Felkai Eszter, Mészáros Mihály és Kovács Edit
Szil Ágnes
Úrhölgy macskával
Kiváló előadással nyitotta meg a 2016/2017-es évadot a Békéscsabai Jókai Színház: Örkény István Macskajáték című tragikomédiáját láthattuk Juhász Róza rendezésében. A rendező engedte érvényesülni a darab dinamizmusát, Felkai Eszternek hálás, a többieknek többnyire karakterszerepet nyújtva, hűen megőrizve a mű örkényi szellemiségét. Az 1963-ban írt darab talán elbírta volna, hogy valamelyest modernebb köntösbe öltöztessék, ugyanakkor azonban elmondható, hogy a kotta becsületes éneklése legalább olyan vonzónak bizonyult, mint ha Juhász Róza kockázatos kísérletezésbe kezdett volna. A díszletet is jegyző Libor Róza jelmezei hűen tükrözték a hatvanas évek silány tárgyi kultúráját, ahogyan a díszletek is ezt a szedett-vedett világot adták vissza (ugyan nem a reális barna, hanem a remek háttérül kínálkozó szürke színben). A színpadkép megkomponálásakor pontosan követték Örkény utasítását, lehetővé téve így a helyszínek közötti gyors váltást, a jelenetek kontinuitását, a fekete-fehér printelt háttér (a korabeli Budapest) jó alapot nyújt a vetítéshez, amely mintegy keretbe helyezi a történetet. A rendező egyetlen plusz szereplőt állított be, az Ápolónőt (Jároli Helga színészhallgató játékában), néhány mondat erejéig szóhoz is juttatta, de ez az utólag felépített szerep teljesen súlytalan maradt.
Öregasszony-sztereotípia a macskatartás. A főszereplőnek, Orbánnénak (Felkai Eszter, Jászai-díjas) nincs állata, megteremti hát a maga macskáit, akiket kénye-kedve szerint használ, ki mennyire hagyja magát. Ő az egyetlen, aki el tud rugaszkodni a hétköznapok jelentette biztonságból, felemás cipőben, idegen nő kalapjában pörölni a csarnokban fél deci tej fölött, a célok érdekében kirámolni a lakótársak szekrényét. Orbánné jószágai azonban nemcsak simogatni hagyják magukat, hanem éppen most próbálnak fellázadni a gazdájuk ellen.
Felkai Eszter, Nagy Róbert,
Kovács Edit
A darab egy klasszikus szerelmi háromszöget és az azt kibélelő élethelyzetet ábrázolja – csakhogy hősei nem tinédzserek vagy középkorúak, hanem hatvanasok. Már a görög komédiaírók is megnevettették közönségüket ilyen szituációk ábrázolásával, igaz, ott egyetlen szereplő volt csak idősebb, és az kivétel nélkül egy fiatal lány után ácsingózó gazdag férfi volt, és a legtöbb esetben felsülve nevetségessé vált. Itt azonban dupla csavarral nő a főszereplő (nem is akármilyen), s arról sem vagyok meggyőződve, hogy Orbánné a darab vége után padlón maradt volna.
A cím jelentése nem egyértelmű – ebben az esetben ugyanis Örkény semmi támpontot nem adott. Elsőre a felnőtt macskák bemutatóját juttatja eszembe, amint kölykeiknek a már megbénított egeret odadobják – ebben az esetben a „kölyök” Paula (Kovács Edit, Domján Edit- és Gálfy-gyűrű-díjas), aki a darab közepére summa cum laude elsajátítja az „egér” kizsigerelésének tudományát. Ezt az értelmezést azonban aligha támogatja a valóságos (ám természetesen nem látható) szomszéd macska, illetve Egérke, és a vele nap mint nap eljátszott, kétségkívül nevetséges szertartás.
Tarsoly Krisztina és Felkai Eszter
A rendezés középpontjában természetesen Orbánné áll, aki a kapcsolataiban domináns, konfliktusvállaló sőt -kereső személyiség, lételeme a folyamatos harc, valóságos hatvanas éveit taposó fővezér, aki bátran tolja ki egyre kijjebb és kijjebb birodalma határait, egészen addig, amíg a darab tetőpontján el nem érkezünk ahhoz a ponthoz, ahonnan – ha csak ideiglenesen is, de – visszavonulót kell fújnia. A személyiség, amelyet egy úrilány első tüllruhájától a vörösborral leöntött, lopott türkiz ruháig ölti magára egy élet jelmezeit, a szerelmi szenvedélytől az öngyilkosság-közeli állapotig látható és elemezhető, mégis homogénnek tűnik: mert soha nem csapja be önmagát. Azt adja, amit éppen érez, gátlások és hosszabb szorongások nélkül – talán tanulnunk kellene a bátorságából. Ha valami problémája van, nem tépelődik: azonnal megoldást keres, máris akcióban (és tegyük hozzá: többnyire épp támadásban) van.
Ellenpontja kettő is akad: nővére, Giza (Fodor Zsóka), aki mindig félt megélni az életet és Paula, aki sokáig a legjobb barátjának mutatkozik, hogy végül magára öltve Orbánné fegyverzetét, mindent elvegyen. Giza – aki a maga elveit, életigazságát, erkölcsét akarja az összeomlani készülő Orbánnéra tukmálni – asszertív lesz az első keményebb szó után. Nemcsak eszméiben, hanem mozgásában is statikus: egy tolószék foglya, ami kisebb baj ahhoz képest, hogy soha nem merte vállalni a kockázatokat, megmaradt távol a szirtektől és a nyílt tengertől, amelyek mind-mind örömet és szenvedélyt is jelenthettek volna számára, nem csak veszélyt. Ő mondja ki: „Ezek után mit mondhatnék a húgomnak? Igyekezz te is fél életet élni?” Orbánné alakja annyira domináns a darab egészében, hogy minden szereplőtől, de főleg az ellenpontokat játszóktól nagy visszahúzódást, szinte színtelenséget igényel. Ez Békéscsabán így is történik, így vitatkoznunk kell a színlap két főszereplős feliratával. Felkai Eszteren kívül Tarsoly Krisztina (Egérke) számára kínált kiváló szerepet ez a darab, Egérke sorsa éppannyira magába foglalja a tragédiát, akár a nővéreké, az ő monológjánál ülte meg a nézőteret a nyomasztó csönd.
Felkai Eszter
Orbánné a darab első, nagyobb részében mindenképpen meghatározó, ő rángatja madzagon a többi szereplőt. Csakhogy – legalább egy kis időre – minden szereplő kibújik a főhős árnyékából: Egérke levelet ír Gizának, aki hirtelen Magyarországra érkezik. Az akaratgyenge „konc”, Csermlényi (Mészáros Mihály hiteles alakításában) megszédül, Paula pedig csak a lehetőségre vár, hogy elárulhassa a barátnőjét – addig is módszeresen, tervszerűen készülődik a hatalomátvételre. Nyilván nem Csermlényiről van szó – hiszen ki akar egy öreg, hájas, kiérdemesült énekest? – hanem az Orbánné fölötti diadalról. Lehet-e Paula később egy második Orbánné? Aligha, hiszen nem áll olyan szilárd erkölcsi alapon, mint az, s nem tud többet, mint példaképét másolni. A főszereplő mindenkivel szemben áll – mégis fölöttük.
Örkény hibátlanul találta el a komédia és a tragédia közötti arányokat. A szereplők (leginkább Orbánné) komikusak, az élet, amelyet élnek, a maga fordulataival, inkább tragikus. Ezt azonban nem rögtön a darab megtekintése során érezzük, csak utána, amikor igyekszünk szétbogozni a szálakat. S ha hallottunk is olyan általánosságokat, hogy az a jó dráma, amelyben mindenkinek igaza van, a Macskajáték biztosan megcáfolja azt: remek dráma, de szereplői közül senki sem az igazság kizárólagos birtokosa, mindenki csak egy szeletét látja a valóságnak, amit saját szemellenzői beállításával látni enged magának. Ha fiatalabbak lennének, ugyanezen körülmények között, akkor is ugyanezt csinálnák – legfeljebb Csermlényi művész úr nem érné be a csirkemájjal, hanem a mellét meg a combját is akarná.
Mészáros Mihály és Felkai Eszter
Sem a darab, sem a rendezés nem erőszakolja a nevettetést, nem lesz öncélúan mulattató, még a nyávogást sem veszik blődre, pedig a helyzetkomikumnak nagyobb nyomatékot is engedne ez a darab. Szerencsére – ebben is – a bölcs mértéktartás volt irányadó. Orbánnén nem azért nevetünk, mert öreg, Örkény (a maga akkori ötven évével) nem szánalmasnak ábrázolja az időseket, épp ellenkezőleg. Giza tartása, Orbánné életmentő makacssága csodálatot ébreszt bennünk.
A mű alapkérdése: Merjünk-e élni? Vállaljuk-e a konfliktusainkat? Orbánnét vert helyzetben látjuk a darab végén. Paulát és Csermlényit, az álompárt(?)elveszíti, Egérke és Giza a rövidke lázadás után ismét visszahorgad alávetett (tehát: Orbánné számára unalmas) szerepébe, a gyerekek pedig kifordulnak a kapcsolatból. De mi lesz magával a főhőssel? Szeretném hinni, hogy nem torpan meg, hanem tovább terrorizálja környezetét, és utolsó leheletéig ruhákat és macskákat szólít magához, függönyöket cibál, s megmarad annak, ami a lényege: esendő volta és minden komikus vonása ellenére: tragikus hősnek.
Fodor Zsóka és Felkai Eszter
A több mint hatvanéves darab aktualitását az adja, hogy tovább élünk, s ez azzal is jár, hogy járhat még nekünk egy utolsó nagy szerelem. A nézőtéren végigtekintve inkább az érettebb korosztályt láthattuk ülni – holott a darab által felvetett problémával előbb-utóbb mindenkinek szembesülnie kell, s (cseppet sem szájba rágott) tanulsággal szolgál a fiatalabbak számára is. Az előadás sikeres volt, a közönségből többen arról számoltak be, hogy a darab megszólította őket, néhányan pedig a színpadon feltett kérdésre magukról megfeledkezve válaszoltak is. (Mi van a lábadon? Papucs vagy cipő? – Mindkettő.)
Orbánné mindig kicsit átalakulóban, a báb és a lepke közötti állapotban van: sosem tudja levetkezni régi úrilány-énjét, mégis van benne valami a trampliból – ezért olyan kimagasló Felkai Eszter – nyugodtan mondhatom: briliáns – játéka, mert mindent megmutat ebből a valahol szűzies, mégis oly közönséges nőből. Ez a csodálatos színésznő, aki az előadás százötven percében folyamatosan a színpadon volt, futott, és mozgásban volt, elhitette velem és az egész nézőtérrel, hogy az öregedésben nincs semmi rémületes. Nagyszerű előadás volt, imádtam.
