8.

Már tizenkét éves koromban is biztos voltam benne, hogy ha sok nem is, de egy kivételes képességem azért van. Mindent olyan intenzitással tudok átélni, hogy a valóság és a képzelet között elmosódik a határ, így nem kell elérnem a célt, hisz a legteljesebb módon tudom átélni a győzelmek, a jutalmak, vagy éppen a szerelmek örömét. Hosszú ideig beértem a fantáziálásokkal. Például, hogy milyen lesz majd, amikor először csókolózom Katinkával. Eredményes erőfeszítéseim ellenére az erotika számomra nem jelentett mást, mint egy titkot a többi titok mögött.
Mikor Katinka azt kérdezte, hogy mit választanék: tutajjal leúszni a Szárazéren, vagy kotorászni egy lány bugyijában, nos, akkor én az előbbire szavaztam. Aztán egyszer csak megváltozott a helyzet.
Megfordult a fejemben, hogy mielőtt megállapodnék Katinka mellett, alkalmi jelleggel úgymond másokra is igényt tartanék, de abban biztos voltam, hogy csak ő teljesítheti be a többmintélet ígéretét, azt az eloldozottságot, amely nem feltétlenül a boldogságot hozza el, de egyfajta intenzívebb jelenlétet biztosan beteljesít. Aztán hol csillapodott, hol erősödött más nők iránt az érdeklődésem, és azt is sejtettem, hogy Katinka odaadása sem szünteti meg titkos fenntartásaimat. Azt viszont tudtam: ha kimondjuk az igent, már nem csalom meg. Katinkának is voltak elképzelései a jövőjét illetően. Ő úrilány, árván maradt úrilány, és majd tisztelni fogják…
Én sem tárulkoztam fel előtte, nem vallottam be neki (sokáig magamnak sem), hogy legtitkosabb elképzeléseimet nem elégítheti ki, hogy a legkifinomultabb szellemi ingereket nem ő fogja nyújtani számomra.
Úgy éreztem, hogy Katinka képtelen magáévá tenni azokat a belső rezdüléseket, amelyeket én nagytakarítás vagy éppen reggelizés közben is éreztem. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy ne szeressek belé.
Míg fantáziálgattam a megkettőzött Katinkáról, vagy a képzeletbeli húgáról, addig ő engem nyers valómban kívánt, ami persze imponált, de mégis csak arra utalt, hogy az ő képzelete nem volt olyan élénk, mint az enyém.
Ezt bizonyos szempontból a mai napig helyeselni tudom, de akkor erős volt bennem az érzés, hogy ábrándozásaimmal egyedül maradok. Például azt képzeltem, hogy boldogabb vagyok, mint amire a helyzet feljogosít. És ha már eleget fantáziáltam az érzékiség és a gyermekáldás legfinomabb örömeiről, a szakmai sikerekről, és az ebből fakadó kiegyensúlyozottságról, akkor előfordult, hogy nem írtam meg a leckémet, kihagytam a fürdést, vagy a fekvőtámaszokat, pedig eldöntöttem, hogy izmos és kiművelt leszek, hogy a lehető legteljesebb módon imponáljak majd a jövendőbelimnek.
Mikor azt mondtam édesanyámnak, hogy átmennék a Radoszáv tanyára tájékoztatni Katinkáékat a holnapi temetésről, azt felelte, hogy maradjak a fenekemen, mert már elvitték nekik a hírt. Erre azt válaszoltam, hogy mindenképpen beszélni akarok vele, és nekem is jobb, ha nem visznek el lovagolni az oroszok.
– Maradsz a fenekeden, és passz!
Anyám parancsa ellenére is elmentem. Gondoltam, azt fogja hinni, hogy az oroszok vittek el. Persze számtalanszor hagyott cserben az én nagy beleélő képességem. Például, tudhattam volna, hogy fájdalmat okozok a szüleimnek. Csak magam elé kellett volna idéznem anyám ijedt tekintetét.
Mivel túl a városon, a román határ mellett éltünk, egy-egy séta mindig tartogatott fölfedezni valót, olyan házakat, kőkerítéseket, erdők melletti szobrokat, amelyeket kocsin ülve sosem fedeztem volna fel. Egyértelmű volt, hogy ezúttal is kerülő utakon megyek.
Túljutva a kukoricatáblán, a Kecskés-tó mellett rábukkantam egy temetőre, melyről nekem addig senki nem beszélt. Ez már valóban temető volt, nem olyan sírkert, melybe Katinka rokonait temették. Átmásztam a kerítésén. Miután félrehajtottam az ecetfák és bokrok gallyhálóit, feltárult előttem egy elfeledett város.
A fák gyökerei göcsörtös kábelekként hullámoztak a talpam alatt. Arra gondoltam, hogy ez lesz a Katinkával való találkozás előkészítő élménye. Felmásztam az egyik kriptaépítményre, hogy jobban belássam a terepet. Gyümölcsös és góré állt a temető szélén, úgy négy-ötszáz méter messze. Leugrottam egy kisebb dombra, majd szédelegve keresztülvágtam a hatalmas kripták városán, mely – mint Katinkától később megtudtam – kunhalmon áll. Pár perc múlva kiléptem a hátsó, már csöppet sem díszes kapun, mert még e szellemváros sem tántoríthatott el célkitűzésemtől. Útközben eszembe jutott nagyapa pár nappal ezelőtti, teátrálisnak ható szónoklata, melyet nem értettem igazán, de most minden előzmény nélkül visszahangzott a fejemben.
– Az igazi szerencse bennünk van, a nyugodt és örömre hangolt szívünkben. Aki a gazdagságban vagy a rangban keresi lelke nyugalmát, az sosem találja meg. Csak az, aki elégedett, aki arra korlátozza kívánságait, amit a természet, a szerencse és a szorgalom megadhat neki, az fogékony egyedül az élet örömeire.
Akkor miért lett öngyilkos a nagyapa? A szegénység cseppet sem megalázó előérzetétől hajtva vetett véget életének? Az oroszok bejövetele csak ürügy volt számára? Mivel volt elégedetlen?
Később megtudtam anyámtól, hogy nagyapa – aki Észak-Erdély visszafoglalásakor naftalinszagú huszárgúnyájába bújva utazott Kolozsvárra – már nem viselte volna el, hogy kétszer is elveszítjük a Felvidéket, a Kincses Várost és szülővárosát, a pár hete visszaszerzett Aradot.
Mikor belebújt a számomra is szokatlan maskarába, azt hittem, hogy templomba megy, vigyázni Jézus képzeletbeli sírját, ahogy húsvétkor én is felöltöztem az őrséghez. De nem húsvét volt akkor, négy évvel ezelőtt, hanem kora ősz.
Ki is nevettem az öreget, aki azt mondta, csak azért nem kever le egy nyaklevest, mert ez élete egyik legszebb napja. Apám vitte el automobillal, pár órával lemaradva mentek a magyar csapatok után. Az ünnepségek már véget értek, de népviseletbe öltözött emberek nem mentek haza, beszélgettek az Isten hozott-kapuk alatt, mások ingujjban kugliztak a kocsmakertekben. A szőlőtőkéből faragott fagolyókat szintén népviseletbe öltözött fiúk gurították vissza.
Végre kiértem a Radoszáv tanyára, melyet cirokszárból készített kerítés ölelt körbe. A vályogház előtti tisztáson kút ágaskodott, mellette poshadt vizű kacsaúsztató hullámzott, melybe lőcsös szekér keréknyoma vágott taréjt. A hosszú, keskeny tócsában véget érő kacsaúsztató a szőlősorig ért. A tornácon lévő morzsológépen szúette szövőszék állt, a magtár kékre mázolt ajtajának répahúzót, szárvágót és egy fateknőt támasztottak.
Katinka a paradicsomtövek között guggolt. Ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor először láttam, csak jóval erősebb változatban… Akkor épp a dolgát végezte. Nem szólt semmit, csak úgy csinált, mintha nem venne észre, és ezt mérhetetlen lassú mozdulatokkal próbálja leplezni. Megjelenésébe mosolya vitt fényűző elemet, mellyel ügyesen takarta szinte fiús vigyorát.
Úgy guggolt ott, mint akit elültettek a paradicsomtövek közé. Mozdulatlan volt. 
A látvány alaposan próbára tette érzékeimet. Hiába közeledtem felé, nem segített ki zavaromból: ugyanaz az enyhe mosoly volt az arcán, mint amikor először megpillantottam. Hosszú, fehér kezei – melyeket kidagadt, kék erek hálóztak be – átölelték a lábait.
Tudtam, hogy valami baj van, de képtelen voltam arra, hogy sorba vegyem
a lehetséges eseményeket, melyek a Radoszáv tanyán történhettek. Eszembe jutott, hogy milyen szenvtelenséggel tudta a borzalmas híreket megosztani másokkal. Egyszer, amikor a vaskerítésünkre felakasztott siklókígyóval hencegtem neki, váratlanul előadta, hogy volt egy második unokatestvére Aradon, aki hétéves korában öngyilkos lett. Persze, az öngyilkosság ténye nem volt bizonyítható, de sokak szerint több, mint gyanús, hogy azok után, hogy a szülei rablógyilkosság áldozatai lettek, ő másnap, mielőtt elvihette volna apja testvére, belecsúszott a meszes gödörbe. Nem sokkal ezután megtalálták, mert kicsiny keze kilátszott a szürkésfehér mészből.
– Ne zavard meg a halottak nyugalmát – szólalt meg hirtelen.
– Milyen halottakét?
– Meghalt keresztapu.
Egy ideig némán álltam, nem tudtam, hogy reagáljak a hírre, hisz annyi minden történt, hogy az adott pillanatban nem tudtam átérezni Katinka tragédiáját, azt, hogy teljesen egyedül maradt.
– Meghalt?! Hogy halt meg?
– Az oroszok ráparancsoltak, hogy segítsen megfeszíteni pajszerrel a tank beragadt tornyát, majd a torony megindult és egy orosz katonával együtt kettévágta keresztapát.
– Láttad az egészet?
– Láttam.
– Hol vannak?
– Hátul, a kukoricás szélén.
– Megnézted közelről őket?
– Nem mertem. Fél óra múlva eltemették őket.
– Nem esett bántódásod?
– Keresztapa a galambdúcba rejtett. Volt két napra elegendő élelmem és vizem.
– Ugye nem találtak meg?
– Persze, hogy nem, te hülye!
– Mikor mentek el az oroszok?
– Délben.
– És hol van Radoszáv bácsi?
– Magukkal vitték. Be kellett vinnie öt zsák búzával és takarmánytökökkel megrakott talicskát a városba.
– Talán még ma hazajön.
– Talán.
Számunkra a borzalom eddig egyet jelentett a Farkassal, akivel a legenda szerint akkor találkozhatunk, ha eltévedünk a román határ melletti Versztán erdőben, mely ránk zárul, akár egy állkapocs. A farkas nyáltól csorgó álkapcsa úgy csillog, mint a gombák fényes fodrai. Hiába ütlegeljük a Biblia kemény gerincével, a farkas felágaskodik, és megremeg, mikor őszes pofája kettéharapja áldozatát.
Az oroszok Herter bácsit a bajtársukkal együtt a kukoricás mellett temették el fél órával a tragédia után. Nem is maradtak tovább, Radoszávot magukkal vitték, de amikor nem figyeltek rá, kezével jelezte, hogy hamarosan újra itt lesz.
Rámutatott a búzára, hogy csak azt viszi be a katonáknak és jön vissza.
– Lehet, hogy keresztapád halála mentette meg az életedet. Neki köszönheted, hogy nem erőszakoltak meg.
Úgy tűnt, hogy az álláspontommal tart, mert azt mondta, valószínű, hogy megtalálták volna, hisz már lövöldözni kezdték a galambdúcot, de szerencsére mindig leestek a cserépről a galambok, és egyik katona se mászott be a dúcba.
– Felmentek a padlásra is, de nem néztek széjjel, csak lehoztak néhány tojót. Amikor kinyílt a padlásajtó, úgy vert a szívem… Biztos voltam benne, hogy rám talál. Persze, a padlásdeszkák alatt, közvetlen a konyha mennyezete fölött rejtőztem. Kiváló rejtekhely, mégis kész csoda, hogy megmenekültem. Ha nem szólnak neki a ház előtt álló társai, hogy menjen le, ha még fél percig marad, biztos, hogy rám talál!
Elmeséltem, hogy nagyapám is meghalt, holnap lesz a temetése, és ki tudja mi lesz még itt, és hogy beszélek anyámmal, hogy egymás után temessék el őket. Tekintete továbbra is zavaros volt. Mondtam neki, hogy velem kell jönnie.
Majd elrejtőzik a családi kriptánkban, talán az egész városban az a legbiztonságosabb hely. Minden nap kijárok majd hozzá, viszek élelmet, gyertyákat, pokrócokat. Mondta, hogy képtelen lenne halottak között aludni. Megállapodtunk abban, hogy a kastély titkos szobájában rejtem el, melynek ajtaját egy könyvespolc takarja. Ez persze veszélyes, hisz még nem mentek el az oroszok. Ha be tudom csempészni oda, akkor csak ki kell várnia azt a néhány napot, míg a katonák odébb állnak.
Erre azt mondta, hogy inkább marad, bevárja az öreg Radoszávot, meg vigyázni akar a házra. Mondtam, hogy erről szó sem lehet, nincs biztonságban a tanyán.
Minden mondatával szemben támadtak ellenérveim. Persze, azt semmiképpen nem állítom, hogy ő ezeket ne tudta volna megcáfolni, sőt: ezt még én magam is meg tudtam volna tenni, de most az volt a legfontosabb, hogy bezárja a házat, a kulcsot a csirkék itató vályúja alá tegye, és gyorsan hazaszaladjon velem. Most vagy ő marad egyedül a tanyájuk gazdája, amit ellátni nem tud, vagy bekerül a lelencbe, vagy – és ez az eshetőség lett volna a legjobb – mi vesszük pártfogásunkba.
Édesanyja belehalt a szülésbe, apját akkor veszítette el, amikor a gyász letelvén farsangi bálba ment a Czene csárdába. Katinka életét tragédiák sora tette földi pokollá. Nagyapját, Bozsedár Laci bácsit 1939 szilveszterén veszítette el.
A kerékgyártó mestert megölték a templom előcsarnokában. Egy részeg férfi, Téglás István hadonászni kezdett bicskájával a szilveszteri mise közben. Többen ráugrottak, köztük Bozsedár is, aki kicsavarta kezéből a kést, majd próbálták megnyugtatni a habzó szájú Téglást. Azt mondták neki, hogy nem hívnak rendőrt, menjen szépen haza, akárhonnan is jött. Téglás távozott, majd fél perc múlva visszatért, és az esetet csöndben kibeszélő férfiak közül rárontott Katinka nagyapjára és torkon szúrta.
Téglást nem ismerték a városban, a Nichts Brotnak csúfolt szomszéd faluból, Lévésről jött át, nem tudni mi célból. A bíróságon, ahol meglehetősen gyors eljárás során kimondták rá a kötél általi halált, nem tudta megindokolni, miért jött pont Szilveszter napján a városba, hogy mit keresett a templomban, hogy miért hadonászott a késével, és miért ment vissza, hogy nyakon szúrja Bozsedár Lászlót.
Minden húsvétkor, amikor a templomban kis huszárgúnyában, fapuskával vigyáztuk Jézus képzeletbeli sírját, Katinka, akit folyton a szörnyű emlék színhelye foglalkoztatott, Mária Magdalénának öltözött, és szentelt vizet hintett szét ott, ahol megölték nagyapját. Egész éjjel virrasztottunk az üres templomban, és rózsafüzéreket mondogattunk, addig, míg nem jött az őrségváltás.
Hosszan mosolygott a szenteltvíztartóba, majd azt mondta, hogy az apja halála miatt hamarabb nőtt fel, mint a vele egykorú lányok. Tizenhárom éves kora ellenére ő már legalább tizenhat, ezért joga van a csókolózáshoz, és velem szeretné kezdeni, mert mi már úgyis jól ismerjük egymást. Majd azzal folytatta, hogy az elemi befejezésének napján nem tizennégy, hanem már tizenkilenc éves lesz, úgyhogy akkortól már mindent szabad lesz csinálnia.
Idén áprilisban történt. A barlangbejáratot imitáló kövek előtt – melynek közelében egy fából készült Mária szobor állt – Katinka szájon csókolt.
– Te hülye, a Pokolra jutunk! A halott Krisztus képzeletbeli barlangja előtt…
– A menyasszony megcsókolhatja a vőlegényét a templomban. Ha majd feleségül veszel, kiválthatod a bűnt.
Mint a Szívgárda tagja és az egyesület nagykapitánya, aki élen jártam a szív-naptárak eladásában, nekem, aki a Magyar Tavasz versenyen számolás-mérés és irodalom kategóriában is győztem, példát kellett volna mutatnom.
Tőlem a templom mindig is magasztos és megfeszített szolgálatot követelt. Akkor, először életemben igazán megijedtem. Azt gondoltam, hogy máris meghaltam, de még egyszer visszaküldtek a Földre, csak azért, hogy később valamennyi lehetséges csalódás áldozata legyek. Hogy egy pillantásomtól elhasználódjon, elkopjon bármi, amire csak ránézek. Katinka ugyanazzal az üveges tekintettel pillantott rám a paradicsomtövek között, amivel húsvét éjjelén pillantott a szenteltvízbe. Attól a naptól bűntudat emésztett, ugyanakkor nem volt kedvem ellen, hogy Katinkát – ha eljön az idő – feleségül vegyem.
Bezártam a házat, a kulcsot a kővályú alá tettem, majd elkaptam a kezét, és vonszolni kezdtem a fénytelen salakkúpokkal teli udvaron. Igyekeznünk kellett haza. Nem vihettem a családi kriptánkba. Nyugalomra van szüksége, a temetőben a legkisebb neszre is elájult volna. A kastély titkos szobájában rejtem el, oda, ahová eldugtuk az élelmiszertartalék egy részét.
Elhagytuk a tanyát. A hátsó udvar kátránnyal lekent kerítésének szaga még a fasoron túl is makacsul ülte meg a levegőt.
Nem örültem az oroszoknak, ahogy nem örültem a nyilasoknak sem. Feckó Anti – akinek az apja helypénzszedő volt a piacon, és vérgőzös nyilas – azt mondta, hogy a faterjával elviteti az egész pereputtyomat, ha nem adom kölcsön a bőrfocimat.
Az sem tetszett, hogy a saktert után köpött a Korona cukrászda mellett, egy nappal azelőtt, hogy deportálták a helyi zsidóságot.
A kunágotai úton már láttuk a csárda körvonalait. Feltűnt, hogy olyan feketék voltak az árkok, mintha szurokkal kenték volna be őket.
– Nem értem. Mitől égett ki a fű az árkokban, hisz erre nem voltak csaták. A prépost és a városi elöljárók közbenjártak. Minden gond nélkül hazamehetünk – nyugtattam a Katinkát.