Kalmár András Márton

Aggodalom egy rügy miatt

Szelíden vársz, míg nem szólít a fény.
Magad köré burkod ki tudja, honnan
növesztetted jegek alatt, fagyokban;
ki tudja, nyílsz-e? És elég kemény

rejtekhelyed, a héj, mi eltakar,
hogy óvjon hirtelen csapó telektől - 
s kellően lágy, hogy mégis, odabentről
megérezhesd, ha véget ér a baj,

s kinézhess bízva, bujkálás helyett?
Érzed már? Végre nyújtják kezüket
öröm ölelte, ébredő platánok,

s hívnak maguk közé szellő-szavak,
nehogy menekvő álmokban ragadj,
s azt hidd, a létbe tárulkozni átok.

Főoldal