Kustár György
Küzdelem az őszinteségért
Nagyon szerettem Bartis Attila Nyugalom című regényét. Alig vártam, hogy ezt a könyvet is birtokba vegyem, bár sietve választottam. Hatalmasat csalódtam, amikor kiderült, hogy nem szépirodalmat tartok a kezemben. Persze én tehetek róla, miért nem olvastam utána, mit rendelek. Le is tettem, egy év után most vettem a kezembe megint, már csak az adott szavam miatt is: írok róla valamit, ha megígértem.
Nem volt igazam a csalódást illetően. Csak rá kellett éreznem a könyvre. És bármilyen furcsán hangzik is, azt hiszem, ebben a vékony kötetben nem a fotográfiáé a fő szerep. Pedig a számozott gondolattöredékek mindegyike a fényképezéshez kapcsolódik, ahogy a borítón is egy Bartis készítette kép szerepel. De a szövegdarabok meglepnek: a létezés dilemmáiba húznak bele, és arra döbbentenek rá, hogy fényképezni a kamera kézbevételén túl annyit tesz, mint valahogy létezni és valahogy látni. Pontosabban egészen sajátosan létezni és látni. Bartis Susan Sontaggal birkózik, a gép kézbevételének pillanatától számított eseményeket próbálja számbavenni, a valóság és fénykép viszonyáról elmélkedik. Jegyzetekhez ragaszt jegyzeteket, és olyan ez a napló, mint a hullámok a borítón szereplő fényképen: csapdossák a sziklát, kavarognak, és valahol a horizont tájékán kisimulnak ugyan, de a háttal álló szemlélő a habokat látja.
Bartis mélysége mégis abban van, hogy végtelenül személyes. Amikor elmeséli, hogy egy rossz fényképen hogyan fedezi fel édesapja homlokán a sebet, amelyet a börtönben szerzett, amikor kiderül édesanyja első házasságából született gyermekének története – az irodalom. A szerző a naplóműfaj határain mozgó történeteket komponál. Pedig egy vagy több konkrét fényképről van szó. Mégis önmagáról beszél. Persze ez egy paradox mondat. A jegyzetekben éppen arról panaszkodik, hogy amikor a fényképezés kapcsán ír, mennyire sterilen teszi ezt (24. töredék), és Barthes-tól irigyli, ahogyan közel juthatott a fotózás lényegéhez, mert a francia kritikus mindvégig személyes tudott maradni (32. töredék).
Pedig Bartis szavai nem általában az ölésről, a halálról vagy betegségről beszélnek, hanem gyilkosságról, kétségbeesett gyászról és a saját útkereséséről, szorongásairól, szégyenéről és gyengeségéről. Bár a pornográfiáról és annak művészethez való viszonyáról valóban távolságtartóan nyilatkozik – az utolsó mondatai mégis rendkívül őszinték. Vagy amikor a gyermekekről készült erotikus képekről gondolkodik, akkor is kitárulkozó. Amikor a saját félelmeiről szól, amelyeket egy-egy fotója okoz, szintén. Az önironikus megjegyzései, bizonyos kérdésekkel kapcsolatos ingerültsége, például attól, amikor megkérdezik tőle, miként hat egymásra írás és fényképezés (53. töredék) – mind a megnyílás apropói. Ja, és szerelemről is beszél – az előhívás keltette vágyról és a sötétkamrában életre kelő képig tartó várakozásról elmélkedve. Az az érzésem, hogy a fotózáson elmélkedés néha apropója a személyes dilemmák felmerülésének és kibeszélésének. Persze az is igaz, hogy sok dilemma éppen a fényképezés révén kerül nála a felszínre. „Nem elméleti alapon dől el, hogy fényképezek-e vagy sem – és tulajdonképpen ez az egyetlen érv szól amellett, hogy van értelme fényképezőgépet vennem a kezembe.” (40. töredék) Az ennek a mondatnak a mélyén rejlő, kibogozhatatlan késztetés az, ami áthatja az egész szöveget. Vagy egy másik mondat: „Akár azt is mondhatnám, amikor fényképezek, belekapaszkodom az életbe.” (59. töredék) Ezt a kapaszkodást érzem.
Mert az író nem bújik el. Történetei drámaiak, elgondolkodtatóak. Akaratlanul bevonzanak, még akkor is, ha Nobuyoshi Araki, Szugimoto Hirosi, Mapplethorpe vagy David LaChapelle művészetében valaki nem mozog otthonosan. Ez nem zavaró, mert a szöveg, annak ellenére, hogy számomra alapvetően idegen témáról beszél, lassan otthonossá válik. Jávai élmények, magányos, saját fotói között töltött órák elevenednek meg, felvillan Nagyvárad, A vége című regény. Szülei, ismerősei mind belibbennek a szövegbe, hagynak valamiféle illatot, lenyomatot, aztán távoznak. És ettől szép, nekem legalábbis ettől szép ez a kötet.
Azért igaza is van, amikor távolságtartásról beszél. Anekdotái ugyanis valamilyen elméleti mondanivaló alátámasztását vagy valamilyen gondolati summázat keretét alkotják. Mindig van apropója a történeteknek, ez pedig a téma egy újabb megvilágítása iránti vágy. És pontosan emiatt válik példázattá például az apjának a története. Példázatot mond el a fénymásolni akart képei kapcsán is (11. töredék), vagy ahogyan Cartier-Bresson Ceauşescu-fotójáról ír. Innentől kezdve pedig a szöveg az egyéniből kilép az általános felé. Valójában mégiscsak személytelenné válik minden személyessége ellenére, mivel célja a fotográfia természetéről, a valóság, a személyes történet és a kép közti kapcsolatról valamit felszínre hozni. És ha a fotó csal, mert a fénykép olyan fogalmakat használ, amelyeket az Úristennek tartogatunk, mint az időtlenség és örökkévalóság (17. töredék), hogyan lehetne hamisság nélkül az eleve problematikus státuszú fotográfiáról vagy magáról a fotózásról beszélni? Lehet, ez az egész dilemma Bartis számára is világos, az is, hogy így közel kerül ehhez a csaláshoz – történeteiben eltünteti a személytelent a személyesben, és fordítva. De talán nem is tehet mást. Ezt el is ismeri: „A fotográfia […] sokkal szűkebb nyelv annál, mint amivel le tudjuk írni a világot. Másfelől: a nyelv minden absztrakció ellenére sem képes leírni a fotográfiát.” (23. töredék) A szerző ezzel küzd – nyelvvé kell tennie a fotózással kapcsolatos kérdéseit, miközben a két világ közt szakadék feszül, sőt a világ és a fénykép közt is nehezen meghatározható a viszony.
Bartis Attila küzd. Érthető: nem nagyon lehet küzdelem nélkül beszélni harmincvalahány év után egy olyan témáról, amely az életnek feszültséget, ugyanakkor feloldozást is nyújt. Ami megnyit és bezár, lelket ad és vesz el. A könyv soraiból sugárzik a kétely, ugyanakkor az intimitás is – olyanok a szavai, mint egy szerelmes szenvedése és szenvedélye. A kifejezhetetlen kifejezésén túl egy nagyon mély és emberi dimenzióban zajlik a küzdelem. És pontosan azért küzd, amit ő egyébként mástól irigyel. Ez pedig az őszinteség. Azt gondolom, minden erénye mellett ez a mélyen emberi dimenzió az, amiért megéri elolvasni ezt a könyvet.
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma, Budapest, Magvető, 2019., 112 oldal, 2699 Ft
