Ayhan Gökhan
Balogh Attila: Óvatos emlékezés
A cigányokkal szembeni kirekesztés egyik, sokak számára kevésbé lényeges, annál szomorúbb példája, hogy nem vesznek tudomást az irodalmukról. Sokan kétellyel fogadhatják, van-e a cigányságnak irodalma, történetének, műveltségének, tapasztalatainak irodalmi szövegekbe átmentett formája, mikor is a cigányság, sajátos helyzetéből adódóan, beilleszkedési problémákkal küzd, s a magyar társadalomban kijelölt helye mind a mai napig nem egészen tisztázott. Diósi Ágnes 1988-ban megjelent, Cigányút című könyvében az összcigányság alig tíz százalékára teszi például a muzsikus cigányok számát, s ez az arány a mai napig nem változott, tehát míg a zenész cigányok sikeresen beilleszkedtek, addig a cigányság nagy része továbbra is egyfajta kirekesztettség, parttalanság áldozata. „Ha pedig cigány ember mondja azt, hogy „paraszt”, ebben az a keserű megvetés fogalmazódik meg, amelyet a kisemmizettben ébreszt a birtokon belüliek biztonsága.” Írja az említett könyvben Diósi Ágnes. A cigányság egy jelentős hányada kényszerül vidéken, zömmel elszegényedett, a munkavállalás tekintetében bizonytalan falvakban élni. Aggasztó, hogy a Lakatos Menyhért több évtizeddel ezelőtt megjelent, Füstös képek című regényében felvázolt állapotok a mai napig nem vesztettek aktualitásukból, s bár hellyel-közzel egy-egy dolog finomodott, a lényeg változatlan maradt, s az elmúlt évek kutatásai további romló tendenciákat prognosztizálnak. „A cigányok helyzete soha olyan rossz nem volt, mint manapság.” Nyilatkozta Ferge Zsuzsa egy idén adott interjúban.
Bari Károlynak a cigány kultúra megismertetésében betöltött szerepe óriási, de a jelen állás azt mutatja, kevesen veszik ezt tudomásul, mind a cigányság kultúráját, mind pedig Bari Károlyt. Bari könyvei, gyűjtései, s Choli-Daróczi József, Rostás-Farkas György, Lakatos Menyhért, Osztojkán Béla etc. munkássága további kutatásra adna okot, írói tevékenységük tanulmányozása a cigányság megértéséhez szolgálna alapul.
Mindez azért kívánkozott ide, mert Balogh Attila költő versei a cigányság léthelyzetéről, a sokat emlegetett problémákról számolnak be. Baloghnak a marosvásárhelyi Lector Kiadónál megjelent, Óvatos emlékezés című verseskötetében a saját múltja és a cigányság múltja között lavírozó versei egy, a magyarok előtt furcsa hagyományrendszerhez igazodó világ megmutatásához bátor és komoly kísérlet. Mint ahogy megfigyelhető a cigány festők képein a nagyon erős és élénk színhasználat, addig Balogh Attila versei is nagyon erős, sűrű képekkel, modern, feketén ragyogó cigánybarokkos körmondatokkal dolgoznak, obszcén szájhagyomány és cigányvérrel festett biblikus mítosz ad hozzá a versekhez, miközben a nyelvi bravúrok mögött a mélyszegénység, a kelet-európaiság, a kirekesztett és a szélső pályára állított cigánylét határai kezdődnek. Éles társadalomkritika, határozott identitáskeresés a gyönyörű metafora-katedrálisok talpazatának árnyékában.
„Bizonyossá nem tudhatom varázsolni Indiát, / mert a kiváltságos rokonok megérkeztek, / szétrugdalva az én rom-ungrós rendemet, / mi itt már integrálódtunk eleget, s erre / ők, az archaikus mutatványosok egyre csak / jönnek, már-már ószövetségi referenciával, / jussukat kérve a cigánytelep lakatlan széléből. / Tőlük tudom, hogy a boldogság szó szinonimája / a szerencse, mélyen szégyellem, / hogy nem vagyok vlasko-rom, szintén mélyen / örülök, hogy apám cimbalmos.”
Balogh Attila szociográfiai-magánköltészete a fekete humor és tragika határán mozog a javából. Verseiben sok az életrajzi elem, azok kifigurázása, én-történetből te-történetté hangolása, s mint ilyen, magától értetődően intim és érzékeny, ugyanakkor tömör és kemény. S itt a lényeg, hogy jobban megérthessük a cigányokat, nem hallgathatunk arról, hogy az ő történetük a mi történetünk is lehet. S nem egyszerűen lehet, hanem kell is, hogy legyen!
