Hosszúalattságot a legenda szerint Salamon király alapította, legalábbis a folyókanyarulat védte sárdombra ő építtetett cölöpvárat 1070 tájékán. A hely nevét eredetileg sehogy, később külön írták,¹ mármint a különféle Salamon utáni okiratokban és krónikákban. No persze az inkvizíció korában a deákok úgy írtak, ahogy kedvük szottyantotta: egy levélen belül háromféleképpen. A XIX. században került a két szó közé a kötőjel – amikor a helyesírással komolyabban kezdtek kukacolni a tudósok. Sokáig ott támaszkodott szegény, akár a filmhős, aki így próbál kikászálódni a kútból. Hanem az idők folyamán úgy kimerevedett, hogy nem lehetett pontosan tudni, hogy szét akarta-e tolni a Hosszút meg az Alattságot, vagy inkább összehúzta volna őket. No, elég az hozzá, hogy kinyúlt közöttük, és úgy maradt ötven évig, és ma már senki, még ő sem emlékszik² arra, hogy mi, miért történt. Most, hogy kiment a divatból, már nem is érdekel senkit.
       Ráadásul a Hosszú egyenesen is hosszú, meg görbén is: a Hadásvány vize majdnem teljes kört ír le az Óváros körül – legalábbis manapság. Régebben az Óváros szigeten feküdt, mígnem a városfal egy darabja a hozzá ragasztott házakkal együtt bele nem dőlt a vízbe.³ Ezzel megszűnt a kényelmes lögybölődés a mederben, s a víz ^a mai Malomárkon⁴ keresztül utat vágott magának Hímesmező felé⁵.
       Annyi bizonyos, hogy az ásvány név a meder mesterséges létrehozására utal. Bizonyára csak a fal körüli részt vájták ki a régi erődítők, de a Hadásvány név idővel kiterjedt az egész folyócskára, melynek környékét, pontosabban a jobb partját Alattságnak kezdték nevezni, noha az Óváros alig feküdt magasabban, de a városfal, a templomtornyok, meg a főtér körüli polgárházak mind kihúzták magukat, az alattságiak pedig földszintesen hasaltak a Hadásvány túloldalán, akár a csigák a réten.
       Egy darabig! Amíg a fejlődés el nem hozta a városba önmagát, s hóna alatt a panelt, meg újabban a tornyocskás, manzárdos lakóparkot. Legújabban pedig az Emlékhivatalt telepítette a hajdani Salamon Király Múzeum helyére.
       De mégsem a történelem, a táj és az épületek adták Hosszúalattság valódi nevezetességét, hanem az olyasféle jelenetek, mint amely már egy kora reggeli órán megrendítette a városban turistáskodó Tóth házaspárt. Az autóbusz ablakából ötvenes, talán még természetesen szőke férfira lettek figyelmesek, aki mikrósütőt cipelt. Szandálját meztelen lábán hordta, nadrágja, inge lenvászon⁶. Olyasféle, amilyent manapság leginkább múzeumban lehet látni. Ahogy a megállóban elsietett mellettük a jármű első ajtajához, hátulról, háromnegyedprofilból kivehették sasorrának ívét, hetyke fél bajuszát, sőt talán ecsetszakállát is, amelynek szőkéjébe mintha ősz szálak keveredtek volna. Nekik szembe, a rokkantülésre telepedett. Nos, közelről egészen másmilyennek mutatkozott: amolyan takarítónőforma asszonyságnak, nem is gyolcs inget viselt, hanem piros-fehér virágocskákkal meghintett kék otthonkát. A mikrósütő közelről macska-hordozkának bizonyult, benne zöldes leguán pislogott lustán. Bajusz-szakáll sehol, ám a sasorr, az igen! És fölötte az éles ragadozó tekintet.
       Véletlen-e hogy a Köztársasági Legfelsőbb Emlékbizottság (KEB) Első Emlékbiztosa éppen itt, e közigazgatásilag és gazdaságilag huszadrangú helyen állított föl Emlékhivatalt élén Rendkívüli és Meghatalmazott Főemlékbiztossal?



Kilátás

       Hosszúalattság legvégén, a temetőre telepített városi szemétdombot cirógatta legelsőnek, s legtovább a kelő-nyugvó Nap. Az ormon, a régi hullaházban lakott Ábel mester, a festő⁷. Az alant mászkáló későn fekvők és korán kelők gyakran megfigyelték, hogy pirkadatkor kiáll az ajtó elé, széles karimájú kalapjában, vastag bőrkesztyűjében, és elbocsátja vadászsólymát. A madár néhány kör után elsuhan a messzeségbe, s hamarosan megtér egy galambbal, vagy nyúlfival. A mester ad neki valami jó kis falatot, s új kalandra küldi. Amikor elég a zsákmány, akkor a gazda nekilát elkészíteni az ebédet. Ezenközben a sólyom is megkapja a járandóságát.
       Amíg a bográcsban rotyogott az élet⁸, rendre oda vetődött valaki: Anikó néni, Nagyapó, Tarzan, Karikám, Cukididi, vagy egy-két kíváncsi kisgyerek, netán álruhás⁹ emléknyomozó. Egy-egy röppenetre ott termett olykor Mártonka is. No és persze, Aki Te! Az elmaradhatatlan! Ő mindenüvé betoppant, ha hívták, ha nem. Jelen volt mindenütt, ahol nem kívánták, és sehol, ahol hasznát vehették volna. Nevét nem tudta senki, pontosabban elfelejtette, mert e két névmás kiszorította.¹⁰ Ezért aztán körülményes is lett volna meghívni. Aki Te huzatként átsüvített a költői esteken, belebegett a püspöki nagymisékre, derekasan falt a lakodalmakban és a disznóvágásokon, könnyezve csókolta az özvegyeket a temetéseken, tolongott a kiárusításokon, a fontos embereket hátba veregette, tegezte: emlékszel, amikor a velszi herceggel meg az anyukájával hógolyóztunk? A távolabb állók sem maradtak ki: őket látványos kacsintásokkal emlékeztette, hogy hány meg hány közös csínyt követett el velük¹¹. Locsogógépként működött, rácáfolva azokra, akik a szószátyárságot merőben női tulajdonságnak tekintik¹². Mondhatjuk, hogy Aki Te az anyagátfolyás medre, a befogadás és a kibocsátás állandósága, mintha ő maga nem is létezne, csak a jövő-menő értesülések folyama.
       A mester fölállította állványát, rátette az innen-onnan érkezett kartont¹³, jó esetben farostlemezt, s rajzolni, vagy ha tellett rá éppen, festeni kezdte alkalmi modelljét¹⁴. A modellek egyszer megvásárolták a művet, máskor nem. Pénzt ritkán mutattak, inkább bort hoztak, babkonzervet, nadrágot, festéket, kenyeret. Tarzan évek óta betöltötte a mester tűzhelye mellett a rajzszén készítői hivatalt. Az üres bádogdobozokba gondosan válogatott, háncsolt mogyoróveszőket aprított a doboz mérete szerint. Szorosan egymás mellé rakta őket, homokot szórt közéjük, a doboz tetejét vastagon besározta, majd betette a tűzbe, parázzsal beborította.
       Munkája közben a jelenlévőket ilyesféle közlésekkel tájékoztatta: „A család és Véneki tanító úr szerint apám lett volna a város legnagyobb bölcse, csak hát korábban meghalt, mintsem bármi eszébe jutott volna.”
       Ezenközben lent, a szemétdomb alatt, a Hadásvány „budai partján”, Alattság utolsó házában, a Koszmegeszi csárdában szokott üldögélni az öreg Gamós¹⁵. Őrszolgálatot látott el ő is. Műanyag karosszékét a szűk helyiség sarkába helyezte el, egészen pontosan a melegvíztartály alatt, ahonnan szemrevételezhette a be- és kilépőket, valamint a csapost¹⁶, és fülelhette beszédjüket. No de azoknak is adott az Úr magukhoz való eszet! Amikor valakinek bizalmasabb közlendője támadt, akkor fölkiáltott: Gamós papa! Erre az öreg fölszökkent ültéből, beütötte fejét a tartály aljába, s azon mód visszaájult a székébe. Ha túl korán tért magához, akkor egy újabb „Gamós papa” néhány percre ismét kikapcsolta.
       Ezt a mutatványt olykor maga a csapos rendelte meg, mivel neki is szoktak lenni néhanapján titkai¹⁷. Viszont Gamós papa sem esett a fejére, ezért aztán gyakorta színlelte az ájulást. Már amikor tudta.
       Egyszer Karikám tudakolta a kocsmárost, hogy miért nem ül az öreg Gamós máshová. Az hosszasan habtalanította a kérdés mellé rendelt korsó sört, mielőtt megfelelt volna:
       – Jó kérdés!


Tarzan

       – Uram, én ezt kifejezetten önnek faragtam¹⁸ – szólt Tarzan a Pihenj, Hattyú!-ban, s átnyújtott Tóth Pálnak egy, amolyan két méteres girbe-gurba pálcát, mely a Somlyó hegyen¹⁹ nevelkedett, csavaros-fűz ágaként. – Kígyóbot, kérem tisztelettel!
       A megszeppent célemberke a feleségéhez fordult, de Tarzan máris a kezébe nyomta a botot.
       – Remekül illik az ön termetéhez! S mielőtt Viktória megszólalhatott volna, hozzá tette: – Biztos vagyok benne, hogy megér önnek egy pohárka szilvapálinkát!
       A célember hápogott, mire Tarzan:
       – Úgy, tehát kettőt! Ha ön erősködik, nem ellenkezem – neveltetésem tiltja!
       Igen, Tarzannak volt neveltetése, ezt mindenki tudta a Pihenj, Hattyú!-ban, de az ó- és újvárosban egyaránt²⁰. Elek pincér is, aki menten ott termett, akár a bűvész nyula a cilinderből, tálcáján négy kupica szilvapálinkával, s nem csupán illendően, de bölcsen célembernét kínálta elsőnek. Az asszony magától elvett egy poharat – merő pálinkaszeretetből.
       Ahogy a fókaképű ember oroszlánokat árult a bennszülötteknek, Tarzan csavaros-fűz pálcákat sózott a turistákra, akik miután megtekintették a város legfőbb látnivalóit, Cukididi domborulatait és az ősi falat, rendszerint betértek a Pihenj, Hattyú!-ba fölüdülni néhány korttyal-falattal, s megtanulni, hogy „ilyen egyedi emléktárgyat a világ egyetlen városában sem szerezhetnek!”
       Ebből a jelenetből kitetszik, hogy Hosszúalattság egy perc pihenőt sem engedélyezett Ámika szolgálatában. Tarzan²¹, Pihenj, Hattyú!²² Kígyóbot,²³ szilvapálinka,²⁴ neveltetés,²⁵ pincér,²⁶ ősi fal – no róla ne is beszéljünk, hanem arról, hogy gyönyörű munka az emléktelenítés, fontos is, alapvetően fontos, sőt, a legislegfontosabb, hiszen hogyan hihetnék el az emberek a Harmadik Köztársaság Első Emlékbiztosának mai beszédét, ha eszükbe tudnák idézni a tegnapit? Hanem bármilyen szép az ideológia, az eszme, ha szemben áll vele például a pénz²⁷, amelynek ma úgy tartja szent kedve, hogy éppen az idegenforgalmon, a vendéglátóiparon, a dilinyós Tarzanon keresztül táncikáljon be a városba, s onnan a Köztársasági Kasszába?



A Rendkívüli és Meghatalmazott Főemlékbiztos

       – Péter, gyere, add föl Ámira a cipellőjét!
Személye körüli Péter²⁸ hatalmas, jámbor cigánylegény. Rögtön ugrik, fut Ámihoz, aki tarka turbánja alatt hatalmasan terpeszkedett a széken és falt²⁹. Lábbelijét lerúgta, talán, nehogy szorítsa, s így több férjen bele.
       – Halad az idő, Ámika, haladjunk mi is.
       – Még nem ettem meg.
       – De látom, hogy nem ízlik már!
       – Dehogynem! Ami van, ízlik! Ételt különben sem hagyunk ott! – Inkább hozzál sebesen még egy üveg gyömbéres keserűt, a cipellő ráér!
       Péter kikászálódott az asztal alól. A két cipellő valóban rá is ért, hevert durcásan az asztal alatt, mert az egyik orra erre, a másik arra. Végtére is császárnő viselte őket. Nem csupán Péter úrnője és parancsolója, talán nem is Hosszúalattságé csupán, hanem a vadkacsáké, melyek tüsszögés nélkül fürödtek a Hódtavában télen-nyáron, sőt, esetleg a hódoké, akik utoljára a török hódoltság idején foglalkoztak tórekesztéssel errefelé, s azóta ki tudja, hová lettek³⁰.
       Talán Ámika sem tartotta számon őket – nem volt káptalan a feje – bár szemlátomást tizenkét kanonok étvágya szorult bele. Miklósba meg egy fél ministránsé: ő egy gyerekadag pacalon nyammogott némán.
       Honnan Ámika hatalma? Csacsi kérdés, de mivel az olvasó feje sem káptalan, eláruljuk neki: e derék hölgy állt Hosszúalattság és vidéke élén. No, nem úgy, mint a polgármester, aki választáskor nyalogatja a polgárok koszosát, utána ostoba és galád rendeletek kibocsátásával törögeti a borsot az orruk alá, vagy a bankigazgató, aki mézes mosollyal vájkál a környék pénztárcáiban. Nem. Ámika fölöttük állt, olykor mellettük, máskor a hátuk mögött, vagy ahol éppen kedve szottyant, mivel ő volt Hosszúalattság és vidéke Emlékbiztosa. Ráadásul Rendkívüli és Meghatalmazott Főemlékbiztosi rangban.³¹ És aki az emberek emlékei fölött rendelkezik – közéjük értve a polgármestert és a bankigazgatót is – az parancsol a rendőrségnek³², sőt, a pénzügyi életnek³³ is.
       Most éppen evett. Föllobogózott bástyatoronyként terjengett az asztalnál turbánjában, tarka, habos selyemlebernyegeiben, és csámcsogott. Habzsolt, masinált, pusztította a szájába kerültet. Hatalmas szája könyörtelenül darálta-pépesítette a krumplit, a húst, a saláta-kazlakat. Arca-tokája még erősen kidülledt szemét is magával ragadta az őrlés örömébe. Rágta magát a jelenből a jövőbe. Nem ismert irgalmat. Az Emlékbiztosnak ez az első és legfontosabb tulajdonsága. Ha rendelkezik vele, akkor továbbiakra nincsen szüksége, akár tölgyfának a mohára.


Gépindulás

       A kihallgatások fű alatt kezdődtek, hogy minél kevesebb nyomot hagyjanak maguk után. A nyomokból ugyanis előbb-utóbb történetek sarjadoznának, melyekbe színek, kitalációk, rágalmak, remények s miegyebek szövődnének az emberek kénye-kedve szerint, emlékké fajulnának, függetlenül az időszerű világfolyamatoktól, gondoktól és nézetektől.³⁴ Imígyen újabb emlékek melegágyai lennének, s mi több, alkalmak összebeszélésekre, a valóság megkérdőjelezésére. „Márpedig a folyó hatalmas és a világon példátlan társadalomkísérlet lényege a tökéletes ember létrehozatala a tökéletes előítélettelenítés révén. Ehhez pedig nem elég a közoktatást tehermentesíteni az elavult műveltségi adatoktól, vagy a Platónról, Héraklészről forgatott filmeket megóvni az ókori görögség korszerűtlen szellemének kártékony sugárzásától, netán a folyó irodalomból száműzni a történetet meg a hősöket. Mélyebbre kell menni! El kell érni, hogy senki ne higgye alapvetőnek az élet, az étel és a víz meg a levegő közti összefüggéseket. Ehhez az egyes emberek lelkét is alaposan ki kell gyomlálni, ha kell gyomirtózni, s ha az is kevés, akkor…
        Mindenre akad megoldás.”³⁵
       A helyi Főemlékbiztosi Hivatalnak természetesen nem kellett taktikáznia, hiszen mögötte állt az államgép sőt, még annál is több, de részint az előbbiekből következően, részint magas fokú tapasztalata és szaktudása folytán nem óhajtott egy bajból kettőt, ha éppen nem tizenkettőt csinálni. Éppen ezért Ámika majdhogynem legmagasabb döntése folytán Tarzannal kezdték. Fecsegő ugyan – ki nem, viszont se kutyája, se macskája, ugyanakkor honlakóval, gyüttmenttel trafikál.
       Tehát szülei halála óta ön nem dolgozik – tért a tárgyra Péter a harmadik pálinka után Tarzan remetebarlangja előtt, a varjú ültette diófa árnyékában. Odébb kis fenyőfácska növögetett, ágacskái a könnyű szélben írásfélét próbáltak rovogatni a felhőtlen kék égre. A pálinkáról természetesen Személye-körüli Péter gondoskodott a költségvetés tudatkataszter rovatának terhére. Első osztályú várkonyi körtepálinkát szerzett be, mivel hivatali kötelessége vala a koccintgatás, és az élet túl rövid ahhoz, hogy pocsék italokat nyakaljunk.
       – Előtte sem – kiáltotta Tarzan s egy negyediket töltött magának. Ő elvileg szerette a jót, de megivott bármit, ami árt.
       – Sőt, azóta sem! No, egészség!
       – Örökségéből élt…
       – Föléltem! Mondja ki bátran! Én mindig fölfelé éltem, kém úr! Ma is!
       Péter arca megrezzent.
       – Most, ebben a pillanatban is! Föl és föl!
       – Eladta a gyümölcsöst, a szőlőt,
       – Naná! Fájdítsam a fejem az almamoly, a perenoszpóra, a szürkerothadás s egyebek miatt? Hogy a legmagasabb, amire gondolok, egy mikroszkopikus gomba vagy vírus legyen?
       – Remek! 
       – Mit tudom én? Sört nem hozott? Gondolom, megivódna egy jó hideg sör, még a pálinka is kívánja!
       – Megszabadult a kötődéseitől.
       – Némelyiktől…
       – Azt mesélik a városban, hogy amíg tartott a pénze, százasával vette az inget-gatyát, s ha elmocskolódott, eldobta.
       – Szagolgattam volna?
       – És ha kimossa őket?
       – Hogy aztán másnap megint moshassak?
       – Végül odalett a bútor, a lakás és semmije sem maradt.
       – Mi az, hogy semmi?
       – Hát nem a valami, az biztos.
       Tarzan kitöltötte magának az ötödiket.
       – Miért?
       – Kamaszkorom óta bátorságból, meg merem-e csinálni? Hogy be merek-e ugrálni a jégtáblákon a folyóra a labdámért? Be mertem. Anyám piszkosul elvert a vasalózsinórral! Elállta a konyhaajtót, én ugráltam az asztal körül, ő meg hol ide sújtott, hol oda, és kettőből legalább egyszer talált. Ütötték már a kém urat vasalózsinórral? Iszonyatosan tud fájni. Lekaptam a falról a kínaezüsttel keretezett Háziáldást, arcom elé tartottam, és üvöltöttem: „Hol hit, hol szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen!” Ő meg visszakiáltott két csördítés között: „Neked erre van szükséged, te istentelen kölök! Sírba tennéd az anyádat?”
       – Ekkor gyűlölte meg az anyját?
       – Dehogy gyűlöltem! Ha ide toppanna elém, magam adnám a kezébe a vasalózsinórt, és verés után csókolnám az áldott kezét!
       – Nem a szorgos sváb szülők elleni lázadásból herdálta el a vagyonukat?
       – Szart! Az élet tiszta szépségéért.
       – Pompás. Tehát megszabadult a vagyonhoz fűződő előítéleteitől, fütyül mások véleményére – Töltött magának, koccintott Tarzannal, és a szemébe nézett.
       – És a szülei? Ők mit szólnának a maga életmódjához?
       – Hogyhogy mit szólnának?
       – Mármint, ha élnének.
       – Élnének? Tudja meg, kém úr, hogy tetszik nekik! Erősen! Ha hallaná, milyen hatalmasakat röhögünk anyuval meg a papával, hogy ők miért nem próbálták ki az élet tiszta szépségét! Annakidején! – Nevetett, a térdét csapkodta, a Péter hozta pohár elröpült a kövek közé csengetni. – De ha kipróbálták volna, akkor nem találkoztak volna, én nem lennék, s nem röhöghetnénk!


Karikám

       Tréner Gyula szabót és biciklijavítót rokonai, barátai és üzletfelei Karinak, Karesznak, Karikámnak hívták – éppen annyi okkal, amennyire szabónak és biciklijavítónak tartották³⁶, mivel a második keresztneve Béla volt. Egyik mesterségét sem folyatta, sőt, semmiféle foglalkozást nem űzött, ha a foglalkozás adófizetést, vagy hivatalosan bejelentett állást, rendszeres elfoglaltságot, vagy legalább szakmai ténykedést jelent. Az űzés szó nyilván azért tolakodott ide³⁷, mert Karikám gyakorta űződött, mivel örökké kereste valaki, ám ő rendszerint eltűnőben volt. Egész pontosan innen. Ezt az űző és kereső meg tudta állapítani, mert az „innen” pontosan egybeesett azzal a hellyel, ahol ő tartózkodott, hanem, hogy Karikám innen hová, az titok maradt, noha Karikám nem repült, vagy suttyant, mint drótban a feszültség, hanem karikázott a bicajával, melynek haladását olykor egy ősöreg Dongó segédmotor támogatta. Aztán, ha megérkezett oda, pl. valahova, akkor abból a helyből is hamarosan innen lett.
Karikám helyváltozékonysága tehát szemlátomást bensőleg történt.
       – Én nagyon szeretek itthon lenni, sőt, leginkább itthon³⁸szeretek lenni! – bizonyságul meg is csókolta feleségének, Ellának a nyakát, mielőtt elkarikázott volna a festékboltba³⁹ padlóbeeresztőért. Ella adta rá a pénzt, mindenre ő adta, mert Ella pedikűrös volt és manikűrös és hajmosó a „Dicsőséges Nagy Októberi Forradalom” fodrász-szövetkezetben, ahol szépen keresett. Futotta kétszer kifizetni a padlóbeeresztőt. Karikámat a pénz egyáltalán nem érdekelte, mert került neki bőven azon fölül is, amit Ellától kapogatott erre-arra.
       – Nyertem – hencegett kérdés nélkül, amikor este hazatért, s a fölvikszelt padlón úgy csúszkált a lámpafény, ahogy Ella kitáncolta neki az útját délután a talpára szerelt két kefével.
       – De kár, hogy nem láttalak! A világon azt szeretem a legjobban, amikor szól a rádióban a zene, te pedig vikszelsz és táncolsz! Ó, ha egyszer, éppen akkor itthon lehetek^, biz’ Isten fölkérlek!
       – Ó te bolond, hát nincs is annyi kefénk! – nevetett Ella tengelicepiros arccal, hisz Karikám, lám, kevés híján táncolt vele. Ennek Karikám is örült, majd megfürdette Anikót.⁴⁰ Utána mindkét szülő jót pacsált a boldogságban, azonban Anikó nem.⁴¹ Ella és Karikám át- meg átölelték egymást, puszik pusszantak, Anikó pedig kiabált.⁴² De senki sem válaszolt neki, pedig nagyon fontosat kérdezett – volna.
       A szülők nevettek, s kimentek a kertbe, leültek a ház elé, a kis padra. Alkonyodott. A nap lemenni készült, az orgona pedig virágozni.