Szellő szikkad számon.
Itt véget ér a szó.
Itt vér fut fel a fákon,
s a tér kioldható.

Közeledet várom.
Szótipró erődet.
Testem szélfútta vászon,
nem takar előled.

A fakérgek a múlás
idegen-ép nyugalma,
mi izmainkon túl ás,
hát öltsön arcunkra ma

kő álmodta száz redőt –
hűlt árnyamra dőlt a föld.



Ki viszi át

Ki viszi át
az írott szó halott rendjét
e bátorító avas vértet
nemző erkölcsi örökmécset
ha gázkamrák halom csendjét
ki viszi át – –

Istenem
ha te nem
ki hiszi hát




Hiéna

„A Foltos Hiénára bezzeg van pontos szavunk: halál.”
                                              (Orbán Ottó)

I.
Bár áradnék, miként a tiszta ösztön,
miként fényre éhes vándormadarak,
hogy mikor vágyam mozdulatba öntöm,
ne szorulhass ki belőlem azalatt

II.
A mezőn álltunk.
Fekete sörényhullámban glóriafényben.
Lovakat láttunk.
Testporuktól izzó tisztást páraégésben.

Szeretkezzük hát
az édes időt untalan ölbe-vetetten
e tiszta izzást

Múlandósága szagával körbenevettem.

III.
Vezessen e koromrengés
szántson mélyebb izmok ránca
tisztább ösztön fényderengés
s ne a múló hús románca

mert nincs nekünk mi utat mutat
a fényre száz meg száz madarat

– – csak ez a beteg mohó tudat

hogy nedvesedjünk
hogy görcsbe olvadj ifjú erő
hogy lelkünket kisikoltsa
magvából az a kibaszott gerincvelő
hogy magával rántson kettéfeszítsen megrészegítsen
ez az idomtalan kagylórángás

hogy ne kelljen ne kelljen felé fordulni
s hogy ne érezd ne érezd a másikét
csak a saját nemi szervedet – –

…és leszarom a Hiénát
mert szóval ugye mindent lehet

 

Megjelent a Bárka 2008/5. számában

---

Kapcsolódó:

A Szépirodalmi rovat legfrissebb írásai:

Poós Zoltán prózája
Végh Attila verse
Benedek Szabolcs prózája
Kiss Judit Ágnes versei
Balogh Robert prózája
Tóth László versei
Szabó László versei

Főlap