„Hihetünk az irodalom erejében”

Beszélgetés Fekete Vincével

– Körülbelül három évtizedes költői pálya után, még mindig úgy gondolod, hogy „A költőnek a legnehezebb” – ahogy a Fa című, egyik korai versedben írtad?

– Megragadni, megfogalmazni, kimondani a világot, valami ilyesmiről van szó abban a versben, vagyis a kimondhatóság nehézségeiről. A fehér lap előtti tusakodásról, hogy ami papírra kerül, az vajon pontosan az-e, amit én, és éppen így akartam leírni. Egy kezdő költő, ezt tapasztalom, amilyent megírt egy verset, könnyedén kiadja a kezéből. Később aztán sokkal óvatosabb lesz, gyakorlottabb, rájön, hogy nem éppen szentírás az, amit a szerkesztők mondanak, és inkább ő méri meg, ő dönti el, hogy mikor van teljesen készen. Amikor már nem kell semmit változtatni rajta. Minden művészet – állítólag Oszip Mandelstam mondta, én Báthori Csabától tudom –, minél inkább előrehaladunk a gyakorlatban, annál nehezebb hivatás. Ilyen értelemben a költőnek (is) a legnehezebb. És nem csak a költőnek, hanem mindenkinek, aki nagyon komolyan veszi azt, amit csinál.

– Miért is húzódott el annyira a Te pályakezdésed? Korábbi interjúidból lehet tudni, hogy már tizennyolc évesen volt egy kötetnyi versed, de aztán több mint tíz évvel később, 1995–1996-ban jelentek meg csak az első köteteid egymás után (Parázskönyv, Ütköző). Mit csináltál eközben és mi lett azokkal a versekkel?

– A nyolcvanas években, Romániában, önálló kötet előtt még szerepelni kellett minimum egy antológiában. Ez volt a belépő. Azt hiszem, erre gondolhatott Boér Géza, néhai költő-tanár barátom, amikor érettségi táján javasolta, hogy a középiskolás évek alatt neki odaadogatott, és ott kötetnyire felgyűlt anyagot adjuk le a kiadóhoz; menet közben majd, a várakozás ideje alatt, ha kell, ki lehet aztán cserélgetni a verseket; változtatni lehet még rajta. Úgyhogy a kézirat, egy dossziényi vers Egyed Péterhez, a Kriterionhoz került. És itt elfektetődött. Érettségi és sikertelen felvételi után, nyár közepén munkába álltam. Kezdetben egy faipari vállalatnál dolgoztam; gázolaj és petróleumszagú irodákban üldögéltem, vagy vágtereket jártam egy kluppával; cserefák átmérőjét mértem, gondosan feljegyezve az adatokat, hogy megsaccolhassák majd, kábé hány köbméternyi faanyag jön ki az illető terület kitermelése után. Világoszöld Ukrajna biciklimmel egyik helyről a másikra, vágtértől vágtérig, erdészháztól vágtérkezelői irodáig, a favágók egyik szálláshelyétől a másikig karikáztam, táskámban a szalonna, hagyma, túró és kenyér mellett Márquez, Karinthy, Szerb Antal, Szilágyi Domokos kötete, mikor melyik. Tapasztaltam, hogy olvasni lehet a cserefák árnyékában, a rőtvadak bőgését hallgatva; később az előre gyártott faelemeket szárító kamráknál éjszaka; ötezer literes hordók tetején; delegációban, jéghideg bukaresti szállodában; mázsaházban, kabanákban, erdészházakban; szemet rontó lámpa- és gyertyafénynél, a füstölgő kanóc és a zavaros petróleum fejfájdító bűzénél is. Aztán egy mezőgazdasági termelőszövetkezetben, pityókaszedésnél asszisztáltam. Később feketeribizli-bor lefejtésénél felülvigyázó „lógósként” ügyködtem, azaz ültem a hordó tetején, olvastam és jegyzeteltem; készültem a felvételire. Közben öt-hat idősebb falusi ember fejtette a jó vastag, olajos bort; nekem pedig arra kellett (volna) figyelnem, hogy ne lopják nagyon, de nem nagyon sikerült. Naponta hármat-négyet is fordultak ilyen-olyan ürüggyel a nénikék és a bácsikák; állatokat ellátni, ezért, azért ugrottak haza, és vitték minden egyes alkalommal a teli demizsonokat. Mi több, második vagy harmadik estére a felülvigyázónak is fel volt akasztva egy ötliteres kanna a biciklije kormányára. Este, hazaindulás előtt tanácstalanul nézett szét az a tizenkilenc éves fiatalember, aki voltam, hogy mi ez itt, amikor vagy harminc méterre tőle megpillantotta az éppen őt „figyelő” munkásokat, nevetve integettek, vigye csak, vigye, az a magáé. Az őszi szezon után aztán egy lakásgazdálkodási vállalathoz kerültem szektoristának. A még kiadatlan, üres lakásokban is elég jól lehetett olvasgatni. Közben meg, hétvégenként fociztam, C osztályos (NBIII-as) labdarúgóként a kisváros csapatában, majd otthon a falusiban. Olyan vasárnap is volt, hogy délelőtt Kézdin, délután a szülőfalumban is lejátszottam egy-egy mérkőzést. Na és udvaroltam (csajoztam) kitartóan. Nyolcvankilenc nyarán jutottam be aztán az egyetemre, innen még a dicső forradalmon, egy évfolyamra Lakatos Misivel, Sántha Attilával, Tompa Andreával, Vida Gáborral. Jöttek az egyetemi évek, irodalmi körök, kinyílt, vagy másképp nyílt ki a szemem előtt a világ; azokat a verseket pedig elsodorta az idő, illetve újabbak keletkeztek, újabb kötetnyi vers, és az első kötetemet aztán már azokból állítottam össze.

– Úgy tartanak számon, mint a kilencvenes évek első felében indult erdélyi költő-, írónemzedék egyik vezéralakja, talán azért is, mert a Helikon Serény Múmia mellékletének is a szerkesztője voltál. Én azonban az akkori verseid többségét is másnak látom, mint a hangadók, OJD–Sántha korabeli verseit, jóllehet valamiféle igazodási törekvés jelei is felfedezhetők. Hogyan láttad belülről azt a csapatot?

– Amikor Kolozsvárra kerültem, kezdetben elég nehezen találtam fel magamat. Az, hogy első év végén meghalt édesapám, az az élmény számomra nagyon meghatározta ezt az időszakot. Első kötetem tele lett borús, szomorú, tragikus hangszerelésű versekkel, noha én igazából nem olyan ember voltam, vagyok; mégis egy-két évemre, és pont az első kötetre ez teljesen rányomta a bélyegét. Ki akartam írni magamból, ki is írtam, jól, rosszul, többnyire azonban olyan nyomott, tragikus hangulatú versekben, amelyektől még most is futkározik a hideg a hátamon. Súlyos, komor dolgokról írni, magasztos eszméket tolmácsolni, lehetőleg patetikusan, azt gondoltam, hogy az az igazi költészet – akkor. Hogy ami nem életről, halálról, sorsfordító dolgokról, tragikumról és drámáról szól, az nem is lehet komoly dolog. Közben persze a játékos én is létezett, csak az valahogy visszaszorult. Néhány ilyen verset adtam az akkori Echinox nevű diáklapnak, mint csak olyan játszadozós, komolytalan firkálmányt, és nagy visszhangja lett az egyetemen, és a Bretter György körön. Emlékszem, Jánoska, OJD miként terjesztette és népszerűsítette is őket. Aztán jött a Bretter György Kör, éppen idejében, és jöttek azok a társak, akikkel hetente összejártunk, és akikkel nagyon sokat segítettünk egymásnak a fejlődésben. A fő ideológus – persze – Jánoska volt, és Sántha. Ők találták ki az egész transzközépet, ezt a később bevallottan is állati nagy blöfföt, de ami jó volt arra, hogy felfigyeljenek ránk mint nemzedékre. Néhányan, Kelemen Hunor, László Noémi, és Lakatos Misi, amíg el nem ment Magyarországra, amolyan nehezékeknek számítottunk, ellensúlyozóknak a mérleg másik serpenyőjében, hogyha Jánoskával, Sánthával nagyon elszaladt volna a ló. Azt a friss szellemet, azt az újító energiát azonban, amit akkoriban a nemzedék jelentett, OJD és Sántha fecskendezték a csapatba. Nélkülük nem ez lett volna ez a társaság, ami lett. És hát, akarva-akaratlan, nyilván hatottunk egymásra, nemcsak a szilaj vadságnak, a polgárpukkasztásnak lett szerepe mindannyiunk munkáiban, hanem a féknek, a visszafogottabb, el nem kapkodott teljesítményeknek is. Olyan performansz (is) volt az egyik Bretter-körön, beszervezett verekedéssel, telt ház előtt Onán Mester mímelésével, hogy az senkit nem hagyhatott semlegesen. Felfigyeltek ránk a tanáraink is, a kritika is, a lapok is; sokan támogattak, segítettek, de velük is jobbára OJD és Sántha tartották a kapcsolatot. Komolytalan, heccelődő, intrikus, bolondos társaságnak tűnt ez a csapat, csakhogy jöttek a lapok (a Serény Múmia, majd az önálló folyóirat, az Előretolt Helyőrség), és jöttek a verseskönyvek, s ahogy megjelentek a köteteink (OJD, László Noémi, Sántha, Lakatos, Kelemen Hunor, és az én könyvem), láthatták a kételkedők is, hogy komoly is tud lenni ez a társaság. Sokat nyomtak a latban a hetenkénti, pénteki irodalmi körökön (és utánuk) a beszélgetések, amikor úgy tanítottuk egymást, hogy állandóan tanultunk is egymástól. A belépés a Helikon tagjai közé már azt jelentette, hogy egy emelettel fennebb jutottunk. Még a pipázást is átvettük az akkoriaktól; a történeteiket, anekdotáikat magunkévá tettük. És még annyi mindent, hogy hirtelen fel sem tudnám most sorolni. Amit Szilágyitól, Királytól, Mózestől, K. Jakabtól, Lászlóffytól kaptunk, az azt az érzést keltette, aztán erősítette, táplálta bennünk, mintha együtt lettünk volna velük is fiatalok, egyszerre koptattuk volna a szerkesztőségi és kocsmabeli asztalokat és székeket. Bevettek, befogadtak maguk közé, segítettek az indulásban, nyesegették a szárnyainkat, aztán továbbadtak, utunkra engedtek. És amikor visszaléptek, visszavonultak, a helyüket is átadták nekünk. Kolozsvár pedig a kilencvenes évek elején-közepén olyan közeg volt, amely a huzatánál fogva vitt. A sok költő, író, a lapok, folyóiratok inspiráltak, stimuláltak. Mondogatta is Szilágyi akkoriban, hogy Kolozsváron keményebb a munka a fennmaradáshoz, és kisebb az esély arra, hogy önelégült megyei vezető költővé váljon valaki; és hogy ebben a légkörben egy ifjúembernek meg kell mártóznia, végig kell ezt a pár esztendőt csinálnia, s akkor már hazamehet a maga kisvárosába, mert fel van vértezve rendesen minden ellen.

– A kilencvenes évek második felében számos paródiát írtál a társaidról, amelyek aztán a Lesz maga juszt isa című 2004-es kötetedben is megjelentek. A paródiák sorozatában valamiféle kanonizációt elősegítő szándékot is sejthetünk, de némi távolságtartást, kritikát is akár…

– Ezek a paródiák, azon túl, hogy kanonizációt elősegítő darabok lehettek volna (azok is voltak – de csak Erdélyben), valójában kritikák, csipkelődések, jó értelemben vett provokációk, amolyan szellemi párbajra való kihívások. Mindig is jellemző volt erre a társaságra, hogy ugratja egymást, és a csipkelődésre szellemesen próbál válaszolni – ha tud. Ez olyan volt, mint gyermekkoromban a szópárbaj, ha meg tudtál rögtön felelni, sikered volt, ha nem, rajtad röhögtek a többiek. Markó Béla is említi a vele készült interjúban ezt mint amolyan székely sajátosságot. Állandó szellemi készenlétet jelent, hogy a magas labdát le tudjad ütni, és nagyon frappánsan, humorral tudjál válaszolni. Gyorsan kellett reagálni, keresni az ellentéteket, az összefüggéseket. És ez egyfajta módszer is arra, hogy élénkké tedd a gondolkodásodat, nyitottá az intellektust. És már gyerekként is megvolt a szabályrendszere, illetve benne volt az is, hogy nem illett megsértődni, hogyha szellemesen mondta meg neked valaki az igazat.

Fekete Vince

– A paródiakötet állatmeséket, La Fontaine-átiratokat is tartalmaz, amelyeknek nem igazán látom a helyét, funkcióját még a korabeli irodalomban sem. Miért tartottad szükségesnek, hogy állatmeséken keresztül beszélj aktuális vagy örök dolgokról?

– Ki akartam próbálni magam ebben is. Mint egyébként annyi mindenben. Egyszerűen érdekesnek tűnt eljátszadozni azzal, hogy amikor nem kell már a sorok között olvasni, akkor az ember elkezd ilyen fabulákat írni, mai hősökkel, mai környezetben. A változások nyerteseivel és veszteseivel, az ügyeskedőkkel és a tisztességes gürcölőkkel. Párttitkárokkal és bizniszelőkkel. Igen sikeres darab lett ezek közül egy-kettő. Még országos szavalóversenyt is nyertek a Holló és a rókával akkoriban. Talán ez lelkesített fel, és írtam mellé még néhányat. Én sem látom sem a helyüket, sem a funkciójukat; igaz, nem is keresem, és nem is próbálkoztam elhelyezni őket sehol. Aztán később nem nagyon láttam fantáziát bennük, és pár darab után abbahagytam.

– Az állatmeséktől már csak egy ugrás a gyermekirodalmi szövegek alkotása, gondolhatja az ember, de tudom, hogy neked (is) a gyermekeid születése, illetve a szemed előtti felcseperedésük hozta meg inkább a kedvedet a gyermekversekhez (Csigabánat, 2008, Piros autó lábnyomai a hóban, 2008). Úgy tűnhet, mintha „egyszeri”, rövid ideig tartó alkotói megnyilvánulás lett volna ez részedről, de én azt is tudom, hogy később is születtek gyermekszövegek, s hogy valami nagyobb mű már hosszabb ideje készülődik a műhelyedben…

– Valóban az történt, ami általában történni szokott, hogy a gyerekeim születése után kezdtem el foglalkozni a gyermekszövegekkel. Abban az időben szerkesztettünk Ferenczessel egy antológiát is erdélyi költők gyermekverseiből, és időnként, a sok gyermekvers-kötetet olvasva, el-elindult a kezem. Ekkor születtek meg a Csigabánat versei (mindössze tizenvalahány), ezek a Weöres-i hagyományba illeszthető költemények. De az igazi kihívást a másik kötet, a Piros autó lábnyomai a hóban jelentette, amikor prózában, prózaversekben írtam meg mindazt, ami – két kisgyerek bőrébe bújva, az ő szemükkel látva és látatva – már korábban is kikívánkozott belőlem. És valóban, Cincogósi Elemér címmel készen van egy felező nyolcasban írt verses regényem. Tizennégy Cinből áll, Előhanggal, Utóhanggal, ahogy kell. Hajdu Áron, a Bookart Kiadó igazgatója épp a napokban (február végén) kérte el a kéziratot.

– Költészetedbe, ha nem is radikális fordulatot, de mindenképpen valamiféle változást, leginkább talán elmélyülést hozott a harmadik, válogatott és új verseket tartalmazó köteted (A Jóisten a hintaszékből, 2002) két új ciklusa, A Gazda bekeríti és Leveleskönyv. Innentől érzékelhető a metafizikai kérdések, a transzcendencia, az emberi egzisztencia alapkérdései iránti érdeklődésed fölerősödése, ami igazán a Védett vidék (2010) teljesedik majd ki. Jól látom-e ezt?

– Jól látod, én is így gondolom, annyit tudok hozzátenni még, hogy ennek jól kivehető nyomai, a keresgélésnek mondjuk, visszatekintve, már megtalálhatók az első kötetben is. A Jóisten… című kötetet, mint a Védett vidéket is OJD hegedülte ki belőlem. Az elsőnél, a válogatott és új verseknél nem nagyon értettem, hogy miért van szükség harminchét évesen válogatott és új versekre, de János barátom, és – úgy látszik – nagy meggyőző erővel rendelkezett. Mert azt a kötetet aztán kicsit megbántam, jobban szerettem volna később, ha csak a Leveleskönyvből állítok össze egy teljesen új verseskönyvet. Ha nem jelenik itt meg ez az anyag, talán még hozzáírok néhányat, és egy külön könyv lehetett volna belőle. És másképp rakom össze, másképp szervezem, mit tudom én. Agyalok még rajta, megpróbálok többet kihozni belőle. Mondom, ezt fájlaltam később. Nem bántam meg viszont a Védett vidék-et. Ez az a könyvem, és most a Piros autót nem számítom, mint főleg gyermekvers-kötetet, amelyikkel legjobban meg vagyok elégedve. Ez áll legközelebb, eddig, a szívemhez. Amit sajnálok, hogy hiába írtak róla tucatnyinál több kritikát, recenziót, egy kivételével pozitív mind, mégse lett az, ami lehetett volna. Magyarországon – kivéve azt a két-három folyóiratot, ahol szinte hivatalból figyelnek az erdélyi irodalomra – már észre sem vették; igaz, nem is terjesztették a könyvet sehol.

– Három fohász-os versedet is találtam: az első kötetedben, a Parázskönyvben a Fohász címűt, a Védett vidékben a Nem engedni el a fohászt címűt és a csíksomlyói Szűzanyához forduló, kötetben még nem olvasható, szintén Fohász címűt. Ezek különböző korszakaidnak a versei, s másként, másnak is láttatják a viszonyodat a Fennvalóhoz. Tudsz-e, akarsz-e beszélni a hátterükről?

– A legelső vers a lázadásé, a pörlekedésé. Az elégedetlenség hangján, a számonkérésén szól. A második darabnak a falu a helyszíne, a gyermekkor az ideje. A vers alanya este az udvaron rója a köreit, és imádkozik. El szeretne kerülni onnan, és az Úrhoz fordul közbenjárásért. A harmadik pedig egészen közeli élmény, a fenyegető kór által próbára tett ember tapasztalata, aki hinni akar, bízni, magában, Istenben, az újrakezdésben. Egyúttal az életszeretet darabja is, az Istennel megbékült halandó, a végességére döbbent ember hangján.

– Az ember eredendő magányának feloldásával próbálkozik az Istennel való kapcsolatteremtésben és a Szerelemben is. Verseidben egyik törekvés sem látszik problémamentesnek. Valaki Másik, vagy éppen a hiánya, szinte mindig ott van a versekben, a Védett vidék tájverseiben is, vagy éppen a jelenlétének a problematikussága. Miért nem sikerül vajon harmonikusabbra a kapcsolatteremtés?

– Ha harmonikus volna, az unalmas, túl steril, túlontúl tökéletes volna, amilyen fajta tökéletesség, érzelmi sterilitás szerintem nem is létezik. A Valaki Más hiánya szinte mindig ott van bennünk. Amikor csak a másikkal kapcsolatban tudjuk meghatározni magunkat. Noha nagyon szeretjük, és nagy szükségünk van a magányra, az alkotóira aztán különösen, hogy hagyjanak békén, amikor elvonulunk, ne zavarjanak. A Másik hiánya, vagy a Mások hiánya. A Valami Más hiánya. Mert ez sok minden lehet, nemcsak Ő, vagy Ők, hanem a Fennvaló, egy táj, egy érzés, egy hang, egy íz, ami Őt vagy Ezeket előidézi bennünk.

– A Védett vidékben hangsúlyos törekvésként érzékelem a létezésünk alapkérdéseivel történő illúziótlan szembenézést. Ennek részeként van jelen, a keretversek által még inkább felerősítetten, „a körforgásos őrület” szorongató és elfogadhatatlannak tűnő élménye. Érdekes, hogy Markó Béla nagyjából egyidejűleg kibontakozott újabb szonett- és haikuköltészetében is hangsúlyosan jelen van az örökös ismétlődés, körforgás és újrakezdés létélménye, de mindez, s a mulandóságban lévő állandóság tudata, inkább örömteli, de legalábbis megnyugtató érzéseket kelt az ő versei lírai énjében. Mivel magyarázod a te verseid „nem lehet”-jét?

– Hát nem szorongató, elfogadhatatlan, pimasz, szemtelen, megmagyarázhatatlan a teremtés utáni lét gépies és monoton körforgása? Hát nem kíméletlen teher az ember haláltudata? Az, hogy a semmiből a semmibe megyünk, porból porrá leszünk, az anyaméh óvó húsburkából (jó esetben) az anyaföld agyagos vagy homokos rögei közé kerülünk? És ez a kérlelhetetlen, megmásíthatatlan menetrend, akármit csinálunk. Mi lehet vajon az a valami, ami e két stáció között az ember döbbenetét, rettenetét (fel)old(hat)ja? Mi lehet a vigasza Babits „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” kétségbeesett feljajdulását átérző, és a szintén babitsi „miért nő a fü, hogyha majd leszárad?/ miért szárad le, hogyha újra nő?” létkérdések hullámverésében vergődő embernek? Tudjuk, megválaszolhatatlan kérdések ezek, mégis újra és újra feltesszük magunknak. De ha már nem tudjuk megválaszolni, akkor legalább valamilyen hozzáállást, viszonyulást alakítsunk ki, hogy valamiképpen felfoghassuk, elfogadhassuk, megérthessük. Nem fogjuk felfogni, elfogadni, megérteni. Hogy elviselhessük. Nehezen fogjuk elviselni. Csak belenyugodhatunk abba, hogy egyszerűen nyomok vagyunk a… hóban, mondjuk, vagy akár a homokban, mindegy. És ezért ilyen „jéghideg”, „gépies”, „monoton”, „megmásíthatatlanul zakatakoló”, ismétlődő, valamilyen felsőbb cél által működtetett valami ez az egész, amibe nincs, és nem is lehet beleszólásunk. A költő számára – életében – talán egyetlen viszonylagos nyugalmat kínáló „megoldás” létezik, ha az „őrült körforgásban” föloldódhat a tájban, „s ekként válhat (már itt), egyszeri mulandóként a mindenség múlhatatlanjává” (Pécsi Györgyi). Ha – mondjuk – a természetben való átlényegülésben (örömben) találja meg a folytonosságot e kétféle létállapot között, és így próbálja meg felfüggeszteni az itteni és a túlnani közti óriási zökkenést. Mintegy halálgyakorlatok ezek. Együtt élni ezzel a tudattal, olyanként fogadni el a világot, amilyen, és olyanként lenni része ennek a világnak, amilyen az; és nyilván valamilyen harmóniát teremteni az elviselésére. Az anyaföldbe kerülve pedig egyetlen esélyünk a vers. Jó esetben pár darab, éveken, évtizedeken, esetleg századokon átívelő költemény lehet a remény arra, hogy – a génjeink továbbadott kódjain kívül – valamilyen üzenet mégiscsak továbbít(hat)ó. Tudom, persze, megbékélve kellene szembesülni a végességünkkel, s a halált nem hiányként, hanem a nagy körforgás természetes részeként venni tudomásul. Aki tudja könnyedén ezt csinálni. Én egyelőre csak kísérletezem. Hogy haladok, jelzi az általad említett keretvers kötetbeli második visszatérése (a könyv elején és a legvégén), hogy ott már nem a rettenet, hanem – ha csak finomítottabb ecsetvonásokkal is –, de már a bizakodás hangja szól.

– A Védett vidék kapcsán írta Ilia Mihály: „Azt hiszem, hogy Áprily óta senki nem hajolt ilyen figyelemmel és szeretettel az erdélyi tájhoz versben, mint Fekete Vince.” Mit jelent számodra az erdélyi, azon belül a háromszéki táj? A transzszilvanizmus táj-haza mitológiájával érzel-e mindebben rokonságot?

– Nagyon örülök Ilia tanár úr észrevételének. És boldog vagyok, hogy leírta ezt velem kapcsolatban. Az erdélyi táj nekem legalább annyira fontos, mint másnak a város, a belváros. Ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet, rengeteget járok erdeiben, mezőin, hegyein-völgyein. Hozzátartozik az életemhez. Erdőben, fák között, a természetben érzem legjobban magam. Ezt a semmivel össze nem hasonlítható kellemes érzést próbáltam meg a Védett vidék verseiben is kifejezni, a megsemmisülés boldogságáét, a feloldódásét a tájban, amikor szinte együtt lélegzel a fákkal, a hegyekkel, a füvekkel, majdhogynem átfolysz, átlényegülsz a természetbe. Magyarországi barátaimat, költőket, írókat is el szoktam vinni kedves helyeimre. Volt közöttük olyan is, aki az én – hogy úgy mondjam: kultikus – vidékemre, ahová évente többször is visszajárok, azt mondta, hogy a világot összejárta már, de ez versenyben van a legszebb helyekkel. És nem kedveskedni akart. A Szent Anna-tó környéke számomra ilyen. Azokban az években, amikor a kötet verseit írtam, ennek a táj-haza érzésnek (legalábbis tudatosan, tudat alatt nem tudom) nem sok köze volt a transzszilvanizmus táj-hazájához. Nem nagyon gondolkodtam ezen én akkor. Csak mostanában jött elő hangsúlyosabban ez a kérdés. A regionális identitás problémája. Hogy hol lehet a hazája annak, akinek sem ez az ország, sem az az ország nem haza. Nos, hol van, teszem fel magamnak újra és újra a kérdést.

– Nemzedéked indulásakor a transzszilvanizmus látványos tagadásával is tüntetett. Az erdélyiség mond-e ma számodra valamit? Van-e valamilyen sajátos jelentése például az erdélyi költő szókapcsolatnak számodra?

– A mi nemzedékünk először az úgynevezett messianisztikus transzszilvanizmussal szakított, a szenvelgő és szenvedő ideológiával. A megmaradásozással, a sorok közötti olvasással, az olvasóval való cinkos összekacsintással. Valami egészen mást, valami újat akartunk, és mindezt úgy, hogy egyaránt fontos volt számunkra mind az elődökre való építkezés, mind az a határtalan nyelvi kincs, amit Erdély és az Erdélyben születő irodalom nyújtott és nyújtani tudott. Bár ez a csoportosulás nem volt híjával a polgárpukkasztó gesztusoknak, a szabadszájúbb megnyilvánulásoknak, a durvább, obszcénebb nyelvhasználatnak, a merészebb megfogalmazásoknak, azért köztünk – amint említettem – megvoltak a jelentős különbségek. Volt, aki egy bizonyos határt nem lépett át soha, ez beállítottság, alkat, neveltetés és gyomor kérdése is volt. Mások pedig ennél tovább merészkedtek, de ha jó lett valami, nem ettől lett jó, és ha rossz volt, nem ezért volt rossz. Viszont mindannyiunk munkáira jellemző volt a több-kevesebb játékosság, a különböző formai játékok, a komikum és a tragikum ötvözése.

Az, hogy mi, erdélyiek, mi, magyarországiak, sajnos, ez egy létező, furcsa helyzet. Itt is, és ott is megvannak a rangsorok, irányzatok, műfaji csoportosítások. És ez a kettő nem mindig passzol egymással. Az erdélyiek sokan azt szeretnék, ha a nagy magyarban, összmagyarban lennének valakik. De ott már ki vannak alakulva a hierarchiák, csak nagyon kevesen kerülhetnek be oda. És nem mindig azért, mert nem volnának ugyanolyan jók, mint azok. Én egyébként, ha már rákérdeztél, erdélyi költő vagyok, ennek minden előnyével és hátrányával egyaránt. Előnye ez a szép vidék, ez a táj, ez a környék, hogy itt élek, ahol élek; hogy ott dolgozom, és azt csinálom, amit szeretek; olyan kollégákkal, akik a barátaim; hogy itt a lapok, folyóiratok, írók, költők között nincs meg az a széthúzás, az a megosztottság, ami máshol viszont elég keményen megvan. Előnye a határon túliság, hogy mi, hála Istennek, felülről, kívülről nézhetjük a dolgokat. Egyszerre vagyunk kint és bent; íróként, szerkesztőkként éljük és ismerjük a magyar irodalmat, de nem kötődünk olyan szorosan a helyi (pesti, debreceni, pécsi stb.) viszonyokhoz, hogy azok megköthetnének, befolyásolhatnának. Hátránya, hogy bizony eléggé a végeken élünk, jó távol a „kontinenstől”, provinciában, kisebbségi helyzetben, nem is sorolom tovább, és a szakma szemétől is eléggé félre- vagy messzire eső helyen (tisztelet a nem nagyszámú kivételnek). De – ami kárpótolhat –, hogy erdélyiként, kívül levőként az irodalmi belterjességek, klikkesedések nem kell zavarjanak, sem a szakma elfogultsága(i), sem a kánonok működése, a méltán vagy méltatlanul piedesztálra emeltekkel, vagy az elhallgatottakkal. És kimaradunk mindenféle csatározásokból is. Azonban hihetünk az irodalom erejében, a magyar nyelvben, és – ilyen szempontból is – Erdély különlegességében. És ehhez nem kell sem egyik, sem másik oldalhoz tartoznunk.

– Jól fogalmazok-e, ha azt mondom, hogy az udvarterek világa is Fekete Vince védett vidékei közé tartozik?

– Igen. Jól. Védett vidék számomra mindaz, ami egy ember saját, különbejáratú világa: a világlátása, a világszemlélete, a gyerekkora, ifjúkora, a szerelmei; az ő egyszeri és megismételhetetlen élete, mindaz, amit ő valahonnan magával hozott, amiből ő áll, amiből sejtjeiben, génjeiben, minden ízében összetevődik, a hagyományaitól el egészen az emlékeiig. Védett vidék, ami történt vele az élete folyamán (vagy akár már megszületése előtt is); a tágabb tájaktól, a helyektől, helyszínektől, amelyeket ő belakott vagy be fog majd lakni, a szűkebb helyekig, helyszín(ek)ig, ahol – mondjuk – jelenleg él; és az udvarterek nagyon érdekes világa is ide tartozik.

– Miért jelentetted meg a 2008-as Udvartér című tárcanovella gyűjteményedet 2014-ben újra, és hogyan döntötted el, milyen szempontok szerint azt, hogy mely írásokat cserélsz ki másokkal?

– Ez a könyv is hasonlóképpen járt, mint a Védett vidék, vagy a Piros autó lábnyomai a hóban. Ezt például csak itt, egy pár négyzetkilométeres területen, főleg Kovászna megyében terjesztették. Amikor az első kiadás 2008-ban megjelent, hatszáz példány egy-két hónap alatt mind elfogyott. Sokan keresték, tőlem is érdeklődtek, hogy hogyan juthatnak hozzá. Aztán amikor tavaly szóba került a Sétatér kiadójával beszélgetve, hogy mit tudnék adni nekik, rákérdeztem, mit szólna hozzá, ha ezt a kötetet, most már nagyobb szórásban, újra kihoznánk. Benne volt, én pedig nekiálltam, és újraolvastam az egészet. Láttam az előző gyenge pontjait, úgyhogy most nekiállhattam, és kidobhattam azt a majdnem tucatnyi írást, amivel nem voltam maximálisan megelégedve. És javítottam, és csinosítottam, és korrigáltam. És hát sokkal feszesebb szerkezetben, sokkal odaillőbb, és remélem, sokkal jobb darabokkal pótoltam.

– A kötet végtelenül humoros és szórakoztató írások gyűjteménye, de a „derűn, a poénokon átdereng egy régió múltja és jelene, olykor gyomorszorító, fájdalmas realitása” – írta Pieldner Judit épp itt a Bárkában megjelent kritikájában. Egyetértesz-e ezzel, s ha igen, akkor mivel magyarázod ezt „gyomorszorító, fájdalmas realitás”-t?

– Nézd, ez az én világom, a gyermekkoromé, de a mindennapjaimé is; ezek az emberek, helyzetek, történetek így élnek bennem. Itt együtt van a fekete és a fehér. Nem szépítettem semmit, nem idealizáltam, azt írtam meg, akik és amik vagyunk. Belülről, sírva vagy vigadva, mindegy. Ilyen ez a nép, nem rossz és nem jó, ilyen. Esendő. De van közöttük persze ilyen is, meg olyan is. Mint más népek között is amúgy. A székely emberekről szól, belülről, őszintén, takargatások, kozmetikázások nélkül; kritikával, nevetve, kacagva, de mindig szeretettel, és gyomorszorítóan fájdalmas realitással is. Joggal megtehettem, mert egy vagyok én is közülük. És Erdélyről, ezen belül a székelységről, hogy székelyesen mondjam, bizony eléggé hamisacska a kép még napjainkban is. Ezek az írások pedig nem egyébről szólnak, hanem – Bodor Ádám találó szókapcsolatát kölcsönvéve – a „hely közérzetéről”. Lehántva minden díszt, minden sallangot róla, és levéve a rózsaszín szemüveget, keserűen, rossz szájízzel, és nem túl rózsás kilátásokkal.

– Az új Udvartérnek van egy mottója: „Vargaváros. Előfutamok egy verseskötethez”. Miközben a vargavárost, Kézdivásárhely régebbi évtizedeit már részben megírtad a Védett vidékben (Vargaváros. Századelő, Vásárváros, Rózsapiac). Jól értem, hogy ez a mottó azt akarja jelezni, hogy készül egy újabb verseskötet, aminek az Udvartérben megjelenített világ képezi a prózai háttérvilágát?

– Igen, pontosan erről van szó. De nem csak az Udvartérben megjelenített világ képezi a hátterét, hanem szinte minden eddigi prózai írásom, a blogok, naplók, emlékezések adják az egésznek a nyersanyagát. Ez az itt-ott szétszórt, nem túl bőséges prózaanyag, na meg az Udvartér novellái a legfontosabb adatbázisom nekem ehhez a kötethez. Ezeket a szövegeket „írom szét”, ha úgy tetszik, ebben a készülő verseskönyvben. Amikor az Udvartér tárcáit, és a blogjaimat is írogattam, már akkor éreztem, hogy ott van bennük egy-két kötetnyi vers ötlete. Többnyire szabadversek, vagy prózaversek lesznek ebben a könyvben. Az eddig elkészült anyagok dísztelenek, eszköztelenek, hiányzik belőlük a metaforák sziporkázása, inkább nyersek, metonimikusak; nem színes fotók, hanem fekete-fehér felvételek. Még olyan darabok is vannak köztük, amelyeket én, jobb híján, egy merész ötlettel versnovelláknak neveztem el, annyira epikusak, és hát olyanformán épülnek fel, mint egy-egy novella: kihagyásos szerkezet, fokozatos kibontás, ütős befejezés akár, és tanulság nélkül abbahagyott kerek egész mégis. Ezt a formát kívánja leginkább ez a könyv, a prózait. Igaz, úgy vagyok a prózaversekkel, hogy több ilyen után, időnként írnom kell egy-egy rímes-ritmusosat, a versek mellé egy-egy „költeményt” is, hogy egy kicsit helyrebillenjen a szépérzékem, meg a lelki egyensúlyom. Hogy érezzem, a mesterségbeli tudást alkalmazva, mint egy jó ácsember, akár a földről is meg tudom csinálni, nem kell ahhoz a tetőre felmennem, a zsinórpadlást. Én egyébként mindenik verssel újrakezdem. Teljesen elölről. Mintha soha nem írtam volna semmit addig, ugyanazzal a várakozással, kilátástalansággal és bizonytalansággal. És reménykedéssel. Amikor aztán végre befejezek egy-egy verset, és meg is vagyok elégedve vele, ott van mindig a szorongás, hogy lehet, ez volt a legutolsó. Mert soha nem lehet senki biztos abban, hogy tud még igazi, önmagából sugárzó, nagyon jó (Isten bocsá’: nagy) verset írni. És – tegyük fel – nem saját epigonjaként ismételgeti azokat a sémákat meg kliséket, amelyek egyszer már „bejöttek”, a végtelenségig. Amit pedig már megírtam, ami kész van, az már annyira nem érdekes. Csak az, amit a semmiből fel kell építeni újra, amit a legelső betűtől meg kell csinálni, fel kell emelni, létre kell hozni. A versből, versírásból, versolvasásból, a vers szeretetéből, népszerűsítéséből, fejlődésének, változásainak, alakulásának figyelemmel követéséből pedig – úgy gondolom – egy költőnek nem szabad kiesni soha. A vers ma már – tudjuk – nem ugyanaz, mint száz, de akár tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt volt. Noha bizonyos szempontból nem sokat, szinte semmit sem változott.