ezt a kötetedet?

2013 szeptemberében, Budapesten jutott eszembe, hogy a következő évben lesz 450 éve, hogy megszületett William Shakespeare. (Különben Christopher Marlowe is vele egyazon évben, bár ezt talán kevesebben vették észre…) Nos, azon az őszön körvonalazódott bennem egy olyan kötetterv, amely tartalmazhatja a Shakespeare-hez kötődő, színházi tárgyú, régebbi verseimet, illetve azokat is, amelyeket az utóbbi években írtam, és valahogy, meglepően, titkosabb átjárókon keresztül kapcsolódnak a régebbiekhez. Részben egy válogatott, retrospektív kötetről lett tehát szó, de újabb versek (főként Shakespeare-szonettek, azaz szonett-kezdősorok rájátszásai) is megszülettek erre az egyedi alkalomra. A Látó 2014. áprilisi száma pedig teljesen Shakespeare-nek „szenteltetett”. Folyóiratunk különben régtől fogva, rendszeresen és sok Shakespeare-drámát is közölt – a néhai Jánosházy György fordításában. Augusztus-szeptemberi kettős számunk hagyományosan már két évtizede a színházé, mint szövegé, s mint irodalomé is – mindig is fontos volt számunkra a színművek világa, a színházi aktusról való beszéd.

Beszéltél már egy keveset a színházról általában, de egy kicsit még tovább faggatlak erről. Életrajzodból, de e kötet a verseiből is kiderül, hogy gyakorlatilag színházban nőttél föl, ráadásul később magad is dolgoztál dramaturgként, majd művészeti igazgatóként a marosvásárhelyi színháznál. Valahol pedig azt nyilatkoztad, hogy „megmaradtam egyféle színházi embernek, színház közeli lények”. Hogyan kell ezt értenünk, mit jelent számodra a színház?

Talán úgy érthettem, hogy egyféle, például színejátszó habitusomban vagyok valamiképpen színházi ember. Kiváló színház volt a szatmári, ahol felnőttem – legalábbis én éppen a felívelő periódusát kaptam el. Anyám, Elekes Emma nagyon nagy, nagyon erős, színpadi terekben fölizzó jelenléttel bíró színésznő volt. Gonoszul és vétkesen korán nyugdíjba küldték, félreállították, és ő visszavonult, de lényegét, egész létét tekintve máig se hagyta abba… Édesapámat, Kovács Ferencet, aki eredetileg magyar-francia szakot végzett, és Kolozsvárott az Utunk szerkesztője volt, Harag György hívta a fiatal truppal színházat alapítani Nagybányára – irodalmi titkárnak, dramaturgnak, aztán (mivel 1956 őszén a magyar társulat átment Szatmárnémetibe) a hatvanas évek elejétől rendező is lett belőle. Hát valahogy így lettem én az egyedüli szatmári a családban, beleszülettem egy csodálatos színházba. Mi, színházi gyerekek, természetesen, egyfolytában színházat játszottunk, de emlékezetem szerint én sosem akartam elszántan színész lenni – inkább rendező, de az már jóval később. A szüleimnek időnként mondogattam ugyan, hogy csakazértis színész leszek, de főleg akkor, amikor éppen froclizni, ijesztegetni akartam őket. Mert azért féltettek, óvtak a színházi mesterségektől, a színház világától engemet. Ők tudták, miért. Édesapám lappangó rendezői, színházi vágyakozásaimat illetően mindig azt emlegette, mondogatta nekem, amit Bolyai Farkas a fiának, Jánosnak: „Vigyázz, fiam, ne nyúlj a paralellákhoz, a paralellák a geometria mocska.” Az idézet bennem nem pontos, valami ilyesmi lehetett. Ettől függetlenül vagy mindezek ellenére 1989 tavaszán Tompa Gábor a kolozsvári színházhoz hívott engem is: sikeresen versenyvizsgáztam, felvettek Visky Andrással együtt irodalmi titkárnak és dramaturgnak, de a felsőbb szervek, a bukaresti minisztériumok ezt sose hagyták jóvá. \\\\\'90 után viszont már nem a kolozsvári állást választottam, hanem Markó Béla és Gálfalvi György invitálására inkább elmentem a Látót szerkeszteni, a versrovathoz, Marosvásárhelyre. 1991-től azonban, ismét a Tompa hívására és felkérésére, tanítgatni kezdtem a helybeli színművészetin – a rendezőin, majd a teatrológián – írást és olvasást, értelmezést és érzékelést, látást és hallást, stílust, ízlést, empátiát, fantáziát, vagyis voltaképpen gyakorlati dramaturgiát. Aztán már nem volt megállás. Színházi irányú ténykedéseim odáig fokozódtak, hogy \\\\\'97-98-ban kilenc hónapig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója lettem, direktora a magyar tagozatnak, amelynek rögtön a társulatosítását javasoltam, és így lőn Tompa Miklós Társulat a neve. Na, akkor már nagyon sápadozott az én óvaintő édesapám… Dehát ama paralellák Bolyai Jánost sem hagyták nyugodni, s ha a semmiből egy „új, más világot” nem is teremthettem, legalább kipróbálhattam, és jóelőre tudtam, hogy milyen, mert ilyen a színház, és a színházban is sokféle színház van, mivel minden lehetséges. Önként odahagytam az igazgatóságot, aztán 2002 után a színit is, amelynek a tavaly díszdoktora lettem, köszönettel. Meghajlás, vastaps. Azután csak verseket írtam, színházi tárgyúakat is. Az Ophelio Barbaro búcsúzik című teátrumi monológom például 1998-99-es vers, de azért mégsem a nagy ábrándról avagy a nagy kiábrándulásról szól. Azóta is így maradtam én meg valamiképpen „színház közeli” lénynek.

Szembe is kell néznünk ezek után a kérdéssel, hogy hol marad a drámaíró ebből az életműből. Tudom, hogy régi, nagy kísértés számodra a drámaírás. „Színésznőből lettem”, „színházban nőttem fel”, „színház körüli lény vagyok”, hol is marad hát az a dráma, a régóta halogatott vallomás? Épp a Bárkaonline-on mondtad el egy 2008-as interjúban: „A nagy szerelmet meg kell vallani. Valamiképpen tartozás ez, meg rejtett összetartozás is.” Mostanában lehet is látni már valamit, mintha készülne valami...

Igen is, nem is. „Valami van, de nem az igazi.” Talán eddig is a kelleténél többet tudtam, vagy nem is tudtam, csak sejdíthettem a színházról, ez viszont érdekes módon valami hatalmas gátat hordott föl bennem. Gátlásokat, mondjuk. Mert hát a drámát mégis inkább írni kéne. Már a nyolcvanas évek elejéről megvannak egyes terveim, szinopszisaim, sok volt, azóta még több lett, egyfolytában formálódnak, de csak bennem – írásban sosem. Nyilván azért nem írtam meg még egyiket sem, mert túl közel volt, túl sok volt a színház, túl sok időt töltöttem mások műveinek, előadásainak dramaturgiai munkáival, elképzelt és tünékeny dolgokkal, színházi emberekkel, színészekkel, rendezőkkel, végső soron: barátaimmal, produkciók izgalmával, lelkekkel, színházi közösségekkel. Sors is hozta így, no meg a szabad választás is – az életem vitele, mondhatnók. Közben valóban összegyűlt harmincvalahány tervem, mindegy, hogy mennyi. Ha megrostáljuk, akkor is maradna. Megdézsmálható ötletekben is bőviben állok még. De én csak olyat szeretnék írni, amilyent én is élvezek, amilyent meglehet, csak én tudnék megírni, és nem azért, mert éppen divatja van, hanem talán, mert épp divatjamúltnak tűnhet a trendi korokban, tehát csak azt szeretném, hogy olyan szertemozgó, színes, színházias legyen. 2013-ban Szikszai Rémusszal dolgoztunk Paul Foster I. Erzsébet című drámájának a szövegén, hogy ide vagy oda még kellene egy nyitány, egy kicsi ária, egy közjáték, prológus, s akkor egy hosszú, boldog pillanatra, mintha fölszabadultam volna. Így lett kedvem egy külön, saját kötethez is, amelyben nem egy teljes, bevégzett dráma van, csak csuklógyakorlatok, futamok, jelenetek és helyzetek, amelyeknek már semmi köze az eredeti Fosterhez, hiszen ahhoz már eleve is alig volt… Olyannak képzelhető el, mintha Shakespeare-re és a verses drámák klasszikus korszakára rányomták, rádörzsölték volna Jarry Übü királyát, Brechtet és az abszurd színházát. Költészet inkább ez, s talán még színház is lehetne, játék, na ugye! A múlt ősszel, a Szkénében a meglévő szövegeket és sanzonokat felolvasták, elénekelték már a Színházak Éjszakáján… A készülő mű végleges címe: Komédiások feslett Armadája – alcímei: (Erzsébet-kori angol foszteriádok) avagy (Vázlatok egy drámai szövegkönyvből). Közölgettem is már belőle itt-ott. Jól szórakoztam, de mindegy, mert most úgy gondolom, hogy sosem fogom befejezni – abbahagyom, mintegy mutatóba… Mert elegem van már, és elegem van még – éppen elég más dolgom, tervem akad még. Meg-megakadva, de folyamatosan és paralell készülök rájuk, hiszen időközben más színjátszások, szerepek maradtak abba, foglalkoztatnak, s várnak még reám. Végre be kellene fejeznem Caius Licinius Calvus minden versének műfordítását és a Lázáry René Sándor összes munkáinak nehéz redaktálását, két külön életművet: az egyikben 177 vers, a másikban 597 vers sorsa forog kockán. Úgyhogy én, mint KAF, személyesen költő, ha voltam is egyáltalán – már nem leszek, drámaköltő is csak talán, esetleg, s ha a kortárs szépirodalmat aligha, ám a nagyon távoli utókoromat mindenképpen nyomasztani szándékozom, s fogom, ha tehetem, és ha lesz egyáltalán.

Kovács András Ferenc

Ajaj! De mi is késztet téged az újabb és újabb alakváltozatokba bújásra? S tudod-e egyáltalán, hogy hány ilyen költői alteregót teremtettél már a magad számára?

Egyszer megszámoltam: emlékezetem szerint szinte negyvenet. Vagy talán harminchatot? Ha a valamennyire is kimunkált, vissza-visszatérően megszólaló alakmásokat is belevesszük, még többet. Persze, alkati és alkalmi bujkálgatások is voltak ezek, ám a megkívánás és a gyávaság is késztethetett rájuk, azért mert a darabjaimat ugye még nem írhattam meg. De főleg a felfedezés, a másság öröme, a forma és a nyelv boldogsága, a szavak izgalma… Hogy mindig másként, más-más stílusokban pozícionálva mutassak föl sokféle világokat – a folyton ugyanazt és a mindig más dolgokat. Szerettem volna magamnak külön műfordítás-irodalmat is teremteni. Mivel magyarra szinte mindent lefordítottak már, s a klasszikus költők is mind le vannak fordítva – hát akkor milyen jó, milyen játékosan és komolyan felszabadító végre Caius Licinius Calvus költeményeit is lefordítani! Vagy 1991-ben milyen jókor jött az, hogy megtaláltam az első adag Lázáry René Sándor-verset, mondjuk, Marosvásárhelyen, Molter Károly családi hagyatékában. A Lázáry-életmű sem befejezhetetlen, de mindennek mély, sűrű huzama van az időben. Proust-i problémák és pillanatok ezek. A megragadhatóság és a rögzíthetőség esélyei is tünékenyek. Remélem, hogy még a vég előtt eljuthatok a „megtalált időig”, és az a Lázáry René Sándor megtalált ideje is lesz. Ennek a költői hagyatéknak a feldolgozása valóban párhuzamosan fut az életemmel. Lám ismét a Bolyai-féle paralellák! A Calvus-életmű is paralell futott – 1997-től, a közeljövőben majd lassan megpróbálom befejezni véle a munkát. Hát sokfélében kipróbálhatja magát és a világot, aki költő… Szavak kérdése minden, nyelvé és formálásé, no meg az elképzelhető világoké. (Itt inkább, de nem elsősorban, a vitatott Kavafisz-átiratok lényegére és nyughatatlanul boldog munkálataira gondolok.) Ami pedig az alteregókat illeti: nyelvi és színházi szerepjátékból is, ám ugyanakkor egy egzisztenciális filológiai szomjból is fakadnak, miközben a költészet ún. metafizikájából is táplálkoznak.

Lehetne-e, tudnál-e választani közülük, van-e aki legközelebb áll a szívedhez, mondjuk Lázáry René Sándor, akivel a legkitartóbban foglalkozol?

Nem, nem lehetne, nem is szabadna, nem is tudnék igazán választani közülük, mert egyszerre közeliek még és túl távoliak már – leváltunk egymásról a szavainkkal, külön sorsokba, versekbe szóródtunk szét. Persze, olykor még egyidőben vagyunk: a szavaink is hasonlóaknak tűnnek, máskor meg dehogy! Mások vagyunk, különbözőek s egylényegűek. Valahogy úgy vagyok velük, mint Ady vagy József Attila az Istennel, hogy úgy vannak velem, hogy az orcájukra ütök, hogy közben folyton itt hagynak magamra, de vissza-visszatérnek olykor – harsonaszóval, mint zengő érc és pengő cimbalom, olyan posztbiblikusan…Valahogy úgy volnék, mint Pessoa is a heteronimáival: talán kedvelem, meglehet, titkon szeretem, ám ugyanakkor (olykor) unom is őket, hisz voltom-képpen már-már ennen magamat is irtózatosan unom, önmagamat (azt a KAF-ot!) sem tudnám szív szerint választani… Különben pontosan ez W. Shakespeare egyik hátborzongató tanulsága is, hogy talán nincs is mit választani. Vagy, amit akartok. Ahogy tetszik. Választani, esetleg téves döntést is hozni – az, mondjuk, a militáns francia egzisztencializmushoz tartozik, de a doktríner Sartre-hoz inkább, mintsem az egyetlen Camus-höz, akit viszont ifjabb korom óta, majdnem reménytelenül szeretek és csodálok. De miért is kellene, minek is egyfolytában, vakon és megrögzötten választani? Vagy-vagy? Ez is talán valamiféle „morbus hungaricus”? De a teremtő szellemek, a művészetek mibenléte és minősége, a teljes világ nyitott kultúrája inkább univerzálisan mellérendelő, főleg az és-és-ést és az is-is-ist ismeri. A „vagy” és a „vagy” más, búsabb, vérgőzös és ködülte vidékeken virul – eszmei, rögeszmei, ideológiai, közéleti és köznapi, manipulatív politikai dimenziókat sejtet, sajnos. Ám én a rég elszakadt, poétikus testvéreim, költői felebarátaim köréből sem tudnék, nem is szeretnék választani – mindegyik nagyon kedves, máskor meg kedvetlen… Akkor legyen az erdélyi Lázáry, aki René is, Sándor is egyben? Avagy az egyiptomi görög diaszpóra legdicsőbbje, a kisebbségi, pánhellén Kavafisz? Avagy egy római szónok: Licinius Calvus, Catullus cimborája? Az amerikai Jack Cole, alias John Coleman, aki negyven útszéli dalokat pöngetett el? Mert ő eleve rákendrol… Avagy az orosz, nagyon is csehoviánus Alekszej Pavlovics Asztrov doktor, aki még Mandelstam, Paszternak és Bulgakov barátja volt, ám poétai hagyatékának okából és annak érdekében csak azért született meg Szentpéterváron, hogy Baka István barátom Sztyepan Pehotniját utólag megpróbálja még jobb kedvre hangolni? És Jehan d’Amiens, Ophelio Barbaro, Peire de Montsalvat és Colin d’Arras meg a tuniszi Al-Kairuáni? És Ambroise de Saumur és Ambrogio Fiorentino meg a córdobai Hasszán Ibn Hákim és a reneszánsz kalandora, toszkán manieristája, Marullo Pazzi? És Aszandrosz, Arnautz d’Aubéronz, Lazarillo de Segovia, a léha Quintus Aemilius Fabullus, Fu An-kung, Messire Ungheretto? És Euphorión, Phormión, Friedrich von Aachen, Michael von Kreutz, Caspar Krebs, Armand Régnier, James Portland Mortimer és az enyhén fieldingi Sir Andrew Blacksmith? (Ájemöblekszmissz – vetette oda Oroszlánszívű Richárdnak Orlando, a Bloom, azaz a kovácsmesterséget is kitanult Bailan lovag, Jeruzsálem hősi védelmezője, Ridley Scott szupi filmjében, A mennyei királyságban. Kész Hollywood!) Melyiket válasszam? Melyikük jöhet még? És Jorge Luis Borgesről vagy Umberto Ecóról, Franz Kafkáról vagy Robert Nye leleményes Shakespeare-regényéről még nem is esett szó. És mennyi névtelen még! „Stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus.” (Ahogyan maga Jack Cole mondá vala a XII. században, vagy amiképpen a szentéletű Bernard de Morlay a XX. század alkonyatában, a világ végső megvetéséről.)

Alvinczy Nárcisz, a költészet egere, akivel a gyulai irodalmi humorfesztiválon (is) találkozhattunk, szintén valamiféle többszörösen megcsavart alteregód lenne, s az ő versei és a láthatóan szaporodó egyéb egeres versek talán egy újabb nagyszabású mű, kötetkompozíció darabjai?

Alvinczy Nárcisz eddig még nem lett alteregóvá – ő valóban, pusztán csak a puszta költészet egere egy nagyon puszta országban. A neve ugyan enyhén krúdys és weöreses, sőt: némileg andrásos is, tehát nagyon, mélyen magyar, sőt, mélyen egér is, de ő maga soha, senkié sem, bár tulajdonképpen csak a T. S. Eliot külön bejáratú költői egere, nála, Londonban lakozik, sanyarog, mintegy hódolatul, s nem alteregóbb, mint Dom Fernando, a lisszaboni hivatalnok-egér, Cinc Ferenc, a kerékpározó tanáregér, Márcselló Pucc Cini, a római vándorzenész és villogóan szürke sztáregér, avagy szegény Celesztin, a templom egere. Alvinczy Nárcisz, ha olykor elvágyódna is, végtére a Macskák könyve poétájának, a fanyar és „elitista” Eliotnak van dedikálva, akárcsak az Egerek könyve című (gyermekeknek, szülőknek és haladóknak is szánt) verseskötet, amelyet még 1985 után, egy komorló diktatúrában kezdtem el írni, Székelykeresztúron, de csak idén júniusban fejeztem be – remélem, hogy már nem, avagy még nem egy újabb diktatúrában, itt, Kelet-Közép-Európában. Régi, huzamos, sokat érlelt projekt vala ez nálam. Negyvenöt gyermeki vers lett benne – nagyon kicsiknek, s alig nagyobbaknak, értelmeseknek, kamaszulóknak, kedves szülőknek és víg, bölcs nagyszülőknek is… Úgy százhét év a fölső korhatár, s ha saccolom – adventre már ki is jön, a Magvetőnél. Vidám, játékos, tarka vallomás lesz az egerekről – az összegérség tematikájában, univerzálisan és külön-külön, hiszen az izgalmasan szép egérglóbuszt behálózó egyetemes egérség nevében és annak múlhatatlan dicséretére készült. Egéremlékek, egérmesék, egérvallomások és egérviccek hemzsegnek majd benne. De sejtelmem sincs, hogy mit szólnak majd hozzá a macskák? Sőt: mit a mindenre elszánt kutyabarátok? Mit a kisállat-tenyésztők? És mit maguk az állatok? De a sajtgyárosoknak és a szalonna-füstölőknek is lehet még egy-két szavuk hozzá. Manapság roppant rizikó, kritikai életveszély gyermekverset is írni… Megvallom, én már jóelőre rettegek, kicsit. De azért az egérségnek drukkolok.

A York napsütése... számos olyan verset tartalmaz, ami már-már vallomásosnak is tekinthető, de az előző kötetek is mintha közelebb engedtek volna már bennünket, olvasókat, magához KAF-hoz, miközben a te költészeteddel kapcsolatosan kezdettől a hagyományos költői személyiség megszüntetését, a személytelenség hangsúlyozását emlegették. „A költő könnyed, mert személytelen” – írtad még az Önarckép 2004 nyarán című versedben is. Elképelhetőnek látod-e valamikor, hogy eljuss valamiféle személyesebb lírához, hogy úgy vallj arról a bizonyos én-ről, ami hol van, hol nincs, hol sokszorozódik, hogy semmiféle közvetítő eszközt, áttételt nem használsz?

Nem, azt kötve hiszem, hiszen a vers maga is közvetítő anyag, a nyelv is rejtett áttételekkel és csodásan működik, ha működik egyáltalán. Elemel, felemel, formál, stilizál, avagy sem, de megfejtendő titkai vannak, és bizonyára maradnak is, miközben egyszerre közelít és távolít is – talán a legnagyobb közelítése és közelsége is akkor nyilatkozik meg, amikor a távolításban, a távolokban hirtelen távlatokat nyit, ahonnan éppen az áhított közelségre látni rá, élesen és ezerszeres nagyításban, szinte kínosan és örömmel. A költészetről beszélek. Vallomásosan is csak annyit vallhatok meg, hogy mindig elcsodálkozom, mindig enyhén érthetetlenségbe, vagy ha nem dühbe, akkor kissé zavarba jövök, személyesen és személytelenül is szinte szégyellem magam, amikor a személyességnek és a személytelenségnek eme pingpongozó pszeudo-problematikája fel-feldobódik, és pattog előttem a semmiségben. Sosem hittem volna, már a legelső kötetemtől sem, hogy nem személyesen, hogy nem személyes verseket írogatok. De hát a költő oly személyesen személytelen, hogy az már botrányos és kibírhatatlan. Ama személyesebb líra pedig mindig ott van, ott lappang mindenütt, szétszórtan, a szép személytelenség centrumában. A költészet így olyan, mintha a világegyetemről beszélnénk. De az univerzumhoz sem értek – hiába is magyaráznám a személytelen személyesség hangjait, ha eddig még nem voltak meghallva és kihallva mindabból, amit talán hol jól, hol meg talán túl rosszul, de írni próbáltam. Álmomban sem képzeltem volna, hogy nem hallatszik ki, hogy nem válik megláthatóvá ama sokféle és mégis egyetlen személyes hangom a versek szövetéből, ahogy azt sem gondoltam volna, hogy bár egy pillanatra sem izzik föl rejtőzködő személyességem a személytelenség feloldozó ölelésében. Nem értem tehát, és nem is feszegetném én ezt a kérdést, mert olyan művi dilemmának érzem, amellyel csak divatból lehet eljátszogatni… Most akkor passz. De visszakérdezek: vallomásilag, személytelenséggel is személyesen mit tudhatunk meg a szavaik tükrében egy személyesebb William Shakespeare-ről vagy Weöres Sándorról?

A York napsütése zengő tombolásban vannak más költőelődökre emlékező versek is, például az említett, s rád szintén olyan nagy hatást gyakorló Weöres Sándorra három, ha jól számoltam. Nem véletlenül lehetsz te, szerintem, a költői játék Weöres Sándor-i könnyedségének és mélységének első számú mai képviselője…

Ohohó, azért ezt mindig túlzásnak érzem! Weöres akkora, olyan egyetlen, egyszeri, egyedi és máig is fölfoghatatlan fényjelensége a magyar költészet univerzális égboltjának, hogy naponta boldogan beleborzonghatunk… Neki aztán sem utódja, sem boldog őse. E tárgyban mindig Esterházy Pétert idézem, ő mondta egyszer, hogy Weöres a teremtés nagy ténye, magyar tény, amely lényegét tekintve csak számunkra nyílik meg. Külön kinyilatkoztatás és csoda. Létezett ő is, úgy tudjuk, mint az angoloknak Shakespeare. Weöres még mindig fölfedezetlen földrészek és csillagrendszerek összessége. Mindig váratlan, új, más, folyton változó – fölmérhetetlenül mozog. Napi olvasmánynak, rácsodálkozásnak és örömnek, szózenének is ajánlanám egész költészetét. Álmomban sem tudnék olyan verseket írni, mint ő, amikor olyan, mintha álmában beszélne. A vízió, a nyelvi képzelet, a megsejtett világok kis mindenségei és nagy semmiségei (ismét Esterházyval szólván) boldoggá tesznek s gazdagítanak mindünket itt, kik nyelvben élünk folyton elfakultan. Pedig milyen egyszerű és milyen sokféle a bonyolult, a vers, a hang, a dallam és a minden. Hallani kellene ezt a titkot.

Az általad szintén említett színészbaráthoz írott Improvizációk Szikszai Rémusznak című versben is benne van a Weöres Sándor-i szó- és rímjátékos mélység, a számtalan shakespeare-i allúzió, miközben jellegzetesen KAF-os „vallomás”, szinte ars poetica, egyszerre védekezés és támadás, alig rejtett társadalomkritika. Erről jut eszembe, hogy rákérdezzek arra, mi a véleményed az utóbbi években megélénkült közéleti, hazafias költészetről, neked, aki már a kilencvenes években megírtad a magad több kötetnyi hasonló jellegű versét?

Te mondád. Hát akkor meg én, talán megírtam jóelőre azokat a verseket – már ún. romániai magyar költőként, a nyolcvanas években is, de (persze) csak a kilencvenesekben lettek közölhetőek. Aztán el sem múltak, sehogy sem akartak múlni, inkább iszonyúan megszaporodtak azok a versek, baromira adták magukat a témák. És lőn alig rejtett társadalom-kritika, politikum, keserült szatíra, groteszk nevetség, közéletiség, burleszk közbeszéd, verses beszólás, bármi, ami tetszik, habár sokaknak és több oldalról sem tetszett akkoriban, még a kilencvenes években – kaptam kritikát, megrovást, szidást, gyalázást, csepülést, parnasszi foghegyről való lefitymálást is érte. Pedig számomra (ún. kisebbségi létemből fakadóan is) a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy a magyar lírának van (lehet) egy ilyen „vérvonala” is, és nem csak Vörösmarty, Petőfi vagy Ady óta, hanem József Attilán és Radnótin keresztül, hanem egyáltalán, hogy lehet ilyen – hogy közelebbről csak Petrit, Orbán Ottót, Szilágyi Ákost vagy Parti Nagy Lajost említsem, avagy például Markó Bélát, akinél (ahogyan újabban is) mindig is erősen jelen volt ez a közéleti regiszter, és akkor bocsánat, mert a kilencvenes évek névsora így se lehet teljes… A magyar költői hagyományokban ez a kontinuum viszont van: választható, vállalható, ha kell, mert költői szabadság, jelenlét, lelkiismeret és körbefigyelés kérdése is, mert az nyilvánvalóan jó, hogy akár alkalmi is lehet, de nem jó, ha csak, ha szinte csak divatból lesz – kampányszerűen talán mégsem művelhető, de természetes és sorsszerű, hogy rettentő megdöbbenések és valóságos kataklizmák idején sorra föl-föltaláljuk magunknak, ahogy lecseppen, a legégetőbb spanyolviaszt. És meg kelletik szólalni. És mindez igen jó. És akkor üdvözlendő és dicséretes, hogy végre visszaválaszolnak, keményen megszólalnak a kövek is. És ennek a 2010-től szükségszerűen megélénkült, hirtelen kitörő társadalom-kritikai és közéleti versbeszédnek szomorú és örömosztó hozadéka legfőképpen az, hogy a honni Pegazusok hosszas és magas galoppja közben új s új lovasok, új költői nemzedékek hangja is karakteresen, erősen zengve hallszik Hunniából, kihallszik síkos, rengeteg vadonból, a némuló, félelmetes bozótból, a lápos semmiségből, a szégyentelenségek sűrűjéből… (Hogy magam is költői legyek.) Itt rögtön és újra elolvasandó például a kései Ady – Az eltévedt lovas és az Új s új lovat… De vágtázzunk tovább most.

Számomra nyilvánvaló, hogy a magyar és az egyetemes irodalmi és kulturális hagyományvilágban derékig benne állva teremtettél korszerű, egyetemes érvényű, de mélyen magyar és erdélyi költészetet. Mégis megkérdezem, ahogy az utóbbi években erdélyi irodalmárokkal készített beszélgetéseim mindegyikében megtettem, hogy jelent-e, s ha igen mit jelent számodra költői értelemben ma az erdélyiség, az erdélyi költő fogalma?

Ha költői értelemben kérdezed, akkor se könnyű, legföljebb könnyed, sőt: könnyelmű lesz a válasz. Ettől a kérdéstől a földim, az örökkön fiatal Dsida is finoman és észrevétlenül, illedelmesen, ám kissé zavartan, de megvakarta volna a füle tövét – hátha csak félrehallja… Költőileg lakozván és valamelyest még kilátván erdélyi véttetésű enmagamból transzilvanista rengetegek, létképek és lófürösztések helyett ilyenkor én mindig csak Áprily Lajost látom magam előtt – szajkótollas kalappal, épp horgászatra indulóban… Nem is tudom, lehet, hogy valójában nem is őt látom, hanem Jékely Zoltánt – ugyanúgy, de a kalap és a horgászbot megtévesztő lehet. Hátha nem is a Marosról, nem is a Szamosról, hanem már a Dunakanyarról van szó. Folyóvizekre íratott, elmosódott a kép, a hasonlat, és pontatlan az áhított metafora is, mert fölülírja az élet, a Sic fata volunt. Inkább legyünk illuzionisták, akkor próbáljunk meg a dezillúziók sűrű legében végre megallegorizálni egyet s mást, azaz egy és sok és nagy és szép illúziót: a kényszerűség és a szükségszerűség nászából emigyen születhet meg a sorsszerűség, ami olykor az éccerűség igen mély benyomását is keltheti. Az erdélyiségben távolról (ám túlontúl közelről is) úgy tűnhet, hogy archaikusan, historikusan és bőviben van a Múlt, holott az erdélyiségben is mindig csak a Ma van, sőt: a Mama van, mivel Erdély anyaország is egyben. A születés, a sorsok, az életek és álmok boldog vagy boldogtalan szövevénye, ősi szőttese van benne is, mint bárhol másutt a világon, s ezért „Erdélyország” is olyan reménynek való vidék. Odalátni belé a kulőrlokált, a tündéreskedő regionalizmust, a félvad („vagy tán egészen az”) limest, a székelykedést, az elcsángást, a szórványt, a veszendőségre ítélt, enyészetre hagyott szellemi-lelki perifériát is. De hát mi végre volna így? Minek is, kinek is volna ilyen periféria Erdély? S ha már ennyire belejöttünk az erdélyezésbe: miért is volna valaminek a traumatizált perifériája az erdélyiség, az erdélyi létel? Mennyire futja a transzilván védjegy, mennyire tart el, tart meg, zár be külön, szűk, zsugorító dísz-skatulyába a medvés, fenyvesi fátum? Nagy és költői kérdések csupán. Ötvenhat éve Erdélyben, hogy élek. S az erdélyi költő fogalmát, ha kérded – fogalmam sincs. Ha nem kérdeznéd – talán el tudnám mondani, megpróbálnám legalább körülírni, mármint a „jellegzetesen” erdélyi költők szellemképeit. De az erdélyi költőknek fogalmuk sincs, mi több: erdélyi költők sincsenek. És ez nagyon megnyugtató megoldás. Csak be nem vallott, kis sem zengett traumák, trianonizációk, megszorítások, fixációk és frusztrációk vagyogatnak emerre s amarra lengőn, le-ledöndülőben, mint amidőn a kopár szorosokban hideg fellegeknek csapódnak a hegységek falai. Mert nem szabad sírni a Kárpátok alatt. Mert sem kárpátaljai, sem felvidéki, sem délvidéki, sem tiszatáji, sem dunántúli, sem alsósandiegói, sem szamosháti, sem csíkszentjehovai (ezt Szilágyi Domokostól csórtam, pardon, folytatom), ergo: sem monori, sem kőbányai, és nemhogy budapesti, de még erdélyi költők sincsenek már! Mindenki megnyugodhat mindenütt, lehet lazázni, hátradőlni peckesen, hisz oly pihentető a gondolat, hogy (sajnos, éppen) itt vagyunk mi mind, s köröskörül, minduntalan, más teljesség felé suhogva már a nagyvilágon át – csak magyarul író magyar költők vannak, és a jó Csokonai óta ők a szegény bolondok, Magyarországon is, ők, a magyar poéták, a csak magyarul költő magyar költők, akik még vannak, egyhelyben, egyáltalán, ha vannak. Persze, nem erdélyi – csakis költői értelemben lakozván.

*A Gyulai Várszínház Shakespeare Fesztiválján 2015. július 12-én lezajlott beszélgetés szerkesztett és kibővített változata (a szerk.)

Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.

Fotók: Kiss Zoltán

Főoldal

2015. november 04.

Vissza