A DESZKA - Bárkaonline

Prózák

Lackfi János
A DESZKA

Jó kis deszka, kicsit nyers, gyalulatlan, A. már érezte kezében az egyenletes mozdulatokat, ahogy szalagokat pöndörítve taszítja a gyalut, végig a deszka hosszán, körbe bugyborogják a kezét, mint valami habos, malomkerék-nagy virágcsokor, szeretett fával dolgozni, talán mert nem ez volt a mestersége. Talán az asszony zavarná meg már megint munka közben, hogy kész az ebéd, vagy hogy gyere, gyalulj inkább nekem tököt, nem bírom, olyan nehezen viszi. Begyalulná neki a tököt, annyi szent, ahogy menne utána, nézné a ringó farát, a papucsból kimocorgó bokáját, de ezzel nem lehet nap közben évődni. Vagy csak nem úgy kell, gondolta keserűen, nem olyan darabosan, mohón, ahogy ő csinálná, hanem simulékonyan, kifinomultan, fene érti az asszonyok lelkét, mintha ez se ilyen lett volna, mikor még elvette. A.-nak nem is tetszik, ahogy a szomszéddal cseverészik, sosem fogynak ki a témából, spéci cukkini-magot cserélnek a kerítésen át. Úgy tesznek, mintha ők ketten aztán értenének a földhöz, mintha nem A. töltötte volna életét a mezőgazdaságban, mintha volna fogalmuk a hozamról, a mutatókról meg a termelési volumenről, csak azért, mert egy szál kiskapával a kezükben ott piszmognak a konyhakert végében, és a szendvicsparadicsomaikat dédelgetik.

Ahogy jött felfelé a piacról, a kikunyerált zöldséggel, K. mindig itt szokott megállni. Itt szokott elhomályosulni a szemüvege, mindig leveszi, beletörli a szoknyájába az ezerszer összedrótozott darabot. Nem mintha az üveg tisztább lehetne a szoknyájától, melyet tegnap, amikor úgy beesett az árokba, mintha kicsit össze is hányt volna. Nedves a szövet, lehet, hogy bepisált, ahogy jött felfelé, az erőlködéstől. Furcsa, már észre se veszi. A szemüveg egyre maszatosabb, de meg nem is ettől homályosodik el a szeme. Babonából törölgeti azt a szemüveget, igazából a cipelést nem bírja. Nevetséges, azt a pár szem odvas krumplit, szottyos hagymát, ráncos répát.

Z. már biztos volt benne, hogy a deszka jel, az Isten maga rendelte éppen az ő útjába. Ez lesz a kegyelem fája, melyre a rézkígyót felszegezték, hogy aki csak ránéz, megtisztuljon bajából. Aki meg nem néz reá, nyomorult féreg módjára hengeregve pusztul el a földön. Pont a kerítés tövéhez lesz alkalmas, a kutya mindig átkaparja magát a túloldalra, a szomszéd kertbe, mintha bármi is jobb lehetne ott, mintha itt nem volna meg mindene. Jó lenne a beton is, de a cement mindent kimar, kéz bőrét, farmer szövetét, kert gyöpét, kosz van vele, és napokig locsolni kell. Rendes kutya amúgy, fajtiszta, csak engedékenyen nevelték, szeretetből adta valaki, ingyen, ahogy Z. is szeretetből terjeszti a Sempiternal termékeket, nem tudom, hallott-e már róla, gurguláztatta rozsdás, nevelőtanári hangját a kocsiban, szinte ingyen kapja az öröklétet, mert öröklétet jelent angolul a neve, ingyen, sőt, az életünket mérgező sok-sok vegyszerért cserébe, melyekről boldogan lemondunk, ha megtudjuk, mi is a Sempiternal. Bizonyítottan egyharmadával csökken a gyógyszerszámla, nem kell szedni a sok mesterségesen előállított vitamint, hiszen egy gramm kaktuszkivonatban benne rejlik több hónapra elég táp- és életerő. Gondolja csak meg, miféle csoda az, amely képes a sivatagban megélni? Az öröklét koncentrátuma, ötvenezer forintos vásárlás felett bárki terjesztővé válik, s ha bárkit beszervez, annak a vásárlásából automatikusan százalékot kap. Nem csupán gyógyszer jellegű készítményeink vannak, fuvolázta Z., miközben lehúzódott az út szélére, nem akarta elütni a nyanyát, meg az a böhöm traktor is szembe jött, de nem ám, nézett szuggesztíven saját szemébe a visszapillantó tükörben, választékunk a fürdősótól a lábizzadás-gátlóig, a bőrregenerálóig terjed, és tovább. Kozmetikumokra sem kell költenie, lábujjkörmétől a szemhéjáig a természet hám-tápláló, örök csodája fürdeti, kényezteti, tartja frissen az ön testét, hosszabb életű lesz a bőrünk, mint a múmiáké.

K. legszívesebben keresztbe szegezné ezt a deszkát az ajtaján, jó erős deszka, jó erős százas szögekkel, vagy kétszázasokkal inkább. Csak éppen el se bírná a kalapácsot. És ha elbírná, mire az is? Máig emlékszik, amikor először zárta kulcsra az ajtót, hogy be ne jöhessen a T., mert a fiú haverjai mondták neki röhögve: most szabadult, vigyázz a seggedre, nyanya, még szétrúgja neked. T. először kopogott, dörömbölt, ordítozott odakinn. Aztán hallani lehetett a lépteit a tornácon, odament, ahol a baltát tartják, emlékezett rá, kotorászott az eresz alatt, már meg is van. K.-t meg remegés fogta el, függőleges csíkokban, szilánkosan hasadt be az ajtódeszka, a résen egy kéz nyomult be, próbálgatta a kilincset, káromkodás. Aztán deszkadarabonként tárult fel az arc és a test, félkeze-féllába már benn kapálózott és fenyegetőzött a szobában, miközben az ajtót verte szét. K. a kezében kulccsal, minden ízében remegve odalépett, kinyitotta a zárat, ahogy tudta, mert közben az az ajtón benyúló félkéz már a haját rángatta, T. nagy nehezen lehámozta magáról az ajtót, aznap este a baltával verte el őt, be kellett vinni, úgy varrták össze, nem, mondta akkor K. a rendőröknek, baleset volt, tényleg nem komoly, azzal szépen félreállt az útból, szűk volt a kanyar, s kétfelől egy autó meg egy traktor is közeledett.

Egyáltalán, A. nemigen állhatja a leszázalékoltakat, mindig van abban valami gyanús, valami sanda: az ilyen ember túl ügyes. Ő persze mindig jó hülye volt, dobálta a zsákot kettő helyett, egy büdös szót se szólt, ha beledöglik se, férfiember nem jártatja a száját. Volt, hogy úgy fájt a háta a zsákolástól, hiába szedett rá bármit, éjszaka felriadt, visszaaludni nem tudott, ott állt az üvegezett verandán, az asszony kéken indázó növényei között, és szítta a cigaretta kéken indázó füstjét, az égen is kéken futottak a hajnali indák. A francba, neki az olyan ne papoljon, legszívesebben a torkát is elmetszené a fajtájának, mit tud ez arról, mire került A. egy traktor kormánya mögé, hogy kombájnt vontasson, mára már olyannak érezte a gépet, mint teste meghosszabbítását. Szántani, vetni, boronálni, meg kellett szolgálni azért, nem ingyen adták, mint a rokkantnyugdíjat a selejtnek. A. bizony a katonaidejét is kitöltötte, pedig hányan jöttek a kazal papirossal, hogy ilyen meg olyan betegek, hát annyi baja neki is volt, mint ezeknek, de olyan vastag bőr a pofáján sosem. Nem dicsekedett semminemű bajával, kiköpött csak, ha a puhányok jutottak eszébe, kiköpött most is a traktor elefántfül ablakán, míg elengedte azt a szembejövő, szép kocsit, a vénasszony is ott szerencsétlenkedett az út szélén kutyástul, elüthetné már valaki, kiállt a padkára addig. A rezgő visszapillantóban látta a deszkát, jóforma, szépszál deszka, fel kéne szedni, pont a foghíjas mólóba illik, a fene egye meg, indított.

Azért többet ne szökjön ki a kutya, bár vicces volt, mikor a közvélemény-kutatót kergette meg, Z. és a nagyfia ott nézték a függöny mögül, röhögtek, mint a fakutya, a nadrágszárát tépdeste, az a pojáca meg kérdőíveit hóna alá csapva, rugdosódva menekült az utcán. Az orvosokat persze a gyógyszergyárak pénzelik, nekik az jó, ha a családok betegesek, és minél több kemikáliát vásárolnak, még a vizeletük is mérgezi így a folyókat, a földet, vegyszerben ázunk, élőhalottak vagyunk, mint a biológia szertárban a gyíkok. A Sempiternal termékek forgalmazója, bizonyos John Hughes Illinois-ból, jobb, ha ezt a nevet megjegyzik, még hallhatnak róla, azért döntött a zártláncú terjesztés mellett, mert ezt az örömhírt eleven embernek kell eleven emberhez vinnie, így ölelheti csak át a Földet. Az alapító gondosságára jellemző, hogy a Hughes Incorporation kaktuszültetvényei fölül a légteret is kivásárolta, ott repülőgép nem haladhat át, hogy minél tisztábban őrizze meg a természet zamatát ember-testvéreinek.

Lassan, kínkeserves lassan távolodott a deszka a visszapillantóban, A. igazán leállíthatta volna a gépet, visszaszalad, feldobja a vezetőfülkébe, azt annyi. Nyilván a kutya nem keresné, ha már itt hagyták ebek harmincadján. De ha megáll, morfondírozott A., rögtön ott terem a függöny mögött a sok lesipuskás vénasszony, és már terjed is a hír faluszerte, hogy A. nem éri be már a magáéval, máséra fáj a foga, haj, szegény apja, ha megérte volna, leveri a derekát. De abból nem esznek, ne jöjjenek az apjával neki. Jól jött volna az a deszka pedig a mólóra, ott tátog az a lyuk, épp egy szállal számolta el magát, röstelli, azon melegében nem lehetett már visszaszaladni a fatelepre, másnap hajnalban meg már a munka, elsodorták a napok. Nem venné észre senki, ha felszedné. És ha mégis? És ha mégse?

K. megbillentette a deszkát, lehajolni is nehezére esett, viszont a fa könnyebbnek tűnt, mint gondolta volna, langyos tea ömölt végig a bőrén, nem, csak a kutya önkéntelenül megnyalta kinyújtott kezét. Megsimította a deszka fehér, habos húsát, mintha férfiarcot érintett volna, jószagú Úristen, de rég volt, még a kannás borok és az árokba dőlések, még a boldog börtönidők és rettegéssel teli szabadulások előtt, az őskorban, hogy csak megfordult az ágyban, ugyanabban az ágyban, ahol most is dúródik éjszakánként, ha egyáltalán eljut addig. Csak megfordult, beletapogatott a borostás sötétbe, és megtalálta a habos állcsontot, a habos mellkast, felmordult a nagy test, és ahogy megringott az ágy alattuk, mintha az egész ágy K. testének meghosszabbítása lett volna, ez a nagy, lomha négyszög hozzá tartozott, idegszálaival érezte minden rezdülését, oldalán a darabos test minden álombeli rúgását, fordulását. Időnként addig melengette azt a testet, addig gyúrogatta, míg álmában is alkalmassá nem vált amarra, K. rámászott, ráhúzta magát, a férfi rúgkapált, hörgött, úgy sült el, hogy fel sem ébredt, de nem mindig engedte őt magára, volt, hogy erős kezével, egy mozdulattal félresöpörte, majd hasra fordult. K. boldogan érezte az ütés nyomán lüktető fájdalmat is, boldogan feküdt a lüktető sötétben.

Z. a legjobban este szeretett beülni a hintába, a fű lenyírva, belocsolva, a kutya a lábast zörgeti, az asszony a gyerekeket teszi le, egyszerű kis hinta, a kicsiknek, de fölötte, valósággal mintha testének meghosszabbítása lenne, ott himbálózik a végtelen kaktuszültetvény a fénytüskéivel, melyek jólesően böködik az embert. A kaktusz valóságos életelixír, minden része táplál és éltet. A legdúsabb a belseje, ott csillámosan raktározódik a föld ereje, after shave formájában a kényes arcbőrre kenve minden pörsenés, fertőzés meggátolható, illata diszkréten kellemes, ugye érzik, ő is ezt használja. A biogazdálkodásban az óra körbejár, semmi sem megy veszendőbe, a tüskéket felszecskázva cigarettát készítenek, mely egyáltalán nem ártalmas, olyan, mint egy gyógynövény-inhalálás, valósággal kicseréli a tüdőnket. Z. sose dohányzott, de most esténként ő is elszív egy-egy szálat a hintában billegve, érzi, ahogy a természet jótékony balzsama járja át.

Ebből csinálsz nekem tyúklevest, te kurva, verte T. a féltéglával a tyúkot, az utolsót, amelyik kibírta még K. mellett, zöldtakarmányon, gazon, mert kukoricát csak akkor tudott szerezni, ha egy-egy teherautóról leszóródott a nagy kanyarban. Közben végig jöttek az autósok, dudáltak, az öklüket rázták, vén szarrágó, meg akarsz dögölni? Gyűjtötte a kötényébe, vitte neki haza, de most a féltégla alatt már véres, lucskos rongydarab a réztollú kicsikéje, a napfényben úgy ragyogott, mintha olajjal kenték volna be. És nem lesz többé tojás sem, pedig a tyúkocskája minden áldott reggel a bújócskát is eljátszatta vele, ahogy ő is bújócskázott régen ezzel a T.-vel, mikor még csillogó, fényes, vörös haja volt neki, rézhajúnak csúfolták az osztálytársai. Mintha azt a régi, vörhenyes gyerekfejet verné most péppé az a baromi férfikéz. T. az arcát is belemártja a vérbe, nyalogatja és szétkeni, mint valami maszkot, mint amikor kicsiként indiánost játszott. Félig röhög, félig sír, ki tudja, ki tudja, mit nem csinált meg, mit nem csináltattak meg vele abban a légióban. Többé nincs az az öröm, megtalálni a rozzant fészerben, a satupadon, vagy a rozzant góréban, pár utolsó, zizegő kukoricacsutka közt, melyeket valahogy még nem fűtött fel, vagy a bokor tövében, levélfoszlányok kupacában, óvatos kézzel, be ne fakadjon a papírvékony héj – szegénynek valami meszeset is kellett volna kapnia, azért kapirgálta a vakolatot. Nézni a lecsiszolt formát az ő szétevett tenyerén, kibontani a burkot, szürcsölni a naptól langyos, tyúk farától langyos, nyúlós tojásbelsőt.

Nincs is szebb a horgászásnál, a stég körül tetőző nyugalomnál, gondolta volna A., ha ilyen szavakkal gondolkodna, épp ideje volt kicserélni a faterról maradt deszkázatot, múltkor már térdig beszakadt, megtelt a cipője vízzel, kénytelen volt tűzön szárogatni, addig meg valami átkozott ravasz hal úgy összegubancolta a három pecabot damilját, hogy A. bogozgathatta álltó nap. A horgászásra azért egy-két dolgot rá lehet kenni, A. múltkor is kiruccant hemperegni azzal az asszonnyal a virágboltból, azzal a szép szemű nagydarabbal. Szemről értették egymást régen, csak az alkalom hibádzott, hát most meglett az is, felvette a nőt a buszmegállóban, kérdezte, hová igyekszik, mondta, ahová te, így letegezte, a tónál kötöttek ki, jó, hogy volt egy üveg dugi-piája, csin-csin, adtak a horgászatnak. A.-nál semmi papír, festékért indult, dehogy akart ő a faluból kimenni, de hát ha már így alakult… Nem pont most áll ott két rendőr az országúton? Tisztelegnek, ő meg mondja, hogy biztos úr, megbocsásson, a hölgynek két gyermeke van, nekem meg három, ugye, nem tol ki velünk most, tudja, milyen a falu szája, rendes gyerek volt, elengedte.

Z.-nek egész nap az a deszka jár az eszében. Mintha életük utolsó rését azzal lehetne betömíteni. Amúgy panaszra nincs oka, meglátta az Úr az ő szolgájának alázatosságát, irgalmasságot cselekedett az ő jobbjával, szétszórta a bűnösöket az ő szívüknek elbízottsága által. Nincs az a matematika, hogy egy nevelőtanári és egy ápolónői fizetésből fenn lehessen tartani egy nagycsaládot. Akinek Isten barmot ád, legelőt is ád hozzá. Már most többszörösét keresi a közalkalmazotti bérnek, pedig semmit se tesz másképp, mint eddig, csak felhívja a barátokat, ismerősöket, elmegy, és beszélget velük, legtöbben vesznek is valamit. Ők is jól járnak, ha terjeszteni kezdik, csak egy kis befektetés, csak egy kis erőfeszítés. A jövő hónapban még többet akart keresni, az Úr felragyogtatta az ő orcáját, és megmutatta az ő dicsőségét mirajtunk. Csak az a rés a kerítés alatt, mintha ott áttörhetne valami, vagy kiszökhetne valami több, mint a kutya, ezért is kéne nagyon az a deszka, két-két lemezcsavarral a kerítésoszlophoz, megvan két perc alatt, vissza kell menni érte, bármennyire is nem ésszerű, az úr adta nékünk, halleluja, döntötte el Z.

T. ott ül a szakadt huzatú díványon, tagjai szétdobálva, szája szélén habos nyálfolyás, tojásfehérje jégzsinórja, hol a tyúkocskám, az én héjba zárt napocskám, te átok! K. érzi, erő áramlik a lottyadt karjába, emelinti a habos fehér deszkát, pedig súlya van, nem olyan, mint a kerítés öreg lécei, azok szilánkokra törnek, mint a pudvás, régi csont, Jesszusom, el is kell majd ásni a nagy barom testét, Istenem adj erőt, hogy elrohadjon a csontja. Csak az álmával vigyázni, még a vegyszerboros önkívületen keresztül is éber, szokva van a támadáshoz, néha állva aludtak, vagy fatörzseken, kötélen lógadzkodva, és aki nem ébredt fel rögtön, annak befellegzett, aki nem úgy aludt, hogy ravaszon az ujja, és már lőtt is, az megszívta, így mesélte T., mikor mesélt még. Fel ne riassza, mindent túlélek, és elharapom a torkodat, üvöltötte T. egyszer. Ha K. most nem itta volna meg hazafele a kannás bor felét, nem esett volna megint be az árokba, a fene vigye, aki az árkokat kitalálta. Akik kisegítették onnan, hazatámogatták, mintha ismernék, pedig itt dögöljön meg, ha egyiket is látta valaha. Honnét a fenéből jönnek ide a faluba, s minek, az ótvar tudja. Legszívesebben szólt volna, bújtassák el inkább, míg az a nagy barom megunja a várást, elmegy betörni megint, s tán rajt fogják, azt mehet a sittre. Akkor aztán megint nem szedi el a nyugdíját, van mit inni, van szalonnahéj a kutyának. Azt a fél kannát tényleg nem kellett volna most beszürcsölni hazafelé, de mikor olyan jól esett, remegett érte a keze-lába, mint a félelemtől, mikor a T. először rátörte az ajtót, kortyról kortyra, szép lassan nyugodott meg, nem lesz ennek jó vége. Muszáj volt nyelni, magát az aranyszín napfényt nyeldekelte műanyagos, langyos kortyokban. A többi aztán már várható volt, az lett volna a csoda, ha nem így lesz, szerencsére az elején halántékkal nekiesett a kredenc sarkának, s attól fogva semmi többre nem emlékezett, így sokkal kellemesebb, csak az ébredés fáj később. Most meg itt tapogatózva azon jártatja az eszét, hogy más lett volna, ha nem issza meg azt a rohadt bort, fájt is tőle a feje, vagy inkább a kredenc sarkától fájt, akkor T. nem veri meg olyan irgalmatlanul, ha nem veri meg annyira, akkor nem hugyozik be, nem lesz csupa vér, és nem keresné most négykézláb, annyira ezt a deszkát, pedig itt volt, pedig itt a kanyarban, valahol itt, pedig olyan szépen eltervezett már mindent.

De ha A. belegondol, hogy fogja a deszkát, hazaviszi a mólójához, az ő saját mólójához az ő saját házába, és mondjuk ott találná azt a férget, azt a nyomorékot, ahogy az ő saját feleségével enyeleg, poharazgat, lehet, már százszor is megtették a háta mögött, lehet, még csak most tervezik, most melegednek össze az ital tüzénél, hogy pojácát csináljanak belőle, belőle, aki férfi volt mindig magáért, nem szorult sose másra, érezte markában a gyalulatlan deszka érdességét, tudta, már sose lesz az legyalulva, előbb valami vörösség festi meg, csak visszaérjen a kanyarhoz, csak ott legyen még az a szál deszka, csak hazaérjen vele, csak kapja rajta őket, azt adja meg a magasságbeli Isten, és érezte, ahogy billeg darabos ujjai közt a deszka súlya könnyedén.

Megjelent: Bárka 2007/4