Markó Béla
Csak hieroglifák
Együtt az égszínkék s a fekete.
Vihar előtt? Vihar után? Most éppen
nem lehet látni odafent az égen,
mi lesz. Csak azt tudom, mi kellene.
Ilyenkor fontos az emlékezet.
Bár ez sem biztos. Hiszen folytatódhat
a múlt még, vagy változhat is már holnap.
Elmosódott írás? Tört ékezet?
Lehullt faág? Csak hieroglifák.
Mind megfejtésre várnak kint a fák.
Miért sietnék? Így a jó. Ha köztem
és közted most is fel-felsüt a nap.
Lemenő vagy feljövő sugarak?
Mit számít, hova megyek s honnan jöttem?
Tompa Gábor
Il viaggio della vita
Markó Bélának
Ha nem úgy gondolkodsz, mint a csapat,
ha nem egyezik meg a véleményed,
ha nem látod a sötétet fehérnek,
ne áltasd a szabadsággal magad,
mert ellened fordul sok száz adat,
mit szorgosan gyűjtöttek lassú férgek,
kik pert koholnak s mellkasodra lépnek,
ha nem hazudtolod meg múltadat,
s ha országod el is csereberélhet,
a haragnál most ordasabb a lényeg:
léted hírcápák martaléka lesz.
Mert száz démon is megvenné a lelked,
s az alvilágban csak transz-pletyka terjed,
de az utókor mindent helyre tesz.
(Czimbal Gyula felvétele)
Elek Tibor
„Mindjárt elmesélem a történetet”
Markó Béla prózájáról
Olvasom Markó Béla emlékiratait. Nem először és nem is utoljára. (Hogyhogy, hol? Hát megírta? Azt nem, de folyamatosan írja régóta.) Korábban, versekben, főként a szabadversekben, publicisztikákban, esszékben, most éppen szépprózában. Ezt sem először, és remélhetőleg nem is utoljára. Először akkor, amikor tárcanovellákat küldött nekünk, a Bárkaonline-on futó Ütőér rovat tárcasorozatába. Büszke is vagyok arra, hogy 2017-ben mi vettük először rá, hogy tárcanovellákat írjon sorozatban. Most éppen A nem létező ország című prózakötetében olvasom, de ebben a kötetben már az elmúlt években az Élet és Irodalomban közölt tárcáit válogatta össze. Ezzel nem egyszerűen egy filológiai tényt akarok rögzíteni, ugyanis gyakori, kiszólásokban megfogalmazódó, hangsúlyos mozzanata ezeknek a szövegeknek az, hogy az elbeszélő, a mesélő onnan beszél ide. „Hosszú volt a hat hónap is, de cserébe tartalékos alhadnagyként szereltünk le. Főtörzszászlósként. Azt hiszem, ti így nevezitek. Kiejteni sem lehet tisztességesen.” – mondja például a katonatörténeteiből szemezgető Töltényhüvelyek a fűben című szövegben. Egy másikban is arra hívja fel a figyelmet: „Nálunk minden másképpen van. Tudjátok, hogy hívták a gyújtóst? Facska. Hozzál facskát is. Nem fácska, hanem facska.” (Kalapos forradalom). Ugyanakkor ugyanebben a szövegben, de másutt is a különbözés, a másság mellett természetesen az azonosság is meg-megfogalmazódik: „Persze ti nem hallottatok a pityókáról. Legfeljebb a kolompérről. Ha magyaros, hát legyen magyaros.” A kötetcímadó tárca azonban, minden esetleges olvasói várakozás ellenére, sem egyik, sem másik országról nem szól, hanem egy harmadikról, Ukrajnáról, s címével ellentétben éppen a létezését bizonygatja.
S hogy mennyire emlékiratok ezek a rövidprózák, tárcanovellák? A szerző maga utal rá többször is, például így kezdi az említett Töltényhüvelyek a fűben című darabot: „Képtelen vagyok újat kitalálni. Írom, amit hoztam magammal. A gyerekkorból. A kamaszkorból. A katonaságból.” Jóllehet azt is állítja a Nagymama revolvere című írásban: „Talán tényleg költőnek születtem. Pontosabban nem születtem prózaírónak. A sztorit ritkán jegyzem meg, a képeket nem tudom felejteni.” Ennek ellenére prózaírókat megszégyenítő módo(ko)n sztorizik többbnyire. És nem csak a saját élettörténetére visszaemlékezve, hanem a felmenőiére is.
Egyik-másik történetét igaz, hogy megírta már versekben, esszékben korábban, de szépprózában szikár, egyszerű mondatokban mégiscsak más, mert „Ilyen volt az életünk. Tőmondatos. Egyszerű mondatos.” (Klausztrofóbia). Egy, a kötet megjelenése óta publikált, újabb ÉS-tárcában olvasom éppen: „Ahányszor elmesélek egy történetet, annyiszor változik. Néha csak egy árnyalatnyit. Ahogy emlékszem éppen. Mert folyton módosul a múlt is, nemcsak a jövő. Megírni is másképpen írom meg ugyanazt versben vagy prózában. Évekkel ezelőtt vagy ma. De talán holnap is meg fogom írni ismét, ha úgy érzem, változott valami. Nincsenek befejezett történetek, ezt tudták a hajdani krónikások, és tudják a maiak is. Csak úgy érdemes élni és írni, ha képesek vagyunk hozzátenni valamit a múlthoz, vagy ellenkezőleg, elvenni belőle. Van egy közismert francia kifejezés, a déjà vu. Már láttuk. Már átéltük. Már voltunk itt.” (Elfelejtjük Amerikát). De már a kötetbeli Terrorelhárításban is azt írja: „Élem, amit éltem. Mondom, amit mondtam. Ha képesek vagytok újdonságként fogadni a sokadik tavaszt, hallgassátok ezt is úgy, mintha először.” Mindkét vallomásban érdemes felfigyelnünk a mondás, a mesélés aktusára is, mert ez rendkívüli módon meghatározza Markó egész beszédmódját, szövegformálását. Az, hogy akár odaátiakhoz, akár az ideátiakhoz, de valakihez szólnak ezek a szövegek, hallgatóságot tételeznek fel. Olyan elbeszélő ő, aki hangsúlyosan mesél a hallgatóinak. Úgy mesél, ahogy a nagymamája is mesélt, akitől a történetei egy jó részét maga is hallotta valamikor élőben. „Mindjárt elmesélem a történetet. Többször meséltem, de már nagyanyám is tudta, hogy a történeteket addig kell ismételni, amíg van valaki a néhány milliárdból, aki nem hallotta.” (Terrorelhárítás). Markó Béla elbeszélője tehát nagy mértékben és tudatos vállalással emlékeztet a népi mesemondókra, nemcsak a megszólításokkal, kiszólásokkal, de más retorikai eszközökkel is: költői vagy valós kérdésekkel, a figyelmet ébren tartó vagy éppen elterelő közbevetésekkel („Hagyom, hogy kitaláljátok. Költsetek ti is!” – Újrahasznosított történetek), kitérésekkel („Mielőtt belevágnék, még egy-két szó az identitásról.” – Terrorelhárítás), előre, hátra utalásokkal („…erről majd később. Egyelőre annyit…” – Fegyverletétel; „De előreszaladtam egy kicsit. Most még a forradalom előtt vagyunk. (…) Mesélek még arról is, hogy mi lett azután.” – Tűzpróba) stb. Ezek egy része ugyanakkor már a nagy mesterségbeli tudással felvértezett író eszköztárához tartozik, aki jól ismeri a műfajt, a formát, a szerkezetet. „Most viszont nem róluk akarok beszélni, sőt nem is Nelli keresztanyámékról. Ez csak afféle captatio benevolentiae.” – mondja az Újrahasznosított történetekben; „No, ez csak kitérő volt. A csattanó előtt. Persze minden mondat kitérő.” – olvashatjuk a Töltényhüvelyekben; a Találkozás a bolgár cárral pedig tanítanivaló pointe-tal zárul, amit természetesen nem árulok itt el.
Ezen írói eljárások másik része pedig mintha már-már egyenesen a posztmodern eszköztárából szivárgott volna át a Markóéba. Írásai egy részében váltogatja a nézőpontokat is, mintha több beszélő, elbeszélő, a család több tagja is jelen lenne éppen, vagy mintha már nem is egy személy, hanem a közösség hangját hallanánk. Aztán a már többször idézett önreflektáltságon túl, van, amikor az elbeszélő egyenesen önmagát szólítja meg, a kételyeivel szembesíti magát, önmagával perlekedik, máskor rendkívül gyorsan cikázik az események, gondolatok között, vagy éppen nagy távolságokra lévő mozzanatokat ránt hirtelen egymás mellé. Mint például a Töltényhüvelyek a fűben című tárcában, amelyben arról beszél, hogy Lippán, illetve Máriaradnán volt katona, „Igen ezt a Lippát adta át Bethlen Gábor a töröknek, cserébe Erdély nyugalmáért. Nyugalom ide, nyugalom oda, ha akkor felhagy a politikával, ma árulóként emlegetnék. Közel van a dicstelenség a dicsőséghez. Közel volt Júdás is Jézushoz.” Vagy a Szorel Gyula esete a valóságirodalommal című, talán legizgalmasabb, áthallásos, már-már borgesi, krasznahorkais szövegformálásra emlékeztető, gazdagon jelentésrétegzett novellában.
Figyelni kell hát nagyon, mert amikor látszólag össze-vissza beszéd tanúi vagyunk, valójában akkor is tudatos felépítettséggel, megalkotottsággal van dolgunk, s szinte az orrunknál fogva vezet bennünket a szerző. Az interaktivitást, az olvasók aktívabb közreműködésre sarkallását is szolgálhatják az olyan típusú közbevetések, megszólítások, mint például a Töltényhüvelyek a fűben című írásban, amikor a katonaélmények felidézése közben, éppen arról mesélve, hogy milyen abszurd módon készítették fel őket arra, ha jönnek a magyarok vagy az oroszok, így szól az elbeszélő: „Mi magyarok már ott voltunk. Néztek ránk ilyenkor a többiek. Azóta sem jött senki. Az oroszok sem. Kimentek Romániából még az ötvenes évek végén. Ők most mintha jönni akarnának mégis. Olvassátok el Dino Buzatti Tatárpuszta című regényét! Körbeültük a fűre kiterített sátorponyvát, szereltük a Kalasnyikovot.”
Ha valaki olvasta már Buzatti regényét, akkor nagyjából tudhatja, mire gondol Markó, aki viszont még nem, az vagy megpróbálja kitalálni, vagy elolvassa, mert csak így tudhatja meg, hogy mit is akart vele közölni a szerző. Vagy ugyanennek a szövegnek a végén is hangsúlyosan szükség van az olvasóra, amikor azt írja: „De mostanában mind gyakrabban gondolok arra, hogy talán az egyetlen igazán erkölcsös író Jaroslav Hašek volt Kelet-Közép-Európában. Az egyetlen erkölcsös katona pedig Švejk.” Ugyanis azt már nem árulja el, miért is gondolja ezt, azt az olvasónak kell kitalálnia, megfogalmaznia az előzmények ismeretében, illetve, ha vannak ismeretei Hašekről és Švejkről. Van, amikor a költői elhallgatás, a sejtelmeskedés mintha már hibához vezetne. A Családon belül című szövegben például felidézi nagymamája és testvérhúga, az Amerikába kivándorolt, a hatvanas években virágmintás, égszínkék ruhában hazatérő Anna néni konfliktusát, de nem fejezi be a történetet: „Nem folytatom. A közelség ezek szerint nem mindig vezet jóra.” De, hogy miért nem, s hogyan végződött kettejük viszálya, azt csak az tudhatja, aki olvasta korábban Markó Béla Ég című versét, vagy hallotta Kocsis Csaba remek megzenésítésében. Erre viszont nem utal a szerző, ha csak az előző oldalon nem annyival: „Írtam erről valahol.” Ezt viszont kenheti a hajára dühében a nyájas, a Markó költészetben kevésbé jártas olvasó.
A múlt, a történetek jelentésrétegeinek üzenetei, áthallásai természetesen gyakran mutatnak a jelen felé, Markónak fontos közlendői vannak a jelenbeli olvasói számára. Azt mondja például az Összetört szék című tárcában: „Egy nagy értelmező szótár a múltunk. A jelen is egyébként. Állandóan lapozgatnunk kell, hogy megértsük egymást. Mármint mi, magyarok titeket, magyarokat. És ti, magyarok minket, magyarokat.” De nemcsak a politikai publicista bújik ki időnként a novellák zsákjából, hanem a költő is. A költővé válás, a költői mesterség is többször szóba kerül, nemcsak akkor például, amikor az Újrahasznosított történetekben keresztapjára, Költő Bélára emlékezik, a költő szó jelentéstartományait, egykori jelentéseit összegyűjtve: fantáziálni, füllenteni, elkölteni-eltüntetni, ébreszteni. A költő legfőbb eszközét, a nyelvet, a szóval való játékos küzdelmet is többször tematizálja: „»Felütöm az ajakadat«, rázza az öklét behajlított karral a liberális székely legényke. Így mondja: »ajakadat«. Amit pedig ti ajaknak neveztek, az nekünk: »a szájunk préme«. Szeretek nyelvészkedni azóta is.” (Fóliázott történelem); „Vitám van az Akadémiával. (…) Baj van a szókincsünkkel.” (…) „Megint az akadémia (…) Nem nyelvészkedem tovább, bár lesz még a végén egy kis szemantika.” (Fegyverletétel). S ha már szavakkal való játék, ne hallgassuk el Markó Béla humorát sem, én nem is hallgatom, ami meglepő bőséggel árad ezekben a szövegekben, amikor például az interaktív színházról elmélkedik a Fóliázott történelemben, az már-már frenetikusan kacagtató, de azt sem tudtuk eddig, mitől izmosodnak a karót nyelt politikusok: „A lényeg az, hogy avattam, emlékeztem, ünnepeltem én is eleget. Sok-sok első kapavágás izmosított éveken át. Sok-sok lerántott lepel. Sok-sok elvágott szalag.” (Időkapszula).
Markó játékaihoz tudom csak sorolni azt a megjegyzését is, mely szerint „Ez egyébként most nem irodalom, hanem valóság. Hiszen nem vagyok képes kitalálni egy történetet. Szerencsére sok minden megesett velem, egy ideig van még mesélnivalóm.” Nosza, csak bátran tovább, mondaná az olvasó, én mondom is, örömmel hallgatjuk tovább vagy újra a meséit, akár a politikusi múltjáról is, amiről eddig még kevés szó esett, mert abból is, így is, úgy is élvezetes irodalom lesz. De az írásom címében megígért állítást azért is nem realizáltam, azért is meséltem én inkább arról, hogyan ír Markó, mintsem arról, hogy mit, hogy kedvet keltsek a szövegei olvasása iránt azokban is, akik még nem olvasták. A sztorikat magukat és a poénokat azért nem meséltem el általában, hogy ne csak én olvassam, olvassátok Ti is Markó Béla emlékiratait!
Budapest, Kalligram, 2025.
Megjelenik a Bárka 2026/5-ös számában.
