Egy pandúr Pesten - Bárkaonline

Prózák

Kocsis Csaba

Egy pandúr Pesten

       Négyen ültek a könnyű szerkezetű kocsin: a néha nagyokat kurjantó Kovács Pista, aki a lovakat hajtotta, Zajzon Miska, a legkipróbáltabb pandúr, a mindig egyenes derekú, szikár csendbiztos és Leiter Cili. Ráncos asszony volt az útitárs, eleven szemű. Egyszerű ruhát öltött magára, és szótlanul rázatta magát. Hiába beszélt, nem értette egyikük sem, hiszen csak jiddisül tudott.
       Osváth szívesen hallgatta az asszony karattyolását a kihallgatás alatt, mert a német szavak értelmét többnyire kapizsgálta, de a cserzett bőrű anyóka beszédében, mint a búvópatak bukkant fel a román, a héber és néha valamilyen szláv szó. Lengyel, ukrán vagy tót – nem tudta eldönteni. Eleinte mindent tagadott, végül megeredt nyelve, de a bogát a csendbiztos oldotta meg. Osváth megígérte, ha Leiter Cili megmutatja Pesten, hogy hol adta el az ékszert, felkeresheti a lányát is. Ez hatott. A tolmács segítségével megtudta, hogy három esztendővel ezelőtt, mikor meglátogatta a gyermekét, akkor vitte magával a Lányi család különleges gyöngysorát, és eladta egy ékszerésznek 300 forintért. A pénz felét odaadta Pataki Ádámnak, a többit meg felélte. Segítette a lányát, hogy jobbra való férjet találjon magának, mert az övé a debreceni tömlöcben végezte.
       Túl a Berettyón elhaladtak a Hámszárító mellett is. A hírhedt fogadóban Osváth sok csibészt megfogott még jegyző korában, de neki ez a csapszék mindig Kis Víg Miskát jutatta eszébe.
       – Hej, ha ez a fogadó beszélni tudna! – szaladt ki belőle a sóhaj.
       Leiter Cili értetlenül tekintett rá, de Zajzon Miska – mivel régi embere volt – sejtette, mi dúl a lelkében. Begördültek az indóház elé, ahol még két úri fogat és három parasztszekér várakozott. Osváth mosolygott a látottakon. Eszébe jutott, hogy nem lett igaza a művelt főknek, a kiváló honatyáknak. Az idő nem igazolta aggodalmukat. Nem szedték fel a síneket, évek óta háborítatlanul hevernek Püspökladány és Nagyvárad között, és a pórnép is jegyet vált – nem csak a vásárok idején – az új csodamasinára.
       Az egykori nótárius szerette a várakozás pillanatait. Ilyenkor jól megfigyelhette az embereket. Most a többség Várad irányába kémlelt, de aki már utazott, gondtalanul beszélgetett a hozzátartozókkal. A mozdony bodor fekete füstöt eregetve érkezett a Berettyó felől. Hangja hasonlíthatott ama nevezetes csökmei sárkányéra, sípja pedig élesen hasított a levegőbe. Aki még nem hallotta, megrettent egy pillanatra.
       A mozdony, amelynek hossza nem haladta meg a nyolc métert, II.–III. osztályú háromtengelyes személykocsikat húzott maga után. Miska és Leiter Cili a III., a pandúrok parancsnoka pedig a II. osztályon foglalt helyet, így nagyobb feltűnés nélkül utazhattak. Osváthot lenyűgözte a technika vívmánya, főleg az, hogy az egyenes szakaszokon milyen nagy sebességgel haladtak.
       – Hosszú és egyenletes vágta – gondolta a csendbiztos, miközben az elsuhanó fákat nézegette.
       Mikor befutottak a pesti pályaudvarra, szemével megkereste az emberét, mert nem akarta, hogy eltűnjenek ebben a nagy kavarodásban. Hatalmas volt az állomás, az újfalui indóház ötször belefért volna. Íves ablakok sorjáztak alul és felül. A felsőknek zavartalan volt a futása, az alsók ritmusát azonban meg-megtörték a folyosóra nyíló ajtók, amelyen ki-bejártak az utasok. A három bihari kevés poggyászát magához vette, és megkeresték az érkező oldalt. Pontosabban nem is kellett keresni, mert Vácról is befutott egy szerelvény, így csak sodródni kellett a tömeggel.
       Osváth kocsit fogadott, és a rendőrségre hajtatott egyenesen, ahol Polgár Imre, a főkapitány már várta:
       – Hadd nézzem! – kiáltotta harsányan, hogy az egész íves folyosó zengett belé. – Maga az a csodabogár, aki képes egy gyöngysorért idáig utazni?!
       Erős, zömök ember volt Polgár Imre. Egy fél feljebb volt alacsonyabb a vendégénél.
       – Én volnék, kapitány uram! – rázott kezet a rendőrség első emberével a pandúrparancsnok.
Jól esett neki a szívélyes fogadtatás.
       – Nem akartam úgy vadászni a maga erdejében – mentegetőzött, miközben helyet foglalt –, hogy ne tudjon róla!
Polgár Imrének megvolt az a rossz szokása, hogy leültette ugyan a vendégét, de ő maga fel-alá járkált az irodában.
       – Jól tette, csendbiztos uram, de segítséget nem tudok adni maga mellé. Kevés emberem van. Egy része a városban kószál, a másik felét meg elárasztja a papírmunka, mintha nem lenne elég bajunk anélkül is. Joggal csúfolják a fogalmazóimat tintafenekűeknek!
       – Pedig segítség nélkül nem boldogulok. Egy fertályórára csak adjon valakit, aki beszél jiddisül!
       A kapitány abbahagyta a járkálást. Kérdően nézett a csendbiztosra.
       – Jó hallotta, uram! Nekem egy jiddisül beszélő írnokra, detektívre vagy ne adj’ Isten, fogalmazóra van szükségem!
       – És ha nincs, akkor felszáll a következő vonatra, és visszamegy dolgavégezetlenül?
       – Addig itt maradok, míg el nem varrtam ezt a szálat! Ha két nap, akkor két nap, ha egy hét, akkor egy hét!
       Ez utóbbi kijelentést Osváth is túlzónak tartotta, mert ha egy hétig fenn marasztalják a hivatali dolgok, nem lesz megállása Etelka előtt, akinek így is elege van a sok tekergésből, éjszakázásból.
       „Választhatott volna valami röghöz kötöttebb hivatalt, hiszen családja van. Ha maga lenne a postamester, egy szavam se lenne, hiszen akkor mindig tudnám, hogy mikor megy el, és mire besötétedne, már itthon is lehetne” – mondogatta gyakorta a felesége.
       Osváth csak hümmögött ilyenkor. Még hogy postamester! Tisztességes szakma, az biztos… De ki látott olyat Biharban, hogy a csikós kondásnak álljon! Most már becsülete van a pandúröltözetnek, és a Sárréti járásban ez neki köszönhető. Ha nem kell pandúr, akkor keres ő majd magának valamilyen tisztes foglalkozást!
       A főkapitány azonban semmit sem tudott a postamesterségről és Etelka asszonyról. Csak azt látta, hogy itt áll előtte egy szép szál magyar ember, akinek olyan a tekintete, hogy a legedzettebb fatéri zsivány is meghunyászkodna előtte. Segítséget kér, de úgy, hogy azt nem lehet visszautasítani.
       – Na, egye fene. Várjanak egy kicsit!
       A főkapitány hívatta Lőwy Ernőt, akiről tudta, hogy jól bírja a nyelvet, és megbízható embernek számít. Még az irodáját is átengedte, de az ajtóból még visszaszólt:
       – Egy fertályóra, csendbiztos uram! Egy minutával sem több!
       Az asszonynak felderült az arca, mikor jiddisül szólt hozzá a fogalmazó. Osváth csak sejtette, hogy merre lakhat az ékszerész, ehhez kérte a vékony, szemüveges fiatalember segítségét. Leiter Cili újra elmesélte pesti útjának minden részletét.
       – Ismerem azt a bérházat – foglalta össze a hallottakat a fiatalember. Még a kis ékszerüzletre is emlékszem.
       – Az ékszerészt is ismeri?
       – Nem, arra nem emlékszem. Mikor felépült, hamarosan hírhedtté vált a ház…
       – Az üzlet miatt?
       – Nem! Néhány csalódott ember levetette magát a tetejéről. Tudja milyenek ezek a népek: kártya, adósság, szerelem…
       – Hogy jutunk oda?
       – Nem tudom, mennyire ismeri a várost.
       – A Lánc-hidat ismerem, arrafelé ismerem a járást.
       – Tudja, hol épül a bazilika?
       Osváth tagadóan rázta a fejét. Lőwy Ernő tovább próbálkozott:
       – Valamikor egy kis templom állt a helyén, de a budai ostromnál ezt is találat érte, mikor Hentzi lövette Pestet.
       – Akkor ismerem a helyet, magam is jártam ott. Az ostrom előtt, majd később is, mikor már járni tudtam.
       – És a lányát, azt kérdezte, hol lakik?
       – A szomszéd utcában megtalálja. Ha elérnek az ékszerüzlethez, onnan már útba igazítják. Ha nem boldogulnak, jöjjenek vissza! Akkora már végzek a munkámmal és elkísérem magukat.
       Osváth megköszönte a fiatalember segítségét, és elköszönt a parancsnoktól is. Amit hallott, az elég. Ha ennyi segítséggel nem boldogul, akkor meg magára vessen! A fiáker még kint állt az épület előtt. Tudta, nem mennek messzire, de Leiter Cili miatt nem akart gyalogolni. Az már csak azután jöhet szóba, ha megtalálták az ékszerészt.
       – A Stein-házhoz! – kiáltotta oda az úticélt.
       A kocsis érezte, nem árt, ha siet, az utasainak minden perc számít.
       Ahogy megérkeztek, Osváth elbocsátotta a fiákerest, már nem volt rá szüksége. A kis boltot megtalálták. Egy kopott német felirat utalt arra, hogy valamikor itt ékszert árultak. A helyiség azonban üres volt. A szemközti kapualjban sepregető ember tagadóan rázta a fejét: ő nem ismer semmilyen ékszerészt. Aztán mind a hárman betértek a szomszédos órásműhelybe. A mester gyakorlott szemmel megállapította: nem vásárlók érkeztek.
       – Mi tetszik az úrnak? – szegezte Osváthnak a kérdést, mert mégiscsak ő mutatkozott a legtekintélyesebbnek közülük.
       A pandúrparancsnok nem akarta a hosszú történettel terhelni az idegent, ezért rögtön rátért a lényegre:
       – Ez a jó asszony – néhány éve – eladott itt egy gyöngysort. Az után tudakozódunk.
       – Nálam aztán nem – nevette el magát a mester, miközben a lupét elvette a szemétől. – Összekever engem a jó asszony Spitzer Ábrahámmal, de ő már két éve elköltözött innen.
       A név hallatán az asszony megfogta a könyökét Osváthnak. Mondott is valamit, de nem értették. Érezték azonban, hogy jó helyen kutakodnak, mert a név ismerős volt Leiter Cilinek is.
        – Nem tudja véletlen, hogy hol találom?
       – Sietősen távozott. Nem hagyta az meg senkinek, hogy hova készül. A tulajdonos igencsak kereste, kerestette, de nem akadt a nyomára!
       A pandúrok parancsnokában alább hagyott a remény. Ez nem az ő erdeje, nem az ő vadászterülete. Reménytelenül legyintett. Úgy vélte, ha Stein Náthán hiába nyomozott az ékszerész után, akkor nekik már nem sok babér teremhet. Csak egyet tehetnek, felkeresik Glück Klárit, ha már az édesanyjának megígérték. Gyalog indultak tovább. A kis ráncos asszonynak nem csak a szeme, hanem a járása is megelevenedett az ismerős bérház láttán. A hullámos fekete hajú szépség azonban igencsak meglepődött, mikor megzörgették az ajtaját. Félve kukucskált ki az arasznyi résen, és csak akkor tette szabaddá a bejáratot, mikor meglátta az édesanyját. Boldogan karattyoltak a maguk nyelvén egymás karjai közt a szoros ölelésben. Számolatlanul múltak a percek, mire felocsúdtak a viszontlátás öröméből.
       A nő hátravetette haját, csak egy tincs maradt a hálás szemek előtt.
       – Nem jönnek be? – invitálta a kísérőket.
Szerette volna rég nem látott anyját maga mellett tudni.
       Osváth kíváncsi lett volna, hogy milyen is lehet egy ilyen szépasszonynak a lakása, de tudta, hogy várják otthon.
       – Sajnálom, menni kell! Egy óra múlva indul a vonat.
       – Édesanyámnak meg pihenni kell! De mért is ne maradhatnának még egy napot?
       – Nincs miért maradni.
       A rövid válaszból kiérzett a csalódás. Glück Klára megfogta a pandúrparancsnok karját:
       – Kérem, csak még egy napot! Fizetem a szállásukat… Értsék meg, édesanyám így nem vághat neki az útnak!
       Osvát végignézett az asszonyon. Fiatal, egy kicsit csontos vállú, nagy keblű nő volt: nyílt tekintetű, könnyeivel küszködő és bizalmat sugárzó. A csendbiztos egy kicsit habozott, de aztán kivágta:
       – Jól van, no! De nekünk nincs szükségünk szállásra, holnap nyolckor itt vagyok.
       Miskát otthagyta a kapualjban, azért biztos, ami biztos, tartsa szemmel a bejáratot. Maga sem látta értelmét az intézkedésnek, de megtette. Nem tudni miért, Glück Kláriban maradéktalanul megbízott.
       – Szállás! – hümmögte. – Ugyan már! Minek… A jó pandúr napokig elvan alvás nélkül. Legfeljebb, mint a lovak, állva, éberen szenderegnek.
       Késő estig a pesti utcákat járta, majd gondolt egy merészet, és nekiindult a budai oldalnak. Átsétált a Lánc-hídon, hogy aztán a Bombatéren betérjen a Fehérkereszt Fogadóba. Nem szállásért ment, és nem is az éhét akarta elverni, hiszen, ha Miskát otthagyta minden nélkül, neki se legyen jobb… Aztán egy üveg bort mégiscsak kért, és hajnalig elkortyolgatta. Néhány vendéget megfaggatott közben, de Spitzer Ábrahámot senki sem ismerte.
       Reggel lett, mire visszatért a pesti oldalra. Miskát az őrhelyén találta. Egy tapodtat se mozdult, hisz’ nem is volt miért, mert eseménytelenül telt az éjszaka.
       Osváth pontos ember volt, de most mégis várt egy fertályórát a megbeszélthez képest. Három határozott kopogás után már nyílt is az ajtó. Egy nagyobb poggyásszal már Leiter Cili útra készen állt. Az anyókát mintha kicserélték volna: ráncai kisimultak, az arca nyugalmat árasztó derűt sugárzott, mint akinek már minden mindegy.
       – Bejönnek? – próbálkozott Glück Kára.
       Nem is várta meg a választ, mert tudta, sietős az útjuk, ezért egy szürke köpenyt terített magára, mint aki maga is utazni készül.
       – Egy rövid kitérőt szeretném, ha tenne a kedvemért!
       Osváth megvakarta a fejét. Végül is nem volt fáradt, Miskát is kipihentnek látta. Úgy érezte, Etelkája sem foga jobban haragudni, ha a délutáni vonattal érkeznek.
       – Hova kívánja a „fuvart”? – élcelődött, mikor felszállni készültek a fiákerre.
       – A Mária-oszlophoz!
       A kocsis hallotta, mit mondott a fiatal nő, de azért kérdően tekintett magyaros mentében pipázó úrra, aki csak annyit tett hozzá, mielőtt fellépett volna: Hajts!
       A pandúrok parancsnokának eszébe jutott egy történet. Mikor a romákat faggatta, akkor beszélt egy öreg mámival, aki féltette a fiát az egyik lánytól.
       – Nem tudja, mit cselekszek! – suttogta rekedtes hangján. – Megétették, így nem szabadulhat a varázslat alól.
       Osváth is úgy érezte, megdelejezték. Erősen kellett gondolni az otthoniakra, hogy szabaduljon ennek a különös illatú nőnek a vonzásából, és közben ébernek kellett maradnia. Nem tudta, miért mennek, de mikor megálltak, a nő odaszólt a bakon ülőnek, hogy várjon. Az anyjának a szemével jelezte, hogy maradjon nyugodtan.
       – Elkísérne?
       Miskáról nem vett tudomást, a kérés a csendbiztosnak szólt, aki körbepillantott a téren. Nem volt olyan előkelő a környék, mint amit a Stein-háznál látott, de takaros kis üzletsor felé iparkodtak. Osváth maga is meglepődött, amikor betértek egy kopottas ajtón. Mindenre számított, csak erre nem, hiszen a portál nem árulkodott ilyen gazdag belsőről.
       Csak a bennfentesek tudták, mit rejt az üzlet. Az ékszerész gyanakodva nézett a furcsa párra. Osváth öltözete olyan volt, mint aki nem ismeri az új divatot, a hölgy köpenye alól pedig kivillant a legújabb párizsi öltözet. A csendbiztos először a zavartan hajlongó tulajdonost szemlélte. Megmosolyogta a szálkás, oldalra fésült vörös frizurát, és a tulajdonos zavartságát. Nem tudta, miért vannak itt. Arra gondolt, hogy a lány valamilyen apró ajándékkal kívánja elbocsátani az útra az édesanyját, így a tekintete átsiklott az üvegvitrinekre. Glück Klára jiddisül kérdezet valamit, az ékszerész hevesen gesztikulált, majd a második kérdés után megcsendesedett. Osváth megrezzent, mert a nő ismét a karjára tette a kezét:
       – Bemutatom önnek, Spitzer Ábrahámot! Őt kereste, nem?
       A csendbiztos meglepődött, és az ékszerész még jobban zavarba jött.
       – Én törvénytisztelő polgár vagyok – hebegte –, az a gyöngysort már nincs nálam, de az árát, amiért vásároltam, szívesen visszaadom.
       –Mennyit adott érte?
       – Háromszáz forintot…
       – És az új gazdája mennyire taksálta?
       – Az nem tartozik magára.
       Osváth közelebb lépett.
       – Figyeljen ide, jóember! Ha most nem beszél, elintézhetem, hogy Biharban tegyen vallomást, de abban nem lesz köszönet, és ha sokáig akadékoskodik, Stein Náthánnak is elújságolhatom, hogy kivel hozott össze a sors.
       A férfi erre megcsendesedett. A bihari utazás vagy Stein Náthán neve hatott jobban a lelkiismeretére, az már a csendbiztost nem érdekelte. Az üzletre kitették a zárva táblát, és Glück Kára gyöngybetűivel leírta, hogy a gyöngysor Párizsba került 3000 forintért, amely összeget Spitzer Ábrahám maradéktalanul kifizet az ékszer jogos tulajdonosának. Ez utóbbit már Osváth diktálta. A vörös emberke összegörnyedt a szavak súlya alatt.
       – De hát ebben tönkre megyek…
       – És Stein Náthán, neki mennyivel tartozik?
       – Ez nem tartozik magára! – háborgott a kis ember.
       – Valóban nem. Megkérdezhetem tőle is!
       – Váltót elfogad? – próbált kibújni a szorításból az ékszerész.
       – Ha nem akar vonatozni, fizessen azonnal! – csapott az asztalra a pandúrok parancsnoka, mert kezdte elveszíteni a türelmét.
       Spitzer Ábrahám remegő kézzel írta alá a papírost, de még nagyobb táncba kezdetek az ujjai, mikor a bankókat számolta.
       A vonaton a csendbiztos még érezte Glück Klára utolsó érintését, és mielőtt elszenderedett volna, megtapogatta a zsebében lapuló bankókat, hogy nehogy azt higgye, csak álmodta az egészet.