Gyarmati Gabriella

 

Visszaforgó

Nyisztor János kiállítása a Budapesti Román Kulturális Intézet Szegedi Fiókintézetében*

 

A Román Kulturális Intézet kiállítása megfelelő teret és alkalmat teremtett arra, hogy Nyisztor János képzőművész visszagondoljon a gyermekkorára, hogy „visszaforogjon”, hogy tisztelettel és szeretettel emlékezzen a két nagymamájára, kiknek erős jelleme formálta személyiségét. Ez nem nosztalgia, nem romantikus múltidézés, s nincs szó odavágyásról sem. Látható azonban, hogy nem egy érzelmek nélküli emlékezet-archívumba lapozunk bele.

A Méhkeréken és Újszalontán a nagymamákkal töltött idő nem a nagy játékok és határtalan fantáziálások varázslatos gyermekkora volt, az emlékezés ezért sem idill szagú. Az élet akkor és ott nem volt könnyű, bár a gyermekek általában nem rendelkeznek megfelelő viszonyítási alappal effajta kérdések megítéléséhez.

Az alkotó, mivel akkoriban nem volt kötelező, nem járt óvodába, a nagymamák vigyáztak rá. Így azt tanulta meg, amire abban a közegben, a ház körül szükség volt, mindent, amit az öregek végeztek a létfenntartás érdekében. Az általuk használt méhkeréki román nyelvjárás idézi fel ma is e tárgyhoz kapcsolódó alapérzéseit. Ez a nyelv adta ugyanis a létezés etikai alapját, a tartást, mint ahogyan az akkor generációról generációra öröklődő szokások és a napi élet részét képező, az ünnepek természetes kísérőjeként jelenlévő autentikus méhkeréki tánc, amely abban az időben még nem volt olyan híres és elismert. Ez a világ volt Nyisztor János első tankönyve.

 

kerékpár_körül (2014)

Lehet a művek alapja az emlékezés, ám az alkotói folyamat azt bizonyos többlettel ruházza fel. Többlettel az idő, a tér és a kifejezésmód tekintetében, a választott koncepció szerint, melynek lényege, hogy az emlékképekben el tudja választani a lényegest a lényegtelentől. Az emlékezés-alapú alkotás egy túlságosan is személyiségfüggő komplex vállalkozás, amely során komoly előnyt jelent az alkotó eredeti és koherens látásmódja.

            A Visszaforgó című kiállítás négy jól elkülönülő műcsoportból áll. A művek egyik része kapcsolódik az alkotó napi munkájához, a pszeudokódszerű képi megfogalmazáshoz, amely a táblakép definiálására hivatott.[1] Elkülönülő műcsoportban foglalkozik az arcok problematikájával, amely esetében a több évtizedes folyamat újabb stációját jelenti. A harmadik egységben a Nyisztort jellemző kettősséget tanulmányozhatjuk: egyrészt a koncentrált képi világot eredményező minimalista felfogást, másrészt a látható valósághoz kötődő ábrázolások részletgazdag kidolgozását. Utóbbi művekkel a befogadó – érthető módon – könnyebben teremt kapcsolatot. A negyedik tárgycsoport az alkotó természeti környezethez, a vegetációhoz, a földhöz/Földhöz való kötődéstudatának aktív megélését tanúsítja.

            Az ennyi zöld_levélről című, egyik legújabb, most először kiállított grafikai sorozatában az én (Gy. G.) nagymamám diófája, az én nagymamám füstölője, az én nagymamám kerékpárja szerepel, de lehetne a Nyisztoré, vagy tulajdonképpen bárkié. E 3D-ben lemodellezett tárgyak/objetumok felhasználásával építi, komponálja ábrázolásait, képekben fogalmazva meg az emlékezet által megőrzöttet és továbbgondoltat.

A bevezető, a nulladik képen úgy tűnik, hogy csupán levelekből építi fel a fát. Ám másról van szó. Lemodellez egy fát, amelynek csupán a lombozatát használja fel. Csak ennyit mutat meg belőle. Az egyes számú lapon azonban törzset is rendel a levelekhez; a levéltömeg ugyanaz, szám szerint 2723 darab. A grafikán az alkotó feltünteti ezt a számot, de aligha fejthető meg, mire is vonatkozik. Hisz ki akarná megszámolni, hány levél van egy fán?

 

ennyi zöld_levélről (2015)

 

A következő képen a vörös levelek képletesen jelölnek ki egy lehetséges utat, amelyen felmászhatunk a fára. És ismét egy dolog, amelynek számszerűsítésére eddig talán nem gondoltunk: a művelet közben harmincegy levélhez érünk hozzá.

Tudjuk, hogy a régi épületek és holmik kellő gondoskodás hiányában elkerülhetetlenül elenyésznek, így az elmúlás allegóriájaként is értelmezhetjük az épületet és a kerékpárt ábrázoló grafikákat. A füstölő kicsiny épülete mintha maga akarná megbontani pillanatnyi jelenvalóságát, s elemenként, téglánként szökne ki a képtérből. Vissza abba az időbe, amikor egykori gazdája még éjszaka is kiment megnézni, hogy nem lobbant-e fel vagy hamvadt el a láng.

            A kerékpár_körül című 2014-es grafikai sorozat szintén a gyermekkori élményeket feldolgozó tematikához kapcsolódik.

 

befelé_fordítva III. (2015)

 

A befelé_fordítva című, először szintén ezen a kiállításon bemutatott műcsoport kiindulási alapját a legutóbbi nagy kiállításának helyt adó békéscsabai Munkácsy Múzeum és a gyulai németvárosi Szent József templom épülete adja. Előbbiek inspirációként szolgálnak, a művész által konstruált virtuális kiállításnak adnak építészeti keretet. (A kiállított műveket egy korábbi fotó alapú grafikai sorozata, a Komposztált oszlop fázisképei közül válogatta.) E sorozat megszületésének hátterében, az én olvasatomban egy, a jelen múzeumainak működését jellemző alapproblematika áll. Mégpedig az, hogy a látogatókat mennyire nehéz megállítani a kiállítások egy-egy műtárgya előtt. Az e grafikákon látható nagyméretű, óriás méretű képek szinte ráborulnak a nézőre, de egyben önálló architektúrát is adnak: önálló teret képeznek a már adott térben. Így a műtárgyak már elhelyezkedésükkel is fékezik a nézőt, azt a nézőt, aki hozzászokott ahhoz, hogy a kiállítóterem bejárata és kijárata adta pontok között a legrövidebb úton, egy egyenes mentén mozogva igyekezzen mihamarabb keresztüljutni.

 

befelé_fordítva IV. (2015)

 

A festmények közül több is az emberi arccal és a figurával foglalkozik. A 3-ból 2­_nem ária (2012–2013), a Töreky Katalin szoprán operaénekest ábrázoló képhármas három fajta festésmóddal készült, azaz három állapotot mutat, három fázist a festői munka folyamatából. Amit vizsgál, az pedig az arc, az arc változása, az éneklés közben zajló drámai erejű torzulása. A NŐ / FÉRFI > + I–III. (2009) című egységet tekinthetjük klasszikus, a látható világ hétköznapi dimenziójába helyezett félakt párnak, amennyiben nem zavar bennünket, hogy a művészet történetében az akt „másik fele" szokta a megörökítésre érdemes témát adni. Az, hogy az összetartozó képpár modellje összetartozó emberpár, lehet akár magánügy is. Az erőteljesen stilizált belső kapcsolatokkal (2013) szintén az emberábrázolás lehetőségeinek vizsgálatához szolgál adalékokkal.

A szín_rovartalanítása (2014) című háromrészes, installáció alapú grafikai munka az egy képen belül kialakuló színviszonyok problematikáját kívánja körüljárni, a látványt egészen a tobzódásig fokozva. A hegy_vég (2006) című sorozat hegyet, csúcsot idéző alapformája – az előbbiek mellett – a tűhegy és az ujjhegy asszociációját is kelti. Ezek a csúcsok, azaz a hegy-végek megformálása, a térképzés illúziójának milyensége, a felületalakítás módja olyan jelleget hordoz, amely talajt biztosít a – jó esetben – termékeny képzelet számára.

Nyisztor János nem hagy kétséget afelől, hogy műveivel a vizuális tehetetlenség konformizmusa ellenében igyekszik haladni. Nekünk befogadóknak azt kell szem előtt tartanunk, hogy a műalkotások megértése értelmezési feladat, a többletjelentések felfejtéséhez pedig olykor valóban komoly energiákat kell mozgósítanunk. Ez az a rövid pillanat, amikor a figyelem középpontjába – a mű és a művész helyett – a befogadó kerül.

 

* Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2016. február 1-jén.