Olvasónapló

8169510_5.jpg 

 

Acsai Roland

 

Olvassunk együtt Szepes Erikával!

 

Szepes Erika neve legenda. Ő az egyik alkotója a mai napig legrészletesebb és legmélyebb verstankönyvnek Szerdahelyi István mellett, az 1981-ben kiadott Verstannak, amely a költők és irodalmárok verstani alapkönyve évtizedek óta. Nem tudok ennél jobb verstani munkát, pedig a magyar paletta minden idetartozó művét ismerem, és azt is meg merném kockáztatni, hogy Európában sincs párja e könyvnek (de mivel a külföldi szakirodalmat nem ismerem, ez csak feltételezés a részemről). Szepes latin-magyar szakon végzett, ami egy irodalomtörténész-verstantudós szempontjából a lehető legjobb párosítás, és ennek lépten-nyomon hasznát is veszi. Hogy hogyan, arra a most elemzett könyv is jó például szolgál.

Szepes Erika alakja számomra némileg rokonságban áll a nagyszerű irodalomtörténész és verstantudós Horváth János (1878-1961) alakjával, a Rendszeres magyar verstan és A magyar irodalom fejlődéstörténete szerzőjével. Rokonságukat a verstan tudománya iránti elkötelezett érdeklődés adja, és az a klasszikus-hagyományos-tradicionális szemszög, amellyel irodalomtörténészi munkájukat végzik. Szepes Erika elkötelezett rajongója a versnek, és mindent tud róla, mind a formájáról, mind a tartalmáról. Több munkája inkább a forma oldaláról közelíti meg a költeményeket (ilyen például a Magyar költő, magyar vers), de a jelen kötet ‒ „Hol győztes bárdok énekelnek” ‒ inkább tartalmi, hatástörténeti és motívumtörténeti szemszögből elemzi a műveket, és az irodalomtörténész Olvassuk együtt! című sorozatának kilencedik opusa. Szó esik benne többek között Ady Endre, Lászlóffy Csaba, Bella István, Kántás Balázs és Szerdahelyi István költészetéről is.

A könyv egy terjedelmes-átfogó Ady-tanulmánnyal kezdődik, amelyben a szerző megkísérli rendbe tenni az allegória, a hasonlat, a metafora és a szimbólum fogalma körüli zűrzavart, és ebben a tanulmányában is többször idézi a már említett Horváth Jánost, aki az allegóriát „részletezett metaforának” fogta fel, és A vár fehér asszonya című Ady-verset inkább allegorikusnak, mint szimbolikusnak tekintette. A könyvnek e tanulmánya egyben vitairat is a posztmodern irodalomelmélet megközelítési módszereivel szemben. Jómagam eddig nem voltam nagy Ady-rajongó. A problémám az volt vele, hogy egyik versrendszert sem alkalmazza következetesen, sem a mértékest, sem a hangsúlyost, és ily módon szimultán versekről sem beszélhetünk műveivel kapcsolatban (persze, ez nem minden versére igaz, van, ahol remekül kijön a jambikusság vagy az ütemhangsúlyosság). De Szepes Erika érdeme, hogy tanulmánya elolvasása után megszerettem Ady verseit. Azt hiszem, ennél nagyobb dicséret talán nem is érhet egy irodalomtörténészt.

Szepes Erika a szimbólum fogalma körüli bizonytalanságokat egy a tudományterületéről származó huszárvágással intézi el, amikor is visszatér a szimbólum antik, ókori poétikák által használt fogalmához: „Mint említettem, a szimbólum eredetileg azonosításra szolgáló jel volt: egy tárgy két összeillő fele igazolta, hogy a megfelelő célszemélyek találkoztak. A jelnek egyetlen feloldása volt: a két fél összeillesztése. Ebből az alapjelentésből indultak ki az ókori retorikák és grammatikák: szimbólum az, ami két összeillő részből áll.” Szepes ezután megkérdőjelezi egyes irodalomelméleti szakemberek szimbólum-fogalmát, akik azt vallják, hogy a szimbólum sokjelentésű, illetve nem fordítható le feltétlenül fogalmi nyelvre, egy-egy konkrét jelöltre. Szepes Erika azt hangsúlyozza, hogy a szimbólum igenis egyjelentésű, és nem homályos: „szerintem a szimbólum lényege, hogy egyértelmű.” Ezután Szepes azt a kérdést veti fel, hogy miben más Ady szimbolizmusa a többi szimbolista költővel szemben, és a választ meg is találja. Szerinte abban, hogy szimbólumköröket hoz létre, vagyis a versei „meghatározott, azonos témák hasonló szimbólumokkal való leképezései.”

Nagyon érdekes e tanulmány azon része is, amelyikben Ady színeinek motivikus változásait vizsgálja. Megfigyeli, hogy a Léda-versek kezdő színe a fehér, amely az érintetlenséget fejezi ki, ezután következik a vörös-korszak, a lángoló szerelem ideje, majd ezután Lédához egyre inkább a fekete szín kötődik a költő verseiben, hogy végül a sírkövet idéző szürke domináljon. E munkájában Szepes egyébként sok hagyományos irodalomtörténész könyvéből idéz ‒ nála nagyon fontos az adott szakirodalom teljes körű ismerete ‒, de néha velük is vitába száll, tehát nem csak néhány irodalomelmélésszel.

Szepes Erika hisz abban, hogy a vers megfejthető, megérthető, hogy létezik az előzményeinek egy olyan hálója, amelyet érdemes minden szálon visszakövetni, és ha ennek a hálózatnak a feltérképezése elvégeztetett, megtörténik a csoda: minden oldalról érthetővé, logikussá válik a lírai alkotás. Jellemzője még a stílusának, hogy pár szóba képes tömöríteni egy-egy alkotó műveinek lényegét, ahogy például Lászlóffy Csaba esetében teszi: „Lászlóffy nem egyes verseket ír, hanem életművét építi … Ennek az univerzumnak az a fő tulajdonsága, hogy negatívumokkal, hiányokkal határozza meg magát.” A Lászlóffy-tanulmányban egyébként már verstudományi ismereteinek bázisát is mozgósítja: „ír névhez köthető metrumokat (glükóni versszak, szapphói strófa … Csokonait a halottas ágyán kedvenc ritmusával, a choriambus és anapesztus kapcsolatával idézi fel.)” Illetve érdekes az a passzusa is, amelyikben a klasszikus metrumok és a zene nagyon izgalmas kapcsolatáról gondolkozik: „Zenetörténész kollégáimmal vitáztam egyszer, hogy Beethoven VII. szimfóniájának II. tételében miért ez a ritmusa az ostinato basszusnak …hogy Beethoven ismerte-e a ritmus eredetét, ez erősen kérdéses … Én viszont azzal érveltem, hogy … A Winckelmann megálmodta klasszicizmus megengedhette, hogy zeneművel antik metrumokat idézzenek … Egyébként már Bach is írt klasszikus metrumokra műveket: a d-moll zongoraverseny első tétele egészében daktilikus.” Fontos ideszúrnom, hogy Szepes Erika nemcsak egy-egy költői motívum történetét ismeri, hanem az egyes verslábakét és ütemekét is. A Lászlóffy-tanulmány ezután még érdekesebb fordulatot vesz, amikor Szepes észreveszi, hogy a költő a témáit hanghatásokkal is erősíti, és ezt követi a lírikus verseinek hangtani elemzése, ami engem Fónagy Iván remek könyvére A költői nyelv hangtanából című munkára emlékeztetett. Szepes is tudja azt, amit Fónagy így fogalmazott említett könyvében: „a költői jelátvitel és a prózai jelátvitel között strukturális különbség van … A költői nyelvben a hangok kétszeresen kapcsolódnak a tartalomhoz, közvetve, a szón, a mondaton keresztül és közvetlenül, a hang és a tartalom közötti természetes kapcsolat révén.” Vagy ahogy Berzsenyi írja, és szintén Fónagy idézi: „Harmóniába hozza a poéta tárgyaival a beszédet.” A könyv egyik unikuma, hogy az irodalomtörténész Szerdahelyi István verseiről is ír (ne felejtsük el, hogy ő volt Szepes alkotótársa a monumentális verstanuk megalkotásakor.) Én eddig sajnos nem tudtam, hogy Szerdahelyi István verseket is írt, ráadásul kiderül, hogy kifejezetten jókat. A tanulmányból arra is fény derül, hogy Szerdahelyi miért akarta első körben a Gőg címet adni ‒ erről később Szepes lebeszélte ‒ készülő verseskönyvének: „Gőgös voltam, mert okos és szegény, / költője fenséges utópiának, / mit ráhazudtak egy ostoba mára.” Szepes Erika a könyv utolsó nagylélegzetű írásában az Orpheusz-motívum térképét rajzolja fel az eligazodni vágyó olvasó előtt, és teszi mindezt Kántás Balázs Orpheusz-kötete ürügyén, és Rilke, valamint Mallarmé révén szót ejt a költészet két alapvető vonulatáról, az orpheusziról (szárnyaló, lírai, homályos versek) és a homérosziról (elbeszélő, egyszerűségre törekvő művek).

Az irodalomtörténész egyébként a Dobos Éva munkáiról készült elemzésében a saját ars poeticáját is megírja, és jelen recenzió szerzője ezekkel a pontos szavakkal búcsúzik az olvasótól, akit arra bátorít, hogy tartson Szepes Erikával a verselemzések szövegtengerén, mert biztos fárosza lesz: „Évtizedek óta versek között élek. Ha beszélnem kell róluk, arra a kérdésre, hogy milyen a jó vers?, azt szoktam válaszolni: akkor jó a vers, ha nem tudom, ki és mikor írta, de a szövegből mégis következtetni tudok a szerző személyére és arra a korszakra, amelyben a vers keletkezett.”

 

Szepes Erika: „Hol győztes bárdok énekelnek”, Napkút Kiadó, Budapest, 2021., 378 oldal, 3490 Ft


 

Főoldal

2022. augusztus 09.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Margetin István: A suliban majd ne így meséldSüveg Szilvia: A fiú
Új év, új bor – avagy januári szőlőségeinkKarácsony (Német)gyulán
Csobánka Zsuzsa Emese: TériszonyBirtalan Andrea verseiKarkó Ádám verseiKarácsonyi Zsolt versei
Kontra Ferenc: Egy pohár vízLackfi János: Üres buborék marad a helyénSzilágyi-Nagy Ildikó: RehabSzakács István Péter: Darina
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png