Orcsik Roland
Mentő átok
Őszvégi varjak
kerítik körbe
az útszéli diófát.
Lábról lábra billennek,
egyre közelebb,
óvatosan, végül
szinte táncolnak.
Egyik-másik
a lombdíszeit vesztő
koronán őrködik.
A rítus csúcspontja
a földön szétszórt
diók föltörése.
Kemény csőrükkel
megragadják,
az aszfaltra vetik,
majd összeroppantják
a barna páncélt.
Hiába, a dió bele
sötét, fonnyadt;
csupán romlott
lakomára futja.
Ablakomból figyelem
a csalódott bandát,
keresem a főnököt,
mikor int szárnyával,
hagyjuk ezt a fát,
nem jó semmire.
Dehogy semmire.
A fát záró gumi-
gyűrű az átok.
Persze, én sem
kelek föl a szé-
kemből segíteni.
Nemcsak a gumit,
az aszfaltot is bontani,
és jobban hízna,
magasabbra nőne a fa,
érettebb diót adna.
Marad, ahogy van.
Esőben a mi kocsink
sem csúszik a sárban,
a fa sem zavar,
nem vágja ki senki.
Kérges álom
Meddig él egy diófa,
mi szabja meg
éveinek gyűrődését.
Elégedett-e a sajátjával,
vagy gyökeresen más
életről álmodik.
Az enyémről –
én bizony kölcsön-
venném az övét.
Elrejtőznék álmában,
mint lomb, levegő
vagy fény-
forrás.
Ember, diófa, hasáb-
halom; halá-
lommal még nem
békülök.
Nem koppan a dió,
nem hal meg a fa;
hadd maradjak még
egy kicsit kérged
mögött, kérlek.
Megjelent a Bárka 2026/4-es számában.
