Az egyik dobozban üres hely maradt:
jobb sarkában elfért volna még valami
– nem vettük észre, csak kipakolásnál, mikor
lábra álltak végre az elborult tárgyak.  

A hiányzót kerestük másik kartonban,
pokrócba bugyolált porcelántányérok között,
szemeteszsákok kacathalmazában,
csomagtartó véletlen repedéseiben. 

Már a képek is helyükön lógtak, nem maradt puszta
fal, de a tárgy hiánya üres mozsárzörgéssé változtatta
a lakást, térfogata napról napra nőtt, végül bútoraink,
mi magunk is elvesztünk befoghatatlanságában. 

Nincs sarok, mélyedés, amit ne kutattunk
volna át. Jó volna tudni: mit keresünk. 




Át

Szombat délutáni hídon-átkelések, egymáshoz
mérése bal és jobb partnak, a megállapítás:
te itt vagy, én ott vagyok, hiába szeretnénk,
csak átlépjük a metszéspontot: továbbhaladunk. 

Ha jönnél velem, mutatnék egy fát. A kopott-kék
óriáscsúszda, ropogó levéllel töltött medence mellett
áll: nem hajlik víztükörre, nem nézi magát –
ovális ragyogás összecsukott napernyők közt.  

Kerítés mögül nézem, mert a strand területére belépni
már nem lehet – szívedbe sem, ha letelt időm – nyáron
pedig nem állnék a fa mellett – ugyanolyan, mint minden
egyéb: zölden lükteti a felforrósodott perceket. 
   
Látnod kellene. Ha máskor nem, hát szombatonként.
Miatta a hídon-átkelés, ha miattad már fölösleges.
Ahogy sárgával teleszórja az elhagyott nyugágyakat.
Szétdobálja, amit összekötni nem lehet.