Hartay Csaba
Ház
Kitől védene meg a ház, amikor itt lakom, és félek attól a zörejtől, amit magam okoztam. Paplan holttestek, egy régi éj átizzadt álmai. És a tenyérnyomos falak, a hűlő felületek. Milyen élettelen egy szoba fala, ha kitapintod. Mégis szív dobog a kádban. Vizet locsolok rá, enyhe zuhany, és a szív duzzad, nedvesen fénylik. Menjek innen, szégyenlős, majd ő diktál odabentről. A szemetesben nyirkos krumplihéjak ölelkeznek. Kiszívott citromkarikák az órák. Lemerült elemek egy tálban. Sav és sistergés. Végül halkuló sercegés. Hazudik a ház, amikor távol vagyunk. Óriási lélegzetet vesznek a légterek, a szobatüdők. A párnák önmagukba süppednek, majd plafonig dagadnak, akkor büszkék, amikor senki sincs itthon. Feldagadnak, akár a magány. Szikkad a kint felejtett kenyér, morzsa omlik másodperccel, ledek villognak senkinek. És csak csöppen a csap. Hogy hiába zárod el az emlékezést, kik éltek itt előttünk, nem lehet kiűzni a függő festményekről alkotott elképzelést. Már megvéd a ház, hazaértem. Innentől azt hazudja. Ahogy a csövekben halad barna, zavaros vére, ahogy a hűtő hidegütése idáig elérne, a fagyasztók merev zúzmaraömlenye eltömít mindent. Viselem a házat, akár egy évszakot. Felettem cseréppáncél, alattam szőnyegpuha tétovaság. Nem merem bejárni minden négyzetcentiméterét. Félek, valakik ásnak odalent, pincét alakítanak, és a kihordott földdel eltömítik a mosógépet. Morogva forog, megáll. Telemegy törmelékkel az összes bögre, és száraz kortyok várnak majd reggelente. Cserepes szájpadlással fellépkedni a padlásra. Hogy itt a korona, a ház örökléte, megérkezése. Alvó darazsak ők, nagyszüleink pihentetett szendergései, el nem vitt, ki nem borított bőröndjei. Vissza kell mennem a fürdőszobába, meglocsolni a kádat betöltő szívet, mert kiszárad a kéken fénylő burok.
Nyárfatűz
Ahol régi nyarak otthona, oda ellátogatni most. Legmélyebb csendje a havazásnak. Fagyott kulcs a kezemben. Jég verte lakatok. Cseppfagyott múltunk. Milyen hűtlenek vagyunk évszakokhoz, önmagunkhoz, szégyen az emlékezés, szemérmes minden ünnep. A móló deszkái mellkasfájdalommal dübögnek lépteink alatt. Milyen ott a karácsony, ahol sosem jártunk télen. Valaki égve hagyta a faházban a villanyt. És most sárga fények kiáltanak hófödte mezőkre, folyókanyarulatra. Minden álmomban egyedül járok, minden elalvásnak ugyanaz az otthona, a nyúlzugi faház. Az ünneptelen látogatások. A holtág felett feltűnik egy ballon. Forog és szórja egykori csillagaink elhallgatott üzeneteit. Kik üzenik azt, hogy a türelem medermélyig merül, és ott nyílt kagylóvá válik? Égnek a gázrózsák a faházban. Elforr tea, kávé, bor. Minden gőzt elküldünk a felettünk állóknak. Zseblámpáink fénye jégtükörre küldi a vézna ágak jelbeszédét. Itt a régi nyarak állomása, megérkezése, leszerelése. Haltartóban jeges hínár, zörög, csilingel. Mennyi fa és mennyi hínár. Mennyi elhalkuló égi csillár. A táj termében bolyongunk, ellátogatunk évszakok leoltott szobáiba, levetett báli levelek és szirmok. És nincs, aki összesöpörje az ünnepre. A holtág nem ünnepel. Az ide vezető út elfárad, elkopik, kátyúba fúl. Egyedül a nyúlzugi faházban, az évszakok szétdobálta kazetták, egykor végighallgatott albumok és végignézett filmek. Film a folyóról, ami holtágként végzi. Film a rengetegről, ami faházként üdvözöl. Ünnepi fotó, nem vagyok rajta, nyárfatüzet rakok az iszapsebű partszélen.
Bátorítani a márciust
Márciusi utcákon barangolsz éjjel, gyenge eső, egykori szórakozóhelyek hunyt ablakai, odabent részegen alszanak tizenéves barátaid, akik már nem kaphatták meg ezt a tavaszt. Szétdobált székek, ragacsos asztalok, a vázákban barackfaágak tetszhalott virágkezdeményei. De most születni kell. Dédelgetett kikelet, hajnalra mindenkiben megszólal a hit. Miféle hit, még csak nem is remény, talán az érkezés elnémult izgalma, hogy nekünk is lehet egyetlen szavunk. Meztelen szobrok fénylenek, oda mindig több eső hull. Csendes vonatvagon hozott idáig, egyenruhások biccentenek, megérkeztél, erre vártál és vágytál hetekig, hát most barangold be a sziromszőnyegű hónapot. Milyen üres a város ezen a márciusi hajnalon. Talán a többiek visszafordultak a sosem volt télbe? Egyetlen évszak sincs tisztában a saját sorszámával. Szólítják, a kijelzőn felvillan egy számjegy, csengetnek, de nincs indulás, csak lassú, folytonos vonulás. Még nem te következel, ülj vissza. Jó lenne eljárni az évszakok, hónapok ügyében, kell egy meghatalmazás a márciustól. Hogy bátrabban sétálhass vicsorgó házfalak közt. Bátorítani a márciust, hogy te majd intézkedsz, kiállsz érte, nálad lesz az a levél, tavaszi kabátod belső zsebében, ha megállítanának az ellenőrök. Nézzék, uraim, mindent ezért a márciusért tettem. Márciusban megnyugszol, hogy minden iratod, leleted rendben van. Ráleltél erre a tavaszra is. Ha örökre ez a március maradna, kitanulnád a rügyek boldogságát, most kell születni, most kell igazolás, aláírt jelenléti ívfény. Ide üljön le, itt vallja be, mit érez a március iránt. Télhűtlenség gyanúja forog fenn. De odafent már az első napsugarak küllői forognak. Elengednek a tél ellenőrei. Gyalogolsz még pár sarkot a márciusi utcán, mintha valaki intene távolabb. Köszöntenek egy következő évszakból, nem kell visszafordulnod, nem kell odáig menned, csak ülj le a márciusi padra, és halkan hass a rügyekre, bátorítsd őket, ne rettegjenek az áprilisi fagytól.
Ajándék
Él valahol egy ajándék. Elhúzott, sárga függöny, ablaküvegen kibámuló, ébredő kisfiú, a szürke reggel horizontján távozó varjakkal. Ajándék, hogy ők repülhetnek, mindenkit elhagynak, ő pedig marad ebben az örökkében. Ajándék minden, amit fel sem ismerünk, amit eldobunk, elengedünk, elfelejtünk. Minden ajándék volt. Ajándékká válnak az értéktelen időkoppanások. Az ütem, ami nem is perc, ottlét és maradás. Mindig könyvet adtam ajándékba. Összegyűjtöttem rá a pénzt, visszaváltottam üres üvegeket, a befőtteseket is összeszedtem a tárolóból. Anyu nyáron szembesült vele, amikor befőzni szeretett volna. Itt volt, hová lett, valaki ellopta? De karácsonyra könyvet kaptak tőlem a szüleim. Péchy Blanka: Beszélni nehéz! Apunak pedig Szakonyi Károly: Északi tábor. Nem tudtam, mi lehet ezekben a könyvekben. A címek tetszettek a könyvesboltban. A karácsony egy gyerek képzeletében eleve északi tábor, hóvárakkal, hócsatákkal, szánkós kalanddal, tartós faggyal. Ilyenkor eljön értünk Észak, és minden korai esteledés, a hadd maradjunk még korszak örökké kék-fehér. Beszélni pedig mindig nehéz, a megszólalás a legnehezebb. Írni még nehezebb róla. Mégis diktálnak egykori, gondosan eltett, elrejtett ajándékok. A nyelv is ajándék, a súgás is adomány. Hová lesznek ezek az ajándékok? Hány évig suttognak azok a könyvek, amíg meg nem halljuk szavukat? Van valahol egy kihunyó karácsony, parázslik, halkan beszél, de hozzánk szól. Az elfeledett ajándékok újra ráfordulnak bolygóközi útjukra, és ahogy üvegtekintetükön megcsillan minden csillag fénye, mi sokadszorra is megkapjuk őket. Mert minden ajándék magasan ragyog, felettünk járnak az ünnepek és a találkozások. Szakadt szélű könyvlapok lobognak a kozmikus viharban. Milyen nehéz beszélni arról az Északi táborról, amit elhagytunk egykor, és már nem fogadhat be többé. Ajándék, hogy adhattunk.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
