Esterházy Péter
A Gyula-töredék

Esküvel fogadd, hogy nem baszol másokat, vagy vége a dalnak!, ahogy Philip Roth, jó volna egyszer így kezdeni egy regényt, ez jutott az eszembe, ez idő szerint nehéz megmondani, hogy későn-e vagy időben. Szereplőm legyen, szándékosan nem hőst mondok, nem is protagonistát, annyiban első ő az egyenlők közt, hogy elsőként említem, szereplőm legyen egy ötvenes éveiben járó író, vagy legyen kereken hatvan?, nem, nem kell ez a szimbolikának álcázott önsajnálat, amolyan aktakukac, olyasféle, mint a Nachmittag eines Schriftstellers írója, aki számára, ahogy Handke írja, mióta egyszer majdnem egy éven át azt képzelte, hogy elveszítette a nyelvét, nem a cungéját, de a spráhéját, minden egyes leirt mondat, mely még a folytatás lehetőségét is mutatta, a folytatás lehetőségével kecsegtetett, életének fontos eseményének tetszett, és aki aztán e megtorpanást, a félelmet a nem-tudni-továbbtól, a félbe-kell-szakítanitól kiterjesztette az íráson túlra, a szeretetre, a szerelemre, a tanulásra, általában a részvételre, minden olyanra, ami folyamatosságot, ott-maradást igényelt, és aki aztán foglakozásának problémáját, azt, hogy miként is áll a szénája, az egzisztenciális szénája, úgy foglalta össze, hogy az „író mint én”, nem pedig „az én mint író”. Tőlem aztán hívhatnák a figurát E.P.-nek is (homéri kacaj a háttérből) vagy Esti Kornélnak, ezt most még nem kell eldöntenem, majd meglátjuk, hogyan szólítják. Pityukám, vaze, ez nudli. Ez esetben István volna a neve, Gilles István, író. Majd kiadja magát. A Gilles nem volna rossz, emlékeztetne a nagy Gillesre, a bohócra, a Watteau-képre (a Pierrot már csak ráadás volna, belső tréfa, népnemzeti injoke); a bohóc (a vidámság, a nevetés) mint a rémület kifejeződése, ez szerintem jó, korhű. A képen Gilles nem nevet, inkább mindenki más körülötte, de ez a „bulizás” nem ér el hozzá: ennél magányosabb fehér folt kevés van a művészettörténetben, néz a bohóc ránk, a közönségére, mintha kivégző osztag volnánk, pedig nem a závár, a tenyerünk csattan az elismerő tapsban, de a képen még nem ez a pillanat van, még nem tapsolunk, és nem is lehet tudni, tapsolunk-e majd, a nagy Gilles sem tudja, tekintetét ránk függeszti, vár, szinte könyörög, nevetése és sírása közt nem érdemes különbséget tenni.
Gilles ha portugál volna, portugálul beszélne, a virágok nyelvén. Állj, ez így nem jó, mert akkor mégis ő volna Esti Kornél, ő szokott a virágok nyelvén beszélni, ő, aki egy nő miatt volt Portugáliában, mindig egy nő miatt van Portugáliában, mindig ugyanazon nő miatt van Portugáliában, egy már nem fiatal portugál bárónő miatt van Portugáliában, akibe, ahogy mondani szokás, halálosan szerelmes, furtonfurt csókolóztak, mondhatni bravúrosan, Esti hátrahajolva előremarkolt, mint a jégtáncosok, csak azok nem markolnak, belemarkolt abba a gyönyörű portugál farba, ez a helyzet. A kérdésre, hogy mi következik egy gyönyörű portugál farba való markolásból, kézenfekvő a válasz, ha kissé banális is: gyönyörű portugál pillanatok következnek. A bárónő mostohaanyjának, akit a bárónő tiszta szívből, gyermeki őszinteséggel utált, volt egy mongolidióta testvére, szőrös, mint egy majom, gyereknek látszott, pedig elmúlt harminc, és kényszeresen folyton levetkőzött, szőrös, meztelen teste töltötte be a bárónő gyerekkorát. „Nem tudtam róla levenni a tekintetem.” A bárónőt tizenkettedik születésnapján az apja magához kérette. „Magányos, szomorú férfi volt az apám lovaglócsizmában.” Lovaglócsizmában biliárdozott. Egész nap. Régebben lovagolt, aztán elment a birtok, és akkor biliárdozott. Hosszan, fürkészve nézte a lányát. „Ugye te nem nagyon szeretsz engem?” „Valóban.” A bárónőn, a kislányon minden türkizben kéklett. Később híres dizájner lett, a türkiz a védjegye. „Akkor mért nem takarodsz innét?”, üvöltött föl a férfi. Kezében, mint mindig, a dákó. „Tizenkét éves vagyok, te vagy az apám, és ez az otthonom”, válaszolta hidegen a baronesz, és otthagyta az apját. „A mostohaanyámnak volt egy villája a nagy Teho-kanyarnál. Nevezetes öngyilkos hely. Ott nyaralt, nem akarom a nevét mondani, egy nagyon híres és erkölcsös hírben álló, erkölcsben utazó író özvegye. Mindig sötétben járt, férfiöltönyben, nyakkendőben, kalapban. Marlene Dietrich, csak franciában, tehát bonyolultabban. Sétáltunk föl az öngyilkosok ösvényén, karoljon belém, kedvesem. Én nevetve tettem, amit mondott. Gondolt már erre? Hogy negyven év van köztünk! Nem, erre még nem gondoltam. Maga nagyon fiatal, maga nagyon sok dologra gondolhat még. A Teho fölé emelkedő szikla irányába kanyargott az út, akkor még földes, ma már aszfaltozott, és főleg turistabuszok közlekednek itt. A turisták sose lesznek öngyilkosok. Maga, baronesz, boldogságra született, boldogságot adni és kapni. Úgy beszélt velem, hogy folyton éreztette a korkülönbséget, de nem, mint egy gyerekkel. Hogy én őt mennyire boldoggá tudnám tenni. Kicsi angyalom, szorítsa meg a karomat. Megszorítottam, mért ne szorítottam volna meg. Most akkor boldog, asszonyom? Rekedten fölnevetett, kivételesen nem dohányzott, pedig amúgy az utcán is, szipkából. Majdnem, kicsikém, majdnem. És megint, hogy én mennyire boldoggá tudnám tenni, és hogy ehhez milyen kevés kéne. Egyáltalán nem értettem, miről beszél, mit mond, milyen boldogság, és mi közöm lehetne nekem egy ilyen híres ember özvegyének a boldogságához. Főleg ezen akadtam föl, a hírességen. Néztük a Teho ezüstös kanyargását. Ennyi. Szokványtörténet. A biliárdgolyóról szerencsés esetben visszatükröződött az apám homloka. A végtelen homloka. Az ilyet megjegyzi az ember tizenkét évesen.”
A gyönyörű portugál pillanatok mintha megálltak volna. Igen ám, de én sokkal inkább gyönyörű magyar pillanatokat terveztem. Magyar pillanat, magyar far, magyar marok, az előbbiek szerint. Hogy bele lehessen kapaszkodni, szokta volt az öcsém mondogatni, ami dinamikusabb, szofisztikáltabb gondolat, mint a neves, már halott irodalomtörténészé, bár a mag és a remény és a kiszolgáltatottság ugyanaz: egy nő segge lehet nagy, lehet még nagyobb, de sohasem elég nagy. Bumfordi, bár nem báj nélkül való fölfogás. A felesége, a gondolat bölcsője, szintén meghalt, valami rejtélyes szívbillentyűgörcsben; kevés kedvesebb embert ismertem nála. Kedves és segítőkész. Annamáriának hívták, Aminak nevezték, az irodalomtörténész Amelynek. És minden alkalommal el is magyarázta, hogy nemdebár aki, ami, amely – és én minden alkalommal meg is értettem a magyarázatot. A férfi becsületes erőfeszítéseket tett, hogy megkedvelje az írásaimat, és ez olykor sikerült neki, olykor nem. Azon el-eltűnődtem, hogy ez a félsikeres harc állt-e és milyen összefüggésben a farelmélettel. Inkább igen, mint nem.

A teljes szöveget a Bárka 2007/5-ös számában olvashatják.

Kapcsolódó:

A szépirodalom rovat legfrissebb írásai:

Tőzsér Árpád versei
Bíró-Balogh Tamás prózája
Vörös István versei
Lackfi János prózája
András Sándor verse
Tóth Krisztina verse
Banner Zoltán verse
Nagy Katalin Erzsébet versei
Poós Zoltán verse
Nagy Gergely prózája

Főlap