Benedek Szabolcs
A Margit-legendáról
Árpád-házi Szent Margit, IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci császárlány leánya azokban a véráztatta hetekben fogant, amikor a tatárok fölperzselték Magyarországot. A királyi család a következő kilenc hónapban egyfolytában menekült. Margit Klissza várában született. A vár ma már csak romokban létezik, a mellette lévő települést Klisnek hívják, kis falu Split és a másik jelentős horvát turisztikai célpont, Trogir közelében.
A legenda első mondataiból kiderül, hogy Margitot apja és anyja már születése előtt apácának szánta, éspedig „áldozatképpen magoknak és az országnak megszabadításáért”, de gondolván arra is, hogy egészen addig „a magyar királyok nemzetéből senki apáca nem lett vala”. IV. Béla egész életében tartott a Magyarországról 1242 tavaszán – a kánválasztás okán – sietve távozó tatárok visszatérésétől. Teljes uralkodói ténykedését ennek a félelemnek rendelte alá, mindazonáltal két alkalommal is úgy ítélte meg, hogy az adott politikai helyzetben az volna a jövedelmezőbb, ha leánya feloldozást nyerne a domonkos apácák esküje alól. Ám Margit nem kívánt változtatni az életén (számára amúgy is idegen, ismeretlen volt a zárdán kívüli világ), és nem ment feleségül se a cseh, se a lengyel királyhoz. Huszonnyolc évesen halt meg, a Nyulak szigetén lévő kolostor falai között. A sziget ma az ő nevét viseli, a kolostor romjai között márványlap jelöli az apáca-királylány nyughelyét.
A Margit-legenda eredeti szövege néhány évtizeddel főhősének halála után, a még élő szemtanúk elbeszélései alapján született. Az általunk ismert változat ennek későbbi átirata. Nem könnyű olvasmány, főként a nyelvezete miatt nem, ám megéri fáradni vele: egy különlegesen finom lelkű, áldozatkész és szerény nő alakja bontakozik ki előttünk, akit akkora szeretet és elismerés övezett, hogy személye fölül tudott emelkedni a kolostorban is nyilvánvalóan meglévő – hiszen minden emberi közösségben megvan – intrikákon. Külön élmény a szöveg végén a rendtársak, a szemtanúk lírai jellemzése. Egyik közülük, Erzsébet, éppenséggel Margit unokahúga, V. István leánya, vagyis szintén királyi vér volt, „főz vala, fazekat mos vala és minden egyéb otromba dolgot teszen vala az ő nénjével” – később ő lett a kolostor vezetője. Egy másik nővér, Olimpiádisz gyakorta nehezményezte Margit túlzott alázatát „nagy kemény beszéddel, akkoron, mikoron az isteni szolgálatban felette való mértéket elmúlat vala”. Egy bizonyos Anna pedig úgy megkötözte egyszer az önsanyargást erősen gyakorló Margit karját annak kérésére egy kötéllel, hogy „általjárta vala az ő karjának húsát”. Egy másik Erzsébet meg a saját füleivel hallotta, amint Margit egyszer kijelenti, hogy „inkább akarja, hogy az ő testét foltonkint elmetéljék, hogynem házasságra menne”.
A legenda nyomán írta meg Gárdonyi Géza az Isten rabjai című regényt. Főszereplője, Jancsi fráter nem e világi szerelemmel szereti Margitot, a nem e világi lényt. A regény végén fehér liliomot helyez Margit – a legenda szerint három héten át rózsaillatot árasztó – holttestére. Azért liliomot, mert Jancsi gyerekkorában azt tanulta az apjától, hogy „ritka méltóságos virág ez… Szemétsöpredékben díszlik a legszebben… Csendet szeret… félrehelyet… Ahol kevesen járnak, ott nő magasra…” Vagyis épp olyan, amilyen Árpád-házi Szent Margit is volt.
