Fazekas Sándor
Szép nap – szép éj
Shakespeare-hétvége a Gyulai Várszínházban
A nagy múltú Shakespeare-fesztivál a koronavírus-járvány ellenére idén nyáron is folytatódik. Habár most a rendezvényt kísérő konferencia elmaradt, július első hétvégéjén négy olyan eseményt is megrendeztek, amely az angol drámaíró, illetve költő műveit mutatta be, augusztus végén pedig, az évad zárásaként, egy Hamlet-előadás következik majd. Az évadkezdő Shakespeare-hétvégéről Fazekas Sándor készített beszámolót.
Szombat este a Tévedések vígjátékát adta elő egy kis óbudai társulat, Dicső Dániel vezetésével. A történet alapötlete Plautustól származik, de Shakespeare itt is csavar egyet az eredeti történeten: megkettőzi az ikerpárt, hogy a félreértések láncolata összetettebb lehessen. Habár egyik első színpadi műve, mutatja azokat a jellegzetességeket, amelyek annyira jellemzik az érett alkotót is: a különböző műfajok e vígjátékban is keverednek. A bohózatba hajló középrész ellenére a darab az elején és a végén nem nélkülözi a mélységet, amelyre a rendezés jó érzékkel erősített rá, egy keretjátékot írva a történethez (ez az eljárás Shakespeare-től sem idegen, így jár el például a Makrancos hölgyben). Szirakúzai Antipholus és felesége, Adriana kapcsolatának válsága, hűség és hűtlenség, illetve a bizalom problematikája húzódhat végig a darabon – és a vígjátéki befejezéshez illesztett rövidke zárójelenet elgondolkodtatóvá teszi a derűsnek tűnő lezárást, és ez a befejezés remekül illik a darabhoz: a lezárás könnyedsége már az eredeti darabban sem feltétlenül jelenti az összes darabbeli konfliktus automatikus megoldódását.
A darab másik fontos dramaturgiai problémája, hogy hogyan oldja meg az előadás a dupla szerepkettőzést: mind a főhősök, mind szolgáik egy-egy ikerpárt alkotnak, és el kell dönteni, hogyan jelenjenek meg a színpadon. A rendező egy tükrökből álló forgóajtóval, és egy-egy színésszel oldotta meg a két ikerpár megjelenítését. A közönségnek szemmel láthatóan tetszett ez a megoldás; többször láttam olyan Vízkeresztet például, ahol zavart, hogy az ikerpár-szereplők egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Abban a történetben egy kétpetéjű ikerpár, egy fiú és egy lány körül zajlanak az események, és ha egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, akkor ez hiteltelenné teszi a darab dramaturgiailag amúgy is problematikus lezárását: Olivia első pillantásra beleszeret „Cesario” (aki a férfiruhás Viola) ikertestvérébe, Sebastianba, akit tulajdonképpen Cesariónak tart, pedig akkor lát életében először. Ha nem hasonlítanak, Olivia érzelmei felszínesnek tűnnek a néző számára. A színházi közönség persze általában hozzá van szokva az ikerpárokkal kapcsolatos kompromisszumos megoldásokhoz; itt is könnyen elfogadta, hogy a két ikerpárt mindössze egy-egy színész alakítja. Ezt nem is volt nagyon nehéz megérteni, mert a két főhős remekül játszotta el a testvérek közötti különbséget. Szintén jó ötlet volt, hogy a Tószínpad közönsége zenés betéteket is láthatott: a Eurythmics Sweet Dreams című számának különböző hangulatú és zenei stílusú feldolgozásai (melyek jelentős részét maga a társulat adta elő, élőben) jól illeszkedett a darab hangulatához, és a dalszöveg motívumai is (utazás a hét tengeren, mindenki igyekszik kihasználni a másikat saját céljaira stb.) remekül illeszkednek a szöveghez. A közönség, bár sokféle volt (mellettem például négy tíz év körüli kissrác ült) az első pár perc után feloldódott, és ráhangolódott az előadásra; kellemes este volt. (A produkcióról vasárnap délelőtt egy beszélgetést is tartottunk a Rondellánál, a rendezővel, Dicső Dániellel, Pikli Natáliával, a Magyar Shakespeare Bizottság elnökével, az ELTE oktatójával, és Almási Zsolttal, a Társaság titkárával, de erről külön beszámoló készült, a további részletekről abban számoltunk be).
Tévedések vígjátéka
A vasárnap délután és este két összművészeti jellegű előadással telt, amelyeknek szintén Shakespeare volt az ihletője. Először a Szép nap, rút éj című előadóestet láthattuk a Kamarateremben, amely Shakespeare költői oldalát mutatta be: a Szonettekből készült válogatást hallhattunk, amelyek aláfestéseként korabeli festmények kivetítése és a Terzina együttes korhű hangszereken előadott koncertje idézte fel a reneszánsz atmoszféráját. A két színész, Györgyi Anna és Széles Tamás nagy átéléssel, szituációkba helyezve adták elő a Szonettek egyes darabjait, amelyek egy szerelmi történetté álltak össze, a megismerkedéstől a forró szerelmen át a házasságig és a hitvesi vitákig. A történetet az idő múlásáról szóló két szonett keretezte, a tizenkettedik és a hatvanadik. A narratívát olyan betétek erősítették, amelyek Shakespeare darabjaiból (Ahogy tetszik, Téli rege, Cymbeline) származtak, illetve meghallgathattunk egy házastársak közötti tréfás vitát is, A régi köpönyeg címmel. Az ismeretlen angol reneszánsz költő versét Weöres Sándor fordította. A két színész előadása több volt puszta versmondásnál: szituációba helyezve hallhattuk a verseket. Mivel már évek óta a Szonettek újrafordításán dolgozom, ez a délután egészen különleges élmény volt számomra. Az ember ilyenkor igyekszik tudatosan eltávolodni a klasszikus szövegtől, hogy saját verzióját minél önállóbban hozhassa létre, de kétségtelen, hogy Szabó Lőrinc fordítása ma is nagy hatással volt a közönségre, különösen, ha ilyen értő, friss és igényes tálalásban kerül elénk. Akik benn ültek az esten, és részletesen nem vetették össze a fordításokat az eredetivel, úgy érezhették, hogy ennél szebben nem lehet lefordítani ezeket a műveket. Formailag és tartalmilag közelebb maradni az eredetihez mindenképpen lehetségesnek tűnik. Azt szeretném, ha Szabóé mellé kerülhetnének az enyémek is, hogy érthetőbbé tegyék a sorokat; a fordítások mellé kommentárok és soronkénti magyarázatok is kerülnek majd. Mindezen megfontolások ellenére, az est világosan mutatta Szabó Lőrinc fordításának szépségeit, ahogyan azt is, hogy a szöveg első változata már majdnem százéves (1929-es), az utolsó pedig az ötvenes években készült (tehát hetven körül van).
Széles Tamás és Györgyi Anna
Az esti bemutató azonban egy igazi meglepetést hozott számomra: míg a délutáni előadáson nagyon otthon éreztem magam, itt egy számomra egészen új világba csöppentem. A Desdemonium című darab a balett, az opera és a modern mozgásszínház fúziójából született. Kertész Mónika operaénekes és Halász Gábor táncművész-koreográfus, azaz az IN-PACT formáció (angol betűszó, Interdisciplinary Performing Arts Collective) egy egészen rendhagyó előadást mutatott be, amelynek témája az Othello hősnője, Desdemona volt. Shakespeare pszichológiai archetípusokat írt le, nagyon erős drámai alapszituációkba helyezve őket; darab ilyen módon nyúlt hozzá Desdemona karakteréhez. A féltékenység áldozatának emblematikus figuráját modern korunk felől értelmezte, az okokat és előzményeket is elemezve. Alapanyagul Gioachino Rossini Othellójának egy Desdemona-áriája szolgált, amely több részre bontva, hárfakísérettel jelent meg a színpadon. A zárójelenetben az énekesnő Francesco Gasparini egy áriáját adta elő; ezt egyébként Vivaldi is beépítette egy művébe; a női főszereplő immár egy fehér dobozban fekve énekel. Az ária címe Sposa son disprezzata: amint a kezdősor is mutatja, egy elhagyott menyasszony énekel. Kertész Mónika az áriákat hárfakísérettel adta elő, amely különleges alaphangulatot adott az előadásnak (hárfán Goda Sára játszott).
Desdemonium
Kimondottan harmonikus, finom dallamok szólaltak meg – ezt ellensúlyozta a Halász Gábor által összeállított modern zenei egyveleg, amely a negatív érzelmeket jelenítette meg, illetve a modern kornak azt a részét, amely diszharmonikus, gépies; a modern tánckoreográfia jól illeszkedett ehhez. A darabban tematizálódott a lájkvadászat (egy piros, csillogó szőnyegre dobálták az ugyanilyen anyagból lévő szíveket a szelfiző Desdemonára), amely része az életnek, sőt, szélsőséges esetben uralkodhat is rajta. A modern ember az üres digitális visszajelzések mellett függ a médiától is (Othello megtestesítője például egy fehér, hasáb alakú tárggyal került intim viszonyba, amelynek első oldala a televízió képernyőjéhez hasonló módon volt kivágva; a kellék később az elhagyott menyasszony koporsójaként is szolgált). A média által sugárzott kép átformálja vágyainkat, beférkőzik az agyunkba, és megváltoztat bennünket. Régi igazságok is előkerültek tehát, új köntösben és szokatlan tálalásban. A „tévében” egy rózsaszín ruhás Barbie babát láthattunk: a baba az előadás egyik központi motívuma volt. A ruha egyszerre emlékeztetett a balett-táncosok tüllszoknyájára, és egy estélyi ruhára is; Desdemona az Aqua együttes Come on Barbie, let′s go party! című számának első sorát is felidézte, de csak finoman, hiszen az a dal erősen parodisztikus, és az előadás alaphangulata komoly volt, bár akadtak vicces és ironikus pillanatok is.
A darab ritmusának alapját jelentős mértékben a légzés határozza meg: az énekesnő mozgását az áriák előadásához kellett igazítani, annak érdekében, hogy a nehézlégzés ne zavarja az éneklésben. Ezt tökéletesen megvalósította a darab: olyan volt, mintha az előző mozdulatok semmilyen erőfeszítést nem követeltek volna meg az énekestől, az áriák remekül szóltak (a színhely is ideális volt ehhez, hiszen a várnak jó az akusztikája is). Az opera műfaját illetően korábban picit furcsálltam, miért állnak egy helyben az énekesek, miközben szörnyű érzelmek tombolnak bennük: alig-alig tesznek egy-egy hevesebb mozdulatot. Most már értem: ez részben a légzés miatt van. Ez a kísérleti jellegű előadás eltüntette ezt az ellentmondást: egyszerre volt énekelt és táncolt, modern és hagyományőrző, harmonikus és zajos. A George Michael I never want to dance again (Soha többé nem akarok táncolni) című popsláger egyfajta hamis, felszínes bánatot fejezhetett ki ebben az összefüggésben: olyan szomorúságot, amely nincs tisztában a mélyebb okokkal, amelyekkel az előadás szembesít bennünket. A kapcsolaton belüli manipuláció, erőszak, a felszínes világ, amelyet a modern média kínál az emberek számára, egy egybefüggő rendszert alkotnak, amelyből a Desdemona által megtestesített női személyiségtípus nem vagy alig tud kilátni. Desdemona az Othellóban egy rejtélyes, többértelmű karakter: az előadás egy koherens olvasatot ad a megfejtéséhez, olyat, amely reflektál napjaink nők szerepével kapcsolatos problémáira is. Visszatérő elem volt az irányítás: a díszlet próbababáihoz hasonlóan maga Desdemona is mások által mozgatott teremtményként jelent meg a színpadon. A különböző előadóművészetek harmonikusan éltek együtt a színpadon, remek módját mutatva meg a klasszikus műfajok modern színpadi felhasználásának, egy egyedi vízió keretei között.
Kiss Zoltán fotói
