Várfalvy Emőke
A boszorkány napforduló
A banyák a megszokottnál is morgósabban gubbasztottak a banyatanyán.
‒ Borzasztó ez a hőség, úgy érzem magam, mint varangy a kondérban – nyögte Macskató, és megtörölte verejtékező homlokát.
‒ Ne is mondd, egész nap hasogat a fejem, egyetlen rémhírt sem sikerült még kiötlenem, hacsak nem azt, hogy ez a meleg végig decemberben is itt fog kísérteni – kopogott hosszú körmeivel az asztalán Emerencia.
‒ Na, ti ne szóljatok semmit! Tudjátok, milyen tiszta feketében ebben a napsütésben repülni? – rikácsolta Blanka Parász, barátainak csak Para. – Mire végigrikoltom a rémhíreiteket, teljesen kiszárad a torkom.
A banyák egész nap bőregérszárny legyezőikkel meg gőtenyállal higított vadkávéval próbálták éberen tartani magukat.
Délután kicsapódott az ajtó, és széles, már-már rémisztő vigyorral a száján belibbent Gorgo Ármányi, a divatvámpír.
‒ Ezek a színek, ezek az illatok, ezek a fények! Milyen vad és kínzó és életteli! Kedvem lenne az összes fa nedveit kiszívni, ha nem lennék antivega – csacsogta.
A banyák csendben piszmogtak.
‒ Jaj, hát nem akarjátok megnézni a legújabb bemutatóm látványterveit? Imádom, egyszerűen imádom! – csapta fel rajzos mappáját Ármányi, és már hordta is a banyák asztalaira a skicceket.
‒ Vérvörös és aranyló fák? – hunyorított Macskató.
‒ Ökörnyálcsipke és dérbunda? – húzta végig körmeit a vonalakon Emerencia.
‒ Bivalytejköd? – recsegte Para.
‒ Ugye, hogy zseniális?! És ha látnátok a ruhákat?! De most még ott nem tartunk! Annyira mesterien rémséges és olyan eredeti, nem gondoljátok?
‒ Ördögi! – hunyorított macskaszemkeretes szemüvege mögött Macskató.
‒ Démonian dekadens! – emelte az ég felé grafitszürkére lakkozott körmeit Emerencia.
‒ És hogy fogod megcsinálni? – bámult banyákhoz egyáltalán nem illően kék szemeivel Ármányira Para.
‒ Hát – pördült meg maga körül a divatvámpír, remélve, hogy méregdrága hernyóselyem palástja libbenése eléggé lenyűgözi majd a banyákat –, gondoltam csinálhatnánk egy olyan szívvihart.
‒ Agyvihar – javította ki Macskató.
‒ Ez az! Törjünk együtt a fejeket! – mosolyogott el gálásan Ármányi, hogy mindkét díjnyertes fogorvosokat dicsérő szemfoga láthatóvá váljon.
‒ Úgyis meg kell csinálni a vacsorát – tápászkodott fel Emerencia rémhírszerkesztői asztalától, és betipegett a kamrába.
Az elkövetkező órában a társaság tucatnyi gőtekoponyát roppantott össze, és vadabbnál vadabb ötletekkel állt elő. Egyik sem tűnt működőképesnek.
Ármányi csalódottan vizsgálgatta pedánsan piperézett kezeit.
‒ Az ötlet pedig zseniálisnak tűnt…
‒ Az is, csak nem lehet megvalósítani – jelentette kis Macskató, és leszűrte a roppantott gőtekoponyák levét, majd beáztatott egy kis tavalyi sáfrányt.
‒ Ma nem tudok kreatív lenni – mosta meg kezeit Emerencia, aztán felkapta kosarát, amiben megkezdett pókfonálhorgolása hevert.
‒ Ki kell szellőztetni a fejünket, ennyi az egész – bíztatta Para Ármányit, miközben kitessékelte a banyatanya ajtaján.
Vacsora után a banyák kiültek a tanya elé, hogy töklámpafénynél kicsit kipihenjék a nap és a fejtörés fáradalmait.
Macskató halkan dudorászni kezdett egy deres dallamot.
Emerencia a horgolásába merülve gondolkodott egy mindent megoldó rémesen rímes varázsigén.
Para gyógyfüveket tömött a kispipába, és hatalmas pamacsokat pöfékelve igyekezett kúrálni rikoltozásban igénybe vett hangszálait.
Már jócskán elmúlt éjfél, mikor azt érezték, igencsak kezd kellemes, már-már didergető lenni a hőmérséklet.
Nagyokat ásítva vonultak be a banyatanya ajtaján, hogy másnap délben csak az izgatott Ármányi velőtrázóan vidám kacagására ébredjenek fel.
‒ Nem tudom, hogy csináltátok, de ez fantasztikus! Káprázatosan rémisztő! Eszméletlenül gonosz!
A divatvámpír szeme úgy villogott az örömtől, mintha megkapta volna a rémvilág legrangosabb divatelismerését, a Vérdíjat.
‒ Ne szerénykedjetek már, na! Az én tökéletes ötletemet csak az én rémséges káoszszervezőim tudják így megvalósítani! – tárta szélesre a banyatanya ajtaját Ármányi.
Az ajtón vacogtató fuvallat sodort be egy apró ködpamacsot. A banyatanya előtt elterülő tájat bivalytejköd ölelte körbe, a derengő félhomályba besurranó egy-egy napsugár pompásan meghorgolt ökörnyálcsipkéken csillant meg. A csipkék sápadt színe rémségesen jól illett a vérvörösre és sáfránysárgára festett falevelekhez.
‒ És még nem is mondtam. A kollekcióm címe Boszorkány napforduló. Ugye, milyen eredeti?
‒ Nagyon – nyávogta Macskató.
‒ Csak tudnám, hogy lett ilyen finom hideg… – tűnődött Emerencia.
‒ Macskató nyitva hagyta a gőtehűtőt – hallatszott a banyatanya konyhája felől Para hangja.
De ezen senki nem bosszankodott, inkább csak beszürcsöltek egy jó adag tökkrémlevest pókpete pillével.
